Patriknak

A gyerekeim nem olvashatják a blogomat. Az az egyezség köztünk, hogy amikor majd tizennyolc évesek lesznek, az összes róluk szóló bejegyzést megkapják nyomtatásban, és természetesen, ha kíváncsiak lesznek rá, és még akkor is lesz ilyen, hogy blog, akkor minden itt leírtat el is olvashatnak. Furcsa lehet ez tőlem, aki egyébként mindenben őszinte vagyok velük. A döntésemnek komoly oka van. Ők gyerekek. Ez a blog pedig nem kifejezetten családi blog, azt hiszem, ha kategorizálni kell, akkor az énblog kategóriába illik bele a legjobban. Amellett, hogy az életünk lenyomata is itt van évek óta, és minden fontos eseményt rögzítettem, nagyon sok olyan gondolatom, érzésem van itt leírva, amit ők, mivel még gyerekek, nem értenének, vagy nem jól értenének. Némelyik teher is lenne nekik még.
Tiszteletben tartják az egyezséget, és ahogy Patrik mondta "néha nagyon nehéz megállni, hogy ne nézzek bele", de megállják, és ezért nagyon becsülöm őket. (én nem biztos, hogy tudnék ilyen korrekt lenni) Mindennek ellenére a héten valamelyik nap Patrik kérte tőlem, hogy írjak Arthurról, mert majd amikor egyszer olvashatja, nagyon jó lesz olvasni milyen volt vele az első időkben. (szívből kívánom, hogy amikor majd ezt olvassa a fiam, Arthur még mindig velünk legyen)
Szóval, Arthur. Aki mára, még az egy hónappal ezelőtti állapotát is túlszárnyalta. Az, hogy komoly, nagybetűs családTAG lett nálunk, már senki számára nem kérdés. Mindannyian nagyon szeretjük őt, és ő (azt hiszem) mindannyiunkat nagyon szeret. Továbbra is bámulatos az, ahogy a fogyatékossága ellenére kommunikál, ahogy figyel, és ahogy a kézjeleknek engedelmeskedik.
Ahogy beköszöntöttek a hidegebb éjszakák, versenyt aggódtunk érte, hogy biztosan meg fog fagyni. (nem fagyott meg) A hidegebb nappalok jó részét idebent tölti. Épp a napokban állapítottuk meg nagy bölcsen, hogy minden "elvünk" ellenére mégis szobakutya lesz belőle. De ez is olyasmi lehet, mint a gyerekekkel is, hogy előbb voltak az elvek, aztán lett a gyerek.. Nos, igen, a gyerekekkel is így jártunk, most a kutyával is.
Ha eszünk, szépen, fegyelmezetten ül az asztal mellett, és néz. Néha körbenyalja a száját, és nyel egy hatalmasat. Valamelyik nap Balázs nagyon komolyan közölte mindenkivel az asztalnál, hogy "a kutya nem kaphat senkitől semmit." Körülbelül öt perc múlva adta neki az első falatot Ő. :) Szóval ennyi...
A süketsége ellenére valahogy érez minket (nem tudni, hogy szag alapján, vagy épp hogy), mert ha ő bent van a helyén, és valamelyikünk megjelenik, azonnal ott terem, és örül nagyon. Teljes testével örül, mivel farka nincs, így azt nem tudja csóválni (nem levágták, gyárilag nincs neki).
A gyerekekhez való viszonya továbbra is kölcsönös imádat. Patrik igazi "kis-gazdi", akire bármikor rá lehetne bízni bármennyi időre, mert minden rezdülését ismeri, tudja, mikor akar kimenni, bejönni, enni, akármi. Hallgat is rá, a gyerekek között egyértelműen ő a főnök számára. Erik folyton játszik vele, szokta "hergelni" is, ha elég gyorsan ugrál előtte, akkor haragszik a papucsára. Mindketten nagyon élvezik. Roland pedig a dédelgetős-kényeztetős fajta. És aki eteti továbbra is. Csokival, körtével, mandarinnal, jutalomfalattal, mikor mivel. Arthur pedig egy hálás kosztos, mindent megeszik.
A napokban, mikor reggelente annyira hideg volt, hogy legszívesebben elmentem volna téli álmot aludni, minden reggel eldöntöttem ébredés után két perccel, hogy ma tuti, hogy nem viszem le a kutyát, akárhogy könyörög is. Kitaláljátok? Beöltözve, kesztyűben, lábszármelegítőben, de levittem. Cserében félt a csizmámtól, és meg akarta támadni, úgyhogy igen kemény reggel volt az... :D Sehogy sem tudtam úgy visszahívni, hogy ne lássa a csizmát, mezítláb meg már mégse... végül azért megoldottuk.
Mostanra arra is vetemedtünk, hogy ruhát vegyünk neki. Cseppet sem hóbortból, sokkal inkább azért, ne fázzon meg. A szőre nagyon rövid, és ő mindeddig lakásban lakott, nem volt kitéve az éjszakai hidegeknek. Féltünk tőle kicsit, hogy viseli majd, mert teszteltük előre egy rossz gyerekkardigánnal, de azt mindig levette reggelre. A kutyaruhában eddig egy éjszakát töltött, de nem vette le. Szóval, jó kezdet.. abban mondjuk biztos vagyok, hogy ha mínusz tizenakárhány fok lesz már, akkor idebent éjszakázik.
Amikor tavaly karácsony környékén először megfordult a fejünkben, hogy kutyát vegyünk, valami ilyesmi miatt történt. Az, hogy akkor "meggondoltuk" magunkat, azt hiszem, egy jó döntés volt. Hiszen Arthurt vártuk. :) Épp nekünk való, a mi családunkba. :)