14

Ma este, egészen pontosan 20:21 perckor tizennégy éves lett a legnagyobb fiam. 14 éve vagyok anya, ami vitathatatlanul életem legnagyobb boldogsága.
Azon gondolkodtam ma, milyen hihetetlen gyorsasággal telt el ez a tizennégy év, mert én még mindig órára és percre pontosan vissza tudom idézni, hogy mi mikor és hogyan történt. Még a mai napig fel tudom idézni azt az érzést, amikor bekerültem a szülőszobára. Hihetetlen izgalom volt bennem, és persze hogy egy kis félsz is az ismeretlentől, amit annyian próbáltak előtte elmesélni... de nem lehet ezt. Meg kell élni az összes fájdalmával együtt, még akkor is, ha úgy elsőre az a fájdalom igen váratlanul ért.
Emlékszem még, mennyire béna anya voltam eleinte, aki még a szoptatáshoz is annyira sután állt hozzá, hogy végül aztán nem is sikerült.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy Ő itt az én fiam, és ezután bármi történjen is, mindig hozzám fog fordulni (meg az apjához is, persze). El sem tudtam képzelni, mi minden lesz majd, amit meg kell oldani, el kell magyarázni, meg kell értetni.
Pedig vele nagyon könnyű volt mindig. Kivéve az alvást, mert ahhoz aktív részvétel kellett, eleinte ringatva volt csak hajlandó őkelme, később azzal is beérte, ha mellé fekszem, csak hadd pakolja be a lábait az én térdeim közé. De egyébként nagyon jó gyerek volt, aki nem igényelt semmi extrát, simán beérte, hogy a közelemben lehetett. Mindig sokat beszélt, és nagyon hamar mondott komoly mondatokat. Most, ennyi évvel később a komoly mondatok megmaradtak, ahogy a sok beszéd is, és azt hiszem, kezd kialakulni az igazi személyisége is.
Nos, ez a tizennégy éves kori önmaga nem mindig tetszik nekem, még akkor sem, ha én vagyok az anyja, aki mindig, minden körülmények között szeretni fogom. Néha letöröm a szarvát egy kicsit, amikor az a fanyar angol humor számomra már túlzó, de egyébként nagyon bírom, hogy ilyen, amilyen. Vág az esze, mint a borotva, minden helyzetben feltalálja magát.
A legnagyobb segítségem is Ő ezen a nyáron is. Nem tudom fog e majd ezért valaha szemrehányást tenni, de most zokszó és morgás nélkül csinál bármit. A kutyákat rendezi, az öccseinek ad ebédet, bepakolja a mosogatógépet, sőt, a héten még a felmosást is lebonyolították.
Mostantól lesz tinédzser igazán, bár jelen van már minden kamaszos attitűd, amiről csak szólnak az urban legend-ek (nem is azok, jelentem). Az a szerencse, hogy most még nem tizenhat, mert most még hajlandó elfogadni a tanácsomat, még elő-előbukkan belőle az a kicsi gyerek, aki egykor volt, és aki minden bánatával azonnal szaladt hozzám, hogy megvigasztaljam.
Már egymagasak vagyunk, ami egyébként az Ő számára nem túl jó hír, mert én inkább alacsony vagyok, mint magas. Az apjával egyméretű cipőt hord, és azt hiszem, súlyban engem már lehagyott. Abszolút felnőttméretű ruhákat hord, ami roppant fura, ha belegondolok, hogy ez a gyerek ugyanaz, aki annak idején a "zsarus" (Postás Pat) rugdalózóban volt.
Van egy csomó minden, amiben már rég lehagyott engem, és folyton lenyűgöz azzal a képességével, hogy mindent meg tud jegyezni (ez ilyen apja-vonal). És amennyire apja fia, annyira hasonlít rám is. Mert a lelke az bizony olyan, mint az enyém.
Még biztosan tudnék róla több oldalt írni, kisebb-nagyobb anekdotákat... olyanokat, hogy nagycsoportban addig nem volt hajlandó óvodába indulni, míg ki nem olvasta a nemzeti sportot.
De mindenképp az lenne a vége, hogy mennyire örülök Neki, hogy éppen tizennégy éve Ő volt, aki megszületett hozzánk. Annyival kevesebb lennék nélküle.
(és bármi mást is állít ez a fertelmes kamasz.. a szörnyű szarkasztikus humorával.. én még mindig csak harmincöt ám..:P)

A verset Tőle kölcsönöztem