Van ez a filozofikus gondolkodó énem, amit valahogy sosem fogok elhagyni már. Legalábbis még sosem voltam annyira sem fáradt, sem kipihent, hogy az ilyesmit elhagyjam. :) Szóval, továbbra is mindig, minden helyzetben figyelem az embereket. Ítélet nélkül ugyan, legalábbis nagyon igyekszem, hogy még véletlenül se ítélkezzek, főleg abszolút ismeretlen emberek felől, mert ugye fogalmam sem lehet senki körülményeiről, életéről, problémáiról.
Ennek ellenére is, időről időre beleesem abba a hibába, hogy mégiscsak alkotok valamiféle véleményt az adott emberről, még akkor is, ha nem akarom. Mint ma is. A strandon, ahol ma hihetetlen, hogy mennyi ember volt (végre...), kedvemre figyelhettem. Láttam nagyon-nagyon szép nőket, olyan csodás alakokkal, amitől azonnal kisebbségi komplexusom támad, mert sosem volt nekem olyan szép lapos hasam, meg olyan hibátlan bőröm. Na de azzal vigasztalom magam ilyenkor, hogy nekem olyan nagy szívem van, hogy mindegy is hogy nézek ki. :D
De túl ezen.. ma láttam egy nőt és a lányát. A nő is nagyon erősen túlsúlyos volt, dehát istenem, látni kisezer olyan embert, akin sok a súlyfelesleg. Éppenséggel lehet beteg is, vagy akármi. Na de vele volt a lánya is. Aki körülbelül az én Patrik fiammal lehetett egyidős. Akin (mármint Patrikon) szintén van némi súlyfelesleg, úgyhogy éppenséggel ez lehet élettani is (bár rajta mindig volt, akármit csináltunk is). Amin megütköztem egy kicsit, akárhogy is szégyelltem, hogy ennek a lánynak már most olyan komoly és mély, vöröslő striák voltak a hasán, ami szerintem soha többet nem fog eltűnni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy attól van, hogy a bőre nem tudta követni a súlynövekedést, és kirepedt. Biztosan nem tehet róla, mert még gyerek.. bár.. éppenséggel azért, mert ez a korosztály bárminek utána tud nézni, akár tenni is tudna bármit..De ez már ítélet.
Igazából nagyon megsajnáltam őt. Már csak azért is, mert emlékszem, milyen volt kövér lánynak lenni, és milyen volt örökké takargatni magam. De arra is emlékszem, hogy milyen jó érzés volt, amikor végre lefogytam, és tök jó érzés volt végre miniszoknyát venni. Mázlim volt, mert nekem semmi nyoma nem maradt annak, hogy gyakorlatilag egy nyár alatt tizenöt kilót fogytam. Mint ahogy annak sem, hogy a gyerekekkel mindig híztam, majd le is fogytam kb. negyven kilót. De ez mázli, tudom. Mert tenni nem tettem érte semmi különöset. Szóval, ezt a lányt nagyon sajnáltam így ismeretlenül, mert tudom, ebben a világban most takargatni fogja magát, mert nem Barbie baba kinézetű, mert nem hibátlan a bőre, ahogy a reklámokban mutatják.
És erről eszembe jutott az is, hogy mekkora felelőssége van egy szülőnek. Mert az ilyenekre is nekünk kell, kellene odafigyelni. Meg még mennyi minden másra..
Éppen a napokban láttam egy ismerős anyuka képét a saját kiskamasz gyerekével. Az anyuka messze nagyon csinos, a kiskamasz meg amolyan kis esetlen volt a képen, nem is duci, csak valahogy mégsem olyan kis csinos. És nekem is az jutott eszembe, hogy ő vajon látja-e, eszébe jut-e, hogy itt az anyukája "csinosabb" (már ha szabad egyáltalán egy felnőttet és egy gyereket így összehasonlítani), és vajon milyen lehet neki ezzel szembesülni. Sajnáltam kicsit.
VálaszTörlés