Mi, szemüvegesek

Szilvi ihletett meg a mai írásával annyira, hogy úgy gondoltam, na, erről nekem is írnom kell. Ráadásul van is egy ilyen jegyzet a telefonomban, amit már úgy ezer éve írtam meg oda.
Az sosem volt idegen, vagy akár fura, hogy valaki szemüveges, még annak ellenére sem, hogy nálunk senki nem volt az. Balázs gyakorlatilag szemüveges volt egész életében. Én pedig kiskamasz korom óta arra vágytam, hogy az legyek. Mert nekem nagyon tetszettek a szemüvegek, ráadásul mindenki olyan kis okosnak tűnt szemüvegben, meg felnőttesebbnek, meg egyáltalán.
Nem nagyon beszéltünk arról, mi lesz, ha bármelyik gyerekünk is örökölte tőle, és esetleg szemműtétre lesz majd szükség. Azért nagy megkönnyebbülés volt, hogy soha, egyikőjük sem volt kancsal, és jól láttak (Balázs gyakorlatilag 98 százalékban vak volt babaként). Mikor Patrik öt évesen érdeklődni kezdett a betűk iránt, majd igen rövid idő alatt olvasni is megtanult, még nem tűnt fel semmi. Aztán egyszer nagyon sokat kellett várni az orvosi rendelőben, kínomban azzal szórakoztattam, hogy az utcán parkoló autók rendszámait olvasgattuk. Itt derült ki, hogy Ő nem látja azt, amit én. Rövid út vezetett innen a szemorvosig (nem fizikálisan, hanem időben). A doktornő megállapította, hogy a jobb szemén +4,5, a bal szemén pedig +3,25 dioptria fénytörési hibája van a szemének. A rossz hír mellett igazán jónak számított, hogy még csak kezdett tompalátó lenni. Ha egy fél évvel később megyünk, már kezdett volna befordulni a szeme (értsd: kancsalított volna). Az első szemüvegét könnyeket visszanyelve választottuk, de annyira jól állt neki kezdettől fogva, hogy ott és akkor véget is ért minden szomorkodásom ez ügyben. Innen már egyenes következmény volt, hogy ha már Patrik szeméről kiderült, aminek kellett, akkor Eriket is meg kéne nézetni. Kicsit speciálisabb körülmények kellettek hozzá, lévén csak három éves volt, de sikeresen abszolváltuk a dolgot. Nála is mutatkozott egy két dioptriás zavar, amit normál esetben ebben a korban még nem korrigálnak, mert a szemizmok kellően rugalmasak még, és gond nélkül korrigálnak maguknak. (amúgy egészen sok dioptriáig észrevehetetlen egy ilyen pici gyerek látási zavara, pont a jó korrekció miatt). Mivel mi e téren sem vagyunk normálisak, és mert Balázs családjában (fiú ágon) halmozottan fordul elő a kancsalság, így megelőzésképp ő is kapott szemüveget. Míg Patrik első pillanattól szerette, és élvezte, hogy végre lát, addig Erik kifejezetten utálta. Nem átallott keresztülmenni a műanyag motorral sem rajta. Azt hitte talán, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhat tőle. Nos, nem így lett. Amellett, hogy kikapott, még másik szemüveget is csináltattunk. Idővel persze megszokta ő is, de sosem hordta olyan szívesen, mint a bátyja.
A napi rutinunkban hamar beillesztettük  a szemüveg mosásokat, és bővült a figyelmeztnivalók tárháza a "told fel a szemüveged", és a "ne a szemüveg fölött nézz"  dolgokkal. Sőt, elég ehhez már csak rámutatnom a saját szemüvegemre, már tudják is miről van szó. Több, mint hat év alatt évente minimum egy szemüveget kellett csináltatnunk mindegyikőjüknek. Mi mindig igyekszünk a lehető legelőnyösebbet választani mindkettőjüknek, általában sikerül is. Jelen pillanatban teljesen egyforma keretük van.
Roland szeme jó, ő az egyetlen közöttünk, akinek nincs szemüvege. Néha felveszi valamelyikünkét, elárulom, nagyon dögös kis szemüveges pasi lenne. De nem bánom, hogy szemüveg nélkül dögös.
Eriknek jó esélye van rá, hogy lekerül róla valamikor. Patrik nem fogja kinőni. De míg Erk minden pillanatot megragad arra, hogy ne legyen rajta, addig Patrik nem is moccan nélküle, mert nem jó az úgy neki.