Évek óta téma

Mondhatnám azt is, hogy emiatt néha köznevetség, máskor meg közutálat tárgya vagyok itthon. Nem mondom, hogy nem jogosan röhög ki anyám, vagy idegeskedik miatta Balázs. Mert amúgy végül is van ám igazuk is, ha azt nézzük, mi a normális. De nekem papírom is van róla, hogy nem vagyok teljesen normális (csak azt a botozás dolgot is megszereztem volna...:D), úgyhogy van mentségem. Vagyis nem, nincsen, mert ezt nem fogadják el. Igaz, nem is szoktam erre hivatkozni. A legtöbb esetben nem szólok semmit.
Aztán ma délelőtt azon gondolkodtam (sok egyéb más mellett), hogy vajon, ha egyszer elmesélném, akkor is kiröhögnének, vagy épp idegeskednének miatta? Vagy akkor még inkább... nem tudom. Ja, és már a második bekezdést írom, és még mindig nem derült ki, miről van szó. Mert cselesen nem azt adtam címnek, amit akartam. Az lett volna eredetileg, hogy "én és a reggelek". Jobban mondva a felkelés és én. Nem vagyunk jóban. De nem csak úgy nem, hogy utálok felkelni, hanem egyenesen képtelen vagyok rá. A telefonom a legnagyobb hangerőre van állítva, a csengőhangomra ráadásul. Valószínűleg hallom, mert le szoktam nyomni. Aztán alszom tovább. Anyám 6:40-kor hív először. Ezt már féléber állapotban gyorsan kinyomom, hadd higgye azt, hogy már ébren vagyok. Aztán 6:50-kor újra hív, és újra eljátsszuk ugyanezt. A legritkább esetek közé tartozik, amikor ilyenkor már tényleg ébren vagyok. Az esetek 99 %-ában 7:00-kor Balázs erélyes ébresztésére kapom össze magam.
Ilyenkor még vagy öt percig remeg a kezem (nem, nem felessel kezdek, nem attól múlik el), és minimum százszor kap el a vágy, hogy visszafeküdjek. Aztán már sínen vagyok, és fél nyolcra mindig elkészülünk mindennel. Úgyhogy lehetne az is, hogy mit idegeskednek, tök menő vagyok, fél óra alatt összekapok mindenkit tízóraistól, mindenestől.
De tudom, hogy ez így nem normális. Meg tényleg, mi van, ha egyszer Balázs nem ér haza? Ma reggel valószínűleg vígan aludtam volna fél nyolcig. Egyetlen igazán komoly dolog van ezzel kapcsolatban, ami azt gondolom, az egésznek az alfája és omegája. Gyakorlatilag az ébredés első percétől kezdve az elalvás utolsó pillanatáig száz százalékon pörög az agyam, termeli az adrenalint. Az elalvásom a legtöbb esetben egyfajta beájulás. Amiatt, hogy egyedül vagyok esténként/éjszakánként a gyerekekkel, nagyon sokáig képes vagyok fennmaradni abbéli félelmemben, hogy betörnek, vagy ilyesmi. Az a biztos, ha ébren vagyok, ha alszom, semmire nem ébredek fel. Szóval, épp tegnap éjjel is még negyed kettőkor megnéztem az órát. Akkor jött Erik alvajárni. (ja, igen, mostanában újfent előfordul ez, ami pedig már több éve megszűnt) Előtte egy órával még valami zörgés miatt kb. 896 volt a pulzusom, és erősen füleltem, vajon honnan jöhetett a hang, és gondolkodtam, merjek e kinézni. (nem mertem). Ezek után valamikor beleájultam egy alvásba, és a következő emlékem a reggel hét körüli hercehurca.
Azt gondolom, a mély alvás periódusában kell kelnem, azért olyan nagyon nehéz.
Persze, ha lefeküdnék este kilenckor, mint mondjuk minden normális ember, akkor mindez nem így lenne. Ez utoljára olyan tíz éves koromban fordult elő velem, tizenegy évesen titokban már visszakapcsoltam a lámpát olvasáshoz, mert nem bírtam aludni.
Valószínűleg meg kell változnom e téren is, és valószínűleg meg is fogok előbb-utóbb. Félő, hogy inkább utóbb lesz ez, mint előbb.