A mindenáron "lányt" szeretnék, szerettem volna történethez hozzátartozik Ő, szorosan. Nagyon szorosan, hiszen nélküle valószínűleg másképp gondolnám.
18 év van köztünk. Ő akkor született, mikor én hivatalosan felnőtt lettem. Vagyis egy hónappal előbb, de az már igazán csak részletkérdés. Pár hónapos volt csak, mikor beléptünk egymás életébe, vagyis inkább én az övébe, mert ő még ugye lépegetni nemigen tudott. Valamiért már akkor is nagyon vágytam babára, de persze akkor még a saját igen korán lett volna, hát kárpótoltam magam.. A napi, kétnapi látogatásokból pár hét elteltével az lett, hogy az anyukája akármeddig rám bízta. Mondhatnám rá, hogy szívtelen dög volt, amiért képes volt a saját kicsike kislányát odaadni, de azt gondolom, le a kalappal előtte, hogy képes volt inkább megválni tőle, minthogy kitegye annak, hogy egész napokat nem foglalkozik vele senki. Varrónő volt, aki ráadásul teljesítmény után kapta a pénzét, tehát gyakorlatilag az alvás és az evés idején kívül minden percet a varrógép mellett töltött. Nem azért, mert annyira szerette, hanem mert annyira rá voltak szorulva. Így aztán, Regina nyolc hónapos korától gyakorlatilag a legtöbb ébren töltött percében velem volt. Reggel, ahogy felkeltem, mentem érte (kivéve azokat a napokat, mikor suliban voltam heti háromszor), ő pedig nagyon örült nekem mindig. Tudta, annyira tudta, hogy megyek, és akkorákat visított örömében, hogy akkor is levett volna a lábamról, ha történetesen nem szerettem volna ennyire első pillanattól fogva. Szépen összecsomagoltuk a pelenkákat (neki még libero betétpelenkája volt), a váltás ruhát, beültettem a babakocsijába, és mentünk. Sosem sírt az anyukájáért, mindig szívesen jött velem. Tanultam az érettségire, miközben őt altattam, etettem, játszottunk, énekeltünk. A páromnak akkor már volt jogosítványa, autója, így amikor mi mentünk valahova, vittük őt is, pont olyan természetességgel, mintha a saját lányunk lett volna. Hihetetlen természetességgel szerettük, mostam rá, etettem, tanítgattam mondókákra, mikor már kicsit nagyobb lett, akkor este még meg is fürdettem, mielőtt hazavittem, mert annyira szeretett a kádban lubickolni.. otthon meg csak zuhanyozásra maradt volna idő. Leérettségiztem, és amíg nem kezdtem dolgozni, velem töltött minden egyes napot. Utána a hétvégéket. Mindketten alig vártuk, hogy mehessek érte. Volt egy időszak, mikor nem is akarták engedni, hogy elhozzam, merthogy tőlük sír, és engem akar. Megértettem őket, pedig nagyon fájt, de aztán persze hogy jöhetett megint, mert nekik muszáj volt dolgozni, a kicsi lány meg nem maradhatott egyedül. Játszótereztünk, rajzoltunk, babáztunk, altattam, meséltem.
Amikor a legnagyobb fiammal terhes lettem, és veszélyeztetett terhesként itthon maradtam, akkor megint mienk volt minden nap reggeltől estig. Akkor ő már két és fél éves nagylány volt, hihetetlen okos, és ügyes, és eszméletlen hisztiket volt képes produkálni a délutáni alvást elbliccelendő. De velünk együtt várta Patrikot, velünk együtt készült, segített a babaruhákat pakolni, a kiságyat festeni. Felkészítettem rá, pont ugyanúgy, mint utána a saját fiaimat, hogy megérkezik egy pici baba majd, de őt is ugyanúgy fogom szeretni, ugyanúgy jöhet majd bármikor, csak lehet, hogy néha nem tudok majd vele annyit játszani. De nem zavarta. Behozták a kórházba a páromék babalátogatóba, olyan büszke voltam én is rá, és ő is Patrikra, hogy sokan azt hitték, tényleg tesók... Aztán elkezdte a ovit, és nagyon izgultam érte, de sikerrel vette az akadályokat. Minden délután mentem érte, eleinte egyedül, később Patrikkal együtt három éven keresztül. Volt, hogy ott ültünk fél órát is az öltözőben, mert ő nem engem várt, hanem az anyát.. és éktelen hisztit vágott le, hogy márpedig nem jön velem, és nem öltözik. Sírtam vele együtt, mert sajnáltam, mert tehetetlen voltam.
Nagyon hamar eljött az idő, amikor elkezdődött neki a suli, és én már nem tudtam minden nap érte menni. Kevesebbet találkoztunk, de még így is jött, amikor csak lehetett. Az iskolai szüneteket általában nálunk töltötte.
Most is része az életünknek, imádom, ahogy a fiaim olyan természetességgel szeretik, mindegyiknek evidens, hogy ő is van, őt is szeretjük. Persze, mindig kevesebbszer jön, és előfordul sokszor, hogy csak telefonon beszélünk, vagy épp az iskola előtt pár percet, de semmivel sem lett másabb, vagy kevesebb a köztünk lévő szeretet, mint régen, mikor még "az én kislányom" volt.
A kislány, aki annyira picike volt, aki velem evett először husit, akinek én adtam először túrórudit, akit én tanítottam egy csomó mindenre, most már nyolcadik osztályos nagylány, aki felvételizni készül, meg polkát, és keringőt táncol a farsangon, és már barátja is van. :)
Én pedig azóta vágyom rá, mióta Ő 14 évvel ezelőtt rabul ejtette a szívem, hogy egyszer majd igaziból is lesz egy kislányom, akinek csinálhatok copfot a hajába, akinek vasalhatok "pörgős szoknyát", és majd megvehetem neki a "kopogós cipőt" is.:)
Dius gondol... mit is?
2010. jan. 31.
2010. jan. 30.
Játék
Kering egy jó ideje megint már a mindenféle blogokban a dolog. Mire eldöntöttem volna, hogy akkor benevezek, addigra lemaradtam Vicgernél is, meg utána Cuckánál is.
Aztán ma este Lilinél is ráakadtam a felhívásra. Két kommentelő már volt. Kb. két percig hezitáltam, aztán mély sóhajjal tovább álltam.. Olvasgattam még itt-ott, aztán újfent ott találtam magam Lili bejegyzésénél, ahol még mindig kiadó volt a harmadik hely. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, és beneveztem. :)
Most pedig az a dolgom, hogy itt és most én is meghirdessem a Játékot, mert kapni csak úgy jó, ha mellette adni is lehet.
Nos, tehát, rajtam nem múlik, íme a játékszabályok...
Aztán ma este Lilinél is ráakadtam a felhívásra. Két kommentelő már volt. Kb. két percig hezitáltam, aztán mély sóhajjal tovább álltam.. Olvasgattam még itt-ott, aztán újfent ott találtam magam Lili bejegyzésénél, ahol még mindig kiadó volt a harmadik hely. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, és beneveztem. :)
Most pedig az a dolgom, hogy itt és most én is meghirdessem a Játékot, mert kapni csak úgy jó, ha mellette adni is lehet.
Nos, tehát, rajtam nem múlik, íme a játékszabályok...
1. Bárki játszhat, akinek blogja van.
2. Az első 3 ember, aki kommentet ír ehhez a bejegyzéshez, saját kézzel készített ajándékot kap.
3. Ezt az ajándékot, az elkövetkező 365 napban kell eljuttatni a szerencsés nyerteseknek
4. Előre kell fizetni úgy, hogy ezt a felhívást közzéteszitek a blogotokban
2. Az első 3 ember, aki kommentet ír ehhez a bejegyzéshez, saját kézzel készített ajándékot kap.
3. Ezt az ajándékot, az elkövetkező 365 napban kell eljuttatni a szerencsés nyerteseknek
4. Előre kell fizetni úgy, hogy ezt a felhívást közzéteszitek a blogotokban
Én pedig akkor várom az első három kommentelőt... kíváncsian. :) És szerintem az is ér, akinek honlapja van, nem pedig blogja.
FotóMóka
Beneveztem egy játékra, az utolsó előtti pillanatban, de csak mert nem mindig sikerül mindenhova eljutnom olvasni. :)
Még Ti is nevezhettek, vasárnap éjfélig. De ha nem is akartok élni a lehetőséggel, Ribizli csodás, mókás fotóiban mindenképp elgyönyörködhettek. :) És közben drukkolhattok, kíváncsi lennék a három fiamról milyen képek születnének, vagy még az is lehet, hogy Dorka névnapjára átadnám a lehetőséget.. :)
Még Ti is nevezhettek, vasárnap éjfélig. De ha nem is akartok élni a lehetőséggel, Ribizli csodás, mókás fotóiban mindenképp elgyönyörködhettek. :) És közben drukkolhattok, kíváncsi lennék a három fiamról milyen képek születnének, vagy még az is lehet, hogy Dorka névnapjára átadnám a lehetőséget.. :)
2010. jan. 27.
Murphy dolgozott
Már tegnapelőtt este elkezdte Mr.Murphy az ügyködést nálunk, amikor este lefekvés előtt megjelent a nagyfiam, és mutatta, hogyan mozog a ragasztott foga. Már nem okoz túl nagy traumát egyikünknek sem, csak nyugtáztuk, hogy akkor reggel telefonálni kell. Csak azon aggódtam, hogy nem kellett volna kivenni, nehogy lenyelje éjjel? Szerencsére azért le nem nyelte, és még reggelre sem esett ki, csak nagyon mozgott, így aztán telefonáltam már fél nyolckor. Doktornő nincs. Szabin van. Király...
Mire végigvettem magamban mindenféle alternatívát, hogy akkor hova és kihez kéne bekönyörögni, addigra már bekészítettem egy adag kávét. Nem tudtam, hogy Murphy itt is fogta a kezem, csak akkor derült ki, mikor a kávé ugyan lefőtt, de aztán egy nagy durranással megadta magát. Nem először járunk így, tudom, hogy cserélhető és kapható alkatrészről van szó, csak épp pont most nem hiányzott a kiadás. A kávéfőző viszont hiányzik, mert így csak van, de nem használható.
Ezen is túltettem magam, gondoltam, azért a világ nem fog ám összedőlni, és mentem telefonálni a fogorvosnak, akihez területileg tartozunk, és épp rendelt. Legnagyobb meglepődéssel hallottam a vonal másik végén, hogy 9:45-kor már vár is bennünket a doktor úr. Így aztán fénysebességgel átöltöztem a jégverem lakásban, hogy elmenjek a gyerekemért az iskolába, és elvigyem a fogorvoshoz. Azon a ponton, mikor beértünk a dokihoz a rendelőbe, Murphy ismét úgy gondolta, hogy nem kéne, hogy ennyire sima ügy legyen, így a doki ugyan megnézte, és azt mondta, meg is csinálja, de nem azonnal, mert nincs hozzá anyag, amivel beragaszthatná, azt hoznia kell, és nem fogja támogatni a tb, tehát fizetnem kell érte, úgyhogy menjünk vissza másnap délután, és akkor megcsinálja. Igaz, szerinte fogszabályozós megoldás kéne, és megírta a beutalót is, de én azért ragaszkodtam hozzá, hogy addig is tegye csak vissza azt a fogat (ha már van). Mire leértünk a másodikról, eszembe jutott, hogy nem kértem igazolást, meg hogy hohóó, hát neki van magánrendelője is, és ha már úgyis fizetnem kell, tökmindegy, hogy hol... Így visszamentem, és elintéztem az igazolást is, meg a délutáni rendelésre az időpontot is.
Gondoltam, innen már sima ügy minden. Hazaértünk, várt minket a fűtetlen, alig 17 fokos lakás. Egy darabig tettem-vettem, mert nagyon fájt a derakam, aztán ettünk, és nekiálltam begyújtani. Eddigre már csak 16,2 fok volt a szobában, nekem pedig egyértelművé vált, hogy Murphy rajtam éli ki minden szadista hajlamát, mert nem is a derekam fáj, hanem a vesém görcsöl. Király.. élénken emlékszem arra a három napra, mikor legutóbb a vesémmel gond volt. A harmadik nap végére annyira be voltam gyógyszerezve, hogy alig tudtam magamról. (nem bírtam másképp)Most azért ennyire nem gáz a helyzet, a no-spa és a rowatinex elég,
Az, hogy omlettsütés előtt a már felütött öt tojásba simán belekerült hatodiknak a záptojás, az már csak legyintésre volt érdemes.
A számítógépünk is ismét Murphy-s napot tartott, mert többször voltak önálló újraindulási gondolatai, a leghosszabb ilyen hezitálása cirka egy óra volt. Ki tudja, mi baja ilyenkor, mert látszólag semmi, ám valami mégis van.
Aztán még este, mikor már igazán fellélegezhettünk volna, hogy végre vége a napnak, már nem történhet semmi, a párom órájának a szíja eltörött.
Nem igazán sírom vissza ezt a napot majd.
Mire végigvettem magamban mindenféle alternatívát, hogy akkor hova és kihez kéne bekönyörögni, addigra már bekészítettem egy adag kávét. Nem tudtam, hogy Murphy itt is fogta a kezem, csak akkor derült ki, mikor a kávé ugyan lefőtt, de aztán egy nagy durranással megadta magát. Nem először járunk így, tudom, hogy cserélhető és kapható alkatrészről van szó, csak épp pont most nem hiányzott a kiadás. A kávéfőző viszont hiányzik, mert így csak van, de nem használható.
Ezen is túltettem magam, gondoltam, azért a világ nem fog ám összedőlni, és mentem telefonálni a fogorvosnak, akihez területileg tartozunk, és épp rendelt. Legnagyobb meglepődéssel hallottam a vonal másik végén, hogy 9:45-kor már vár is bennünket a doktor úr. Így aztán fénysebességgel átöltöztem a jégverem lakásban, hogy elmenjek a gyerekemért az iskolába, és elvigyem a fogorvoshoz. Azon a ponton, mikor beértünk a dokihoz a rendelőbe, Murphy ismét úgy gondolta, hogy nem kéne, hogy ennyire sima ügy legyen, így a doki ugyan megnézte, és azt mondta, meg is csinálja, de nem azonnal, mert nincs hozzá anyag, amivel beragaszthatná, azt hoznia kell, és nem fogja támogatni a tb, tehát fizetnem kell érte, úgyhogy menjünk vissza másnap délután, és akkor megcsinálja. Igaz, szerinte fogszabályozós megoldás kéne, és megírta a beutalót is, de én azért ragaszkodtam hozzá, hogy addig is tegye csak vissza azt a fogat (ha már van). Mire leértünk a másodikról, eszembe jutott, hogy nem kértem igazolást, meg hogy hohóó, hát neki van magánrendelője is, és ha már úgyis fizetnem kell, tökmindegy, hogy hol... Így visszamentem, és elintéztem az igazolást is, meg a délutáni rendelésre az időpontot is.
Gondoltam, innen már sima ügy minden. Hazaértünk, várt minket a fűtetlen, alig 17 fokos lakás. Egy darabig tettem-vettem, mert nagyon fájt a derakam, aztán ettünk, és nekiálltam begyújtani. Eddigre már csak 16,2 fok volt a szobában, nekem pedig egyértelművé vált, hogy Murphy rajtam éli ki minden szadista hajlamát, mert nem is a derekam fáj, hanem a vesém görcsöl. Király.. élénken emlékszem arra a három napra, mikor legutóbb a vesémmel gond volt. A harmadik nap végére annyira be voltam gyógyszerezve, hogy alig tudtam magamról. (nem bírtam másképp)Most azért ennyire nem gáz a helyzet, a no-spa és a rowatinex elég,
Az, hogy omlettsütés előtt a már felütött öt tojásba simán belekerült hatodiknak a záptojás, az már csak legyintésre volt érdemes.
A számítógépünk is ismét Murphy-s napot tartott, mert többször voltak önálló újraindulási gondolatai, a leghosszabb ilyen hezitálása cirka egy óra volt. Ki tudja, mi baja ilyenkor, mert látszólag semmi, ám valami mégis van.
Aztán még este, mikor már igazán fellélegezhettünk volna, hogy végre vége a napnak, már nem történhet semmi, a párom órájának a szíja eltörött.
Nem igazán sírom vissza ezt a napot majd.
Péntek esti frász
Nem akartam erről írni, de aztán meggondoltam magam. Mert ez is hozzám tartozik, velem történt, én éltem át. Egy tök nyugis pénteki nap után, amikor nem kellett rohanni sehova, amikor a gyerekek is már délelőtt itthon voltak, és hozták a szebbnél szebb félévi bizonyítványokat komoly meglepetésben volt részem este. A meglepetés nem volt épp örömteli, de nem szaladok ennyire előre..
Szóval, mint már írtam, a pénteki nap békés nyugalomban telt itthon. Semmi rohanás, semmi vita, veszekedés, még a gyerekek is meglepően jó fejek voltak egymással, sőt, legnagyobb döbbenetemre kivétel nélkül mindenki aludt már este 10-kor (ez nálunk nagyon korai időpontnak számít). Én olvastam előbb a gépnél, aztán pedig a kádban (az eclipse-t, mit mást..:D). Még amikor a kádból kiszálltam, és megtörölköztem is teljesen gyanútlan voltam, annyiban volt csak furcsa a helyzet, hogy néha belenyillalt a hasamba, amit nem szokott azért. De nem gyanakodtam semmire, gondoltam úgyis mindjárt lefekszem, majd jobb lesz. Hát tévedtem egy óriásit. Egyik pillanatról a másikra kezdett el forogni velem minden, majd ahelyett, hogy jött volna a megváltó "sötétség", maradt ez a forgó-zsibbadó érzés a fejemben, miközben a hasam nagyon fájt. Éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, rémülten, és megadóan vártam, hogy mi következik. Egy őrült pillanatig azt is átsuhant a fejemen, hogy ez már a vég, az tuti. De nem az volt. Legvadabb rémálmaimban sem szerepelt ilyen, hogy félig éber állapotban láthassam, ahogy a kezeim görcsösen fordulnak kifelé, miközben gyakorlatilag képtelen vagyok mindenre. Mozdulni nem bírtam, gondolkodni is csak épphogy a zsibbadástól. Az még átsuhant a fejemen, hogy nem tudok segítséget sem kérni, mert nem fognak meghallani. Párom reggel jött haza munkából, le sem feküdt, így estére teljesen kiütve elaludt. Tudtam, hogy csak úgy nem ébred fel ebből az állapotból. Nagyon félelmetes percek voltak, mondjuk arról fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, mire szép lassan elcsitult minden, és újra meg mertem/tudtam mozdulni, valamint fellélegezhettem, hogy nem történt nagyobb baj.
Elég volt az is, hogy utána rendesen izomlázam maradt, és úgy vacogtam, mintha minimum a hűtőszekrényben ücsörögtem volna. Lefeküdtem, de nagyon nehezen bírtam megnyugodni, végül mégis sikerült még aludnom is egy jót.
Hát így esett, hogy átéltem egy kisebb rohamot.
Szóval, mint már írtam, a pénteki nap békés nyugalomban telt itthon. Semmi rohanás, semmi vita, veszekedés, még a gyerekek is meglepően jó fejek voltak egymással, sőt, legnagyobb döbbenetemre kivétel nélkül mindenki aludt már este 10-kor (ez nálunk nagyon korai időpontnak számít). Én olvastam előbb a gépnél, aztán pedig a kádban (az eclipse-t, mit mást..:D). Még amikor a kádból kiszálltam, és megtörölköztem is teljesen gyanútlan voltam, annyiban volt csak furcsa a helyzet, hogy néha belenyillalt a hasamba, amit nem szokott azért. De nem gyanakodtam semmire, gondoltam úgyis mindjárt lefekszem, majd jobb lesz. Hát tévedtem egy óriásit. Egyik pillanatról a másikra kezdett el forogni velem minden, majd ahelyett, hogy jött volna a megváltó "sötétség", maradt ez a forgó-zsibbadó érzés a fejemben, miközben a hasam nagyon fájt. Éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, rémülten, és megadóan vártam, hogy mi következik. Egy őrült pillanatig azt is átsuhant a fejemen, hogy ez már a vég, az tuti. De nem az volt. Legvadabb rémálmaimban sem szerepelt ilyen, hogy félig éber állapotban láthassam, ahogy a kezeim görcsösen fordulnak kifelé, miközben gyakorlatilag képtelen vagyok mindenre. Mozdulni nem bírtam, gondolkodni is csak épphogy a zsibbadástól. Az még átsuhant a fejemen, hogy nem tudok segítséget sem kérni, mert nem fognak meghallani. Párom reggel jött haza munkából, le sem feküdt, így estére teljesen kiütve elaludt. Tudtam, hogy csak úgy nem ébred fel ebből az állapotból. Nagyon félelmetes percek voltak, mondjuk arról fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, mire szép lassan elcsitult minden, és újra meg mertem/tudtam mozdulni, valamint fellélegezhettem, hogy nem történt nagyobb baj.
Elég volt az is, hogy utána rendesen izomlázam maradt, és úgy vacogtam, mintha minimum a hűtőszekrényben ücsörögtem volna. Lefeküdtem, de nagyon nehezen bírtam megnyugodni, végül mégis sikerült még aludnom is egy jót.
Hát így esett, hogy átéltem egy kisebb rohamot.
Twilight-Saga
Az úgy volt, hogy mikor először hallottam erről a Twilight-ról, akkor csak legyintettem, hogy ugyan már, vámpíros.. na neeee. Aztán mikor egyre több helyről hallottam, hogy le sem bírta tenni, meg ódákat zengtek róla mindenféle fórumon, hát kíváncsi lettem rá. Gondoltam, még ha nem is lesz a szívem csücske, olvasni nagyon szeretek, tehát gond nem lehet vele. Barátnőm adta kölcsön az első két kötetet, mert mire én észbe kaptam (mindig lemaradok ilyen téren, mint a borravaló), addigra már nem csak a Twilight, hanem a New Moon is megjelent bőven.. Elhoztam tehát a két könyvet, és amint befejeztem azt, amit épp olvastam, kezembe vettem a Twilight-ot. És akkor úgy jártam, hogy tökéletesen rabul ejtett. Lenyűgözött a történet, a szereplők jelleme, maga az elbeszélés milyensége, és képtelen voltam letenni. Olyannyira, hogy olvastam a lakás legkisebb helyiségében, a kádban, a kanapén, miközben főztem. Abban a másodpercben, ahogy alkalom adódott rá, már a kezemben is volt. Akkor szerencsém volt, mert ahogy végeztem az első résszel, máris olvashattam a másodikat. És az sem okozott csalódást, mert ugyanaz a lebilincselő történet, ugyanaz a hihetetlen jó cselekményszövés, ugyanazok a hihetetlen jó mondatok, amik "olvastatják magukat". Szintén képtelenség volt letenni. A könyv végén nagyon utáltam az írónőt, hogy bizonytalanságban hagyott, vajon hogyan is lesz... És milyen sokat kellett várni a harmadik kötetre. Még arra is vetemedtem, hogy letöltöttem egy kalózfordítást, de aztán végül nem olvastam el, kivártam, míg ismét kölcsönkapom a könyvet. Nos, ez a harmadik kötet is pont annyira lebilincselő volt, mint az első kettő, mit sem csökkent a történet érdekessége. Bevallom, párszor, miközben olvastam elábrándoztam (már az első kettőnél is), hogy de jó is lenne egy ilyen vámpír, mint Edward, vagy egy vérfarkas, mint Jacob. Érdekes egyébként, hogy legtöbb helyen azt olvastam, hogy a többség Jacob-nak drukkolt, én nem. Kezdettől fogva Edward-párti voltam, bár igaz, a filmet nem láttam (még). Állítólag attól sokat változhat a véleményem. Én nem hinném. Mert lehet, hogy Jacob jobban néz ki, de Edward valahogy minden hidegsége ellenére is szimpatikusabb. Amiért úgy tud uralkodni magán, ahogy. Meg azért a kissé konzervatív viselkedésért. Jacob nekem "túl macsó".
Na de hogy csak szigorúan a könyveknél maradjak. Két nap alatt kiolvastam ezt is, és pont ugyanaz a hiányérzet maradt, mint eddig. Mert ugye még mindig nem derült ki, mi is lesz Bellával. Lesz belőle vámpír, avagy sem?
Kíváncsiságom határtalan, de kivárok.. Mert biztos a negyedik is pont olyan lesz, mint az eddigiek. :) Lebilincselő és meseszerű. :)
Na de hogy csak szigorúan a könyveknél maradjak. Két nap alatt kiolvastam ezt is, és pont ugyanaz a hiányérzet maradt, mint eddig. Mert ugye még mindig nem derült ki, mi is lesz Bellával. Lesz belőle vámpír, avagy sem?
Kíváncsiságom határtalan, de kivárok.. Mert biztos a negyedik is pont olyan lesz, mint az eddigiek. :) Lebilincselő és meseszerű. :)
2010. jan. 22.
Ami az előző kettőbe nem fért...
...meg nem is akartam volna odaírni még akkor sem, ha akár el is fért volna. :)
Amikor jöttek felém az iskola folyosóján,( ami ilyenkor, mikor gyakorlatilag egyszerre zúdul kifelé belőle 24 osztálynyi gyerek kicsit félelmetes), és mosolyogtak mindketten azzal a fülig érő mosollyal, még mindig kicsit aggódva kutattam a nagyobbik szemeit. Napok óta az volt a téma, hogy vajon sikerült e legalább jelesnek lenni, ha már az a kitűnő nem sikerül sehogyansem. Erik miatt is aggódtam kicsit, bár tudtam, azok a 100 %-ra megírt felmérők csakis jót jelentenek. De ugye fogalmam sem volt másról, csak a matekról, és a magyarról. Aggódtam, hogy ha Patrik jeles lesz, ő pedig nem, az megint csalódást jelent majd neki. De minden ilyen aggodalmam szertefoszlott, ahogy azzal az igazi büszkeséggel mondták egyszerre, hogy "Jeles lettem, anya!" :) Hazáig csak mesélték, milyen volt az iskolagyűlés, ki mindenki lett kitűnő, és jeles tanuló, és hogy mit mondtak nekik a tanító nénik. Aztán itthon előkerültek a tájékoztató füzetek, és elolvashattuk a szöveges értékeléseket. :)
Kimondhatatlanul büszke vagyok mindkettőjükre. Patrikra, mert a nagyobb követelmények ellenére is képes volt javítani, és elérte, amit akart. Erikre pedig, hogy annak ellenére, hogy még szeptember elején milyen nehézkes volt minden, és az a kis részképességzavar is látszott a munkáin, és a gondolkodásába is belezavart néha, kihozta magából a legtöbbet, amit lehetett.
Nem szeretem egyébként ezt a szöveges értékelést. Főleg nem ezt a sablonos verziót, amikor egy előre nyomtatott sémában aláhúzogatják ami a leginkább illik rá. A jegyek azért egyértelműbbek. Vagy akár a százalékok is. Mert azt tudná az ember hova tenni.
A mostani szöveges értékelésekben is van, amivel vitáznék...
Eriknél a magatartás értékelésénél alá volt húzva, hogy társaival konfliktusba kerül. Hát, nehéz lenne nem kerülni egy olyan osztályban, ahol válogatott csínytevők vannak, és az osztálytársai nagy része többet volt az igazgatói irodában fél év alatt, mint egy osztálynyi gyerek 8 év alatt szokott. De oké, hát végül is konfliktusba kerül.. mert ha meg akarják verni, akkor kénytelen valamilyen úton-módon belekeveredni, még ha nem is üt vissza.
Azt ugyan nem tudtam, hogy lesz e nyoma a fejlesztő pedagógus véleményének a félévi bizonyítványban, de reménykedtem, hogy valamilyen úton-módon ő is értékeli. De hiába is reménykedtem, csalódnom kellett, mert nem. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. Főleg így, hogy mindkét tanító néni beleírta az írással kapcsolatos problémát.
És én azt gondolom, bár ezt aztán végképp nem hangoztattam, hogy igenis érdemelt volna olvasásból egy dicséretet, mint az egyetlen olyan gyerek az osztályában, aki folyamatosan és folyékonyan olvas. Nem mintha szegényebb lenne nélküle, de tudom, hogy annyira büszke lett volna rá, és úgy kellett volna neki ez a sikerélmény, mint egy falat kenyér. Na de dicsérem én anélkül is. :)) (csak azért az nem ugyanaz)
Patriknál úgy érzem, hogy azért azt a rajzot és technikát még lefelé is húzták egy kicsit. Tény, hogy nem a szíve csücske. Tény, hogy nem is tud szépen rajzolni (mint ahogy írni sem). De azért azt én erősnek érzem, hogy igénytelenek lennének a munkái. Jó, persze, elfogult vagyok, mert az én gyerekem. Meg oké az is, hogy sablonszöveg, és talán a másik kettőbe tényleg nem illett bele. Na de... Igaz, az sem esne jól, ha azért, hogy "csináljanak belőle" egy kitűnő tanulót azért osztályoznák ötösre azt, ami nem is az. Azt sem venné be a gyomrom, még akkor sem, ha ez ebben az iskolában bevett szokás.
Azért azon gondolkodom már egy ideje, igaz, semmi értelme, hogy vajon, ha akkor, mikor még kicsik voltak, akkor sokkal többet kreatívkodtunk volna, akkor most nem itt tartanának rajzból, technikából, írásból? Vajon ügyesebb lenne a kezük? Vagy ez tényleg olyan készség, ami vagy van, vagy csak épphogy?
Mindenesetre Patrik újfent megfogadta, hogy törekszik a szebb írásra, és az igényesebb külalakra. És Erik is szeretne szebben írni. De ő annyit gyakorol mindenfélét a fejlesztősnél is, meg az itthoni feladatlapokkal is, hogy neki már nem kéne többet a nyakába vennie. :)
Summa summárum.. soha rosszabb bizonyítványt, és akkor sokra vihetik az életben még.
Mert: "Tanulj, tanulj, kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!"- mondaná a dédipapa, aki szintén nagyon büszke lenne rájuk, mert a tudást mindennél többre értékelte. És milyen igaza volt. Minden, amit tudnak, már az övék. Senki nem veheti el. Mindentől, amit megtanulnak, többek lesznek.
A mi dolgunk pedig, hogy továbbra is megadjunk minden lehetőséget arra, hogy nyugodt körülmények között tudjanak tanulni. :) És büszkének lenni, és dicsérni, és ha kell, megdorgálni. :)
Amikor jöttek felém az iskola folyosóján,( ami ilyenkor, mikor gyakorlatilag egyszerre zúdul kifelé belőle 24 osztálynyi gyerek kicsit félelmetes), és mosolyogtak mindketten azzal a fülig érő mosollyal, még mindig kicsit aggódva kutattam a nagyobbik szemeit. Napok óta az volt a téma, hogy vajon sikerült e legalább jelesnek lenni, ha már az a kitűnő nem sikerül sehogyansem. Erik miatt is aggódtam kicsit, bár tudtam, azok a 100 %-ra megírt felmérők csakis jót jelentenek. De ugye fogalmam sem volt másról, csak a matekról, és a magyarról. Aggódtam, hogy ha Patrik jeles lesz, ő pedig nem, az megint csalódást jelent majd neki. De minden ilyen aggodalmam szertefoszlott, ahogy azzal az igazi büszkeséggel mondták egyszerre, hogy "Jeles lettem, anya!" :) Hazáig csak mesélték, milyen volt az iskolagyűlés, ki mindenki lett kitűnő, és jeles tanuló, és hogy mit mondtak nekik a tanító nénik. Aztán itthon előkerültek a tájékoztató füzetek, és elolvashattuk a szöveges értékeléseket. :)
Kimondhatatlanul büszke vagyok mindkettőjükre. Patrikra, mert a nagyobb követelmények ellenére is képes volt javítani, és elérte, amit akart. Erikre pedig, hogy annak ellenére, hogy még szeptember elején milyen nehézkes volt minden, és az a kis részképességzavar is látszott a munkáin, és a gondolkodásába is belezavart néha, kihozta magából a legtöbbet, amit lehetett.
Nem szeretem egyébként ezt a szöveges értékelést. Főleg nem ezt a sablonos verziót, amikor egy előre nyomtatott sémában aláhúzogatják ami a leginkább illik rá. A jegyek azért egyértelműbbek. Vagy akár a százalékok is. Mert azt tudná az ember hova tenni.
A mostani szöveges értékelésekben is van, amivel vitáznék...
Eriknél a magatartás értékelésénél alá volt húzva, hogy társaival konfliktusba kerül. Hát, nehéz lenne nem kerülni egy olyan osztályban, ahol válogatott csínytevők vannak, és az osztálytársai nagy része többet volt az igazgatói irodában fél év alatt, mint egy osztálynyi gyerek 8 év alatt szokott. De oké, hát végül is konfliktusba kerül.. mert ha meg akarják verni, akkor kénytelen valamilyen úton-módon belekeveredni, még ha nem is üt vissza.
Azt ugyan nem tudtam, hogy lesz e nyoma a fejlesztő pedagógus véleményének a félévi bizonyítványban, de reménykedtem, hogy valamilyen úton-módon ő is értékeli. De hiába is reménykedtem, csalódnom kellett, mert nem. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. Főleg így, hogy mindkét tanító néni beleírta az írással kapcsolatos problémát.
És én azt gondolom, bár ezt aztán végképp nem hangoztattam, hogy igenis érdemelt volna olvasásból egy dicséretet, mint az egyetlen olyan gyerek az osztályában, aki folyamatosan és folyékonyan olvas. Nem mintha szegényebb lenne nélküle, de tudom, hogy annyira büszke lett volna rá, és úgy kellett volna neki ez a sikerélmény, mint egy falat kenyér. Na de dicsérem én anélkül is. :)) (csak azért az nem ugyanaz)
Patriknál úgy érzem, hogy azért azt a rajzot és technikát még lefelé is húzták egy kicsit. Tény, hogy nem a szíve csücske. Tény, hogy nem is tud szépen rajzolni (mint ahogy írni sem). De azért azt én erősnek érzem, hogy igénytelenek lennének a munkái. Jó, persze, elfogult vagyok, mert az én gyerekem. Meg oké az is, hogy sablonszöveg, és talán a másik kettőbe tényleg nem illett bele. Na de... Igaz, az sem esne jól, ha azért, hogy "csináljanak belőle" egy kitűnő tanulót azért osztályoznák ötösre azt, ami nem is az. Azt sem venné be a gyomrom, még akkor sem, ha ez ebben az iskolában bevett szokás.
Azért azon gondolkodom már egy ideje, igaz, semmi értelme, hogy vajon, ha akkor, mikor még kicsik voltak, akkor sokkal többet kreatívkodtunk volna, akkor most nem itt tartanának rajzból, technikából, írásból? Vajon ügyesebb lenne a kezük? Vagy ez tényleg olyan készség, ami vagy van, vagy csak épphogy?
Mindenesetre Patrik újfent megfogadta, hogy törekszik a szebb írásra, és az igényesebb külalakra. És Erik is szeretne szebben írni. De ő annyit gyakorol mindenfélét a fejlesztősnél is, meg az itthoni feladatlapokkal is, hogy neki már nem kéne többet a nyakába vennie. :)
Summa summárum.. soha rosszabb bizonyítványt, és akkor sokra vihetik az életben még.
Mert: "Tanulj, tanulj, kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!"- mondaná a dédipapa, aki szintén nagyon büszke lenne rájuk, mert a tudást mindennél többre értékelte. És milyen igaza volt. Minden, amit tudnak, már az övék. Senki nem veheti el. Mindentől, amit megtanulnak, többek lesznek.
A mi dolgunk pedig, hogy továbbra is megadjunk minden lehetőséget arra, hogy nyugodt körülmények között tudjanak tanulni. :) És büszkének lenni, és dicsérni, és ha kell, megdorgálni. :)
Félévi bizonyítvány Patrik
Magatartás Társaival barátságos, együttműködő.
Közösségében aktív, kezdeményező.
Felnőttekhez udvarias, közvetlen.
Szorgalom Munkáját önállóan végzi. Probléma esetén segítséget kér.
A közösségi munkát ötletekkel segíti.
Tanulmányi feladatainak teljesítése hiánytalan.
Tanítási órákon figyel, jelentkezik, a többiekkel
együtt halad.
Magyar nyelv és irodalom
Beszéd Szóbeli kifejezőkészsége választékos.
Összefüggő beszédre önállóan képes.
Olvasás Az olvasmányokat hangosan hibátlanul, jól hallhatóan,
érthetően, kifejezően olvassa. Az olvasott
szöveg tartalmát pontosan tudja felidézni.
Az olvasott szöveghez kapcsolódó feladatokat
(vázlatokat) írásban egyedül oldja meg.
Információgyűjtésben, -feldolgozásban önálló.
Verseket, szövegeket könnyedén, pontosan tanulja meg.
Erkölcsi, esztétikai ítélőképessége életkorának megfelelő.
Írás Füzetvezetése rendezetlen. Írástempója kapkodó.
Nyelvtan, fogalmazás A nyelvtani, helyesírási szabályokat biztosan
alkalmazza. Írásos szövegalkotása
önálló, a szabályokat jól alkalmazó.
Matematika Számfogalma a tanult számkörben biztos.
Az alapműveleteket önállóan tudja elvégezni. Az
összetett szám- és szöveges feladatokat eszköz nélkül,
hibátlanul oldja meg. A függvényekkel,
sorozatokkal kapcsolatos feladatokat önállóan oldja meg.
A geometriai alakzatok felismerése,
előállítása, tulajdonságaik megállapítása biztos.
Fejszámolásban gyors, pontos.
Környezetismeret Az élő és élettelen környezettel
kapcsolatos tudása alapos.
Megfigyelései, kísérletei pontosak.
Az összefüggések felismerésében aktív.
Ének-zene Ritmikai készsége, tempótartása megfelelő.
Zenei hallása jó. Zenei olvasás-írás ismerete
megalapozott.
Rajz és vizuális kultúra Alkotómunkáját segítségvárás jellemzi.
Ábrázolási készsége, eszközhasználata
bizonytalan. Fantáziája, kifejezésmódja egyéni.
Technika és életvitel Technikai érdeklődése, anyag- és eszközismereti
tájékozottsága megfelelő. A munkadarabok
tervezésében néha pontatlan.
Munkái időnként igénytelenek.
Testnevelés Az órákon, foglakozásokon aktív.
Erőnléte, állóképessége korának megfelelő.
A szabályokat önként, pontosan tartja be.
Mozgása összerendezett. Úszás: megfelelt
Angol Egyenletes, kiemelkedő teljesítményt nyújt.
Együttműködő, igen aktív. Rendszeres figyelem,
jó megfigyelőképesség, kreativitás, pontosság jellemzi.
Gyorsan megérti az utasításokat, gyorsan átlátja a
feladatokat, s hibátlan oldja meg azokat.
Szótudása biztos. Írásbeli munkái hibátlanok,
de a betűk formálásán, a külalakon javítani lehetne.
Teljesítménye: kitűnő.
Informatika Tájékozódása az informatikai környezetben önálló.
Programok használata: önállóan.
Összességében informatikából: kiváló.
Továbbhaladáshoz szükséges felkészültsége megfelelő.
A félév követelményeit kiválóan teljesítette. (jeles)
Dicséret: angol.
Az övé is jeles. És rá is nagyon büszkék vagyunk, mert ő bizony javított is az előző évhez képest. :)
Félévi bizonyítvány Erik
Magatartás: Társaival barátságos, kerül konfliktusba.
Közösségében aktív. Felnőttekhez udvarias, közvetlen.
Szorgalom: Munkáját önállóan végzi. Probléma esetén segítséget kér.
A közösségi munkát ötletekkel segíti.
Tanulmányi feladatainak teljesítése pontos, hiánytalan.
Tanítási órákon figyel, sokat jelentkezik, a többiekkel együtt
halad.
Magyar nyelv és irodalom
Beszéd: Tiszta, érthető.
Szóbeli kifejezőkészsége korosztályának megfelelő.
Olvasás: A tanult betűk felismerése és olvasása biztos.
Olvasása folyamatos. A szavakat, rövid mondatokat
megérti. Az olvasott szöveg tartalmát pontosan mondja el.
Írás: Ceruzafogása megfelelő. Vonalvezetése, írásmozgása biztos.
Füzetvezetése megfelelő. Betűismerete
biztos. Írásának tempója kicsit kapkodó. Kicsit görcsös az
írásmozgása.
Matematika Számfogalma biztos. A számok tulajdonságainak
felismerésében és megnevezésében önálló.
Tájékozódása a számegyenesen jó. A tanult matematikai
jelek (<,>,=) ismerete és alkalmazása biztos.
A 10-es számkörben műveletet önállóan tud elvégezni.
Csökkenő és növekvő sor felállítására önállóan képes.
Írásának külalakját javítania kell.
Környezetismeret A tanult napok, hónapok és az évszakok
neveit ismeri.
neveit ismeri.
Néhány ház körül és erdőben élő növényt meg tud
nevezni. A helyes tisztálkodás szokásait ismeri.
Megfigyelései pontosak.
Az összefüggések felismerésében önálló.
Ének-zene A tanult dalokat el tudja énekelni önállóan.
A dalokat szívesen énekli. Hallás után, egyszerű ritmus
visszaadására képes. A közös éneklésben, dalos
játékokban szívesen vesz részt.
Rajz és vizuális kultúra A rajz és festés iránti érdeklődése mérsékelt.
Munkáját önállóság jellemzi. Az eszközöket
megfelelően használja. Színhasználata
megfelelő.
megfelelő.
A rajzfelület kitöltésére törekszik.
Technika és életvitel Munkái gyorsak. Az eszközökkel és az anyagokkal
biztonságosan bánik.
Kézügyessége korának megfelelő.
Testnevelés Az órákon, foglalkozásokon aktív.
Erőnléte, állóképessége korának megfelelő.
A szabályokat önként, pontosan tartja be.
Mozgása összerendezett.
Ez egy jeles. És nagyon büszkék vagyunk rá. :)
Gondolatok
Tegnap belefutottam egy érdekes topikba, amin aztán gondolkodtam jó sokat. Illetve a gondolkodás azért erős kifejezés, de egész nap merengtem a dolgon.
Történt az a katasztrófa Haitin, ami rettenetesen megrázó és sokkoló. Az azt hiszem, egy egészen természetes emberi reakció, hogy amikor látja azokat a szerencsétlen sorsú apátlan-anyátlan kis árvákat bármelyikünk, akkor azonnal segíteni akar. És ez természetesen így helyes. Hiszen segítsünk, ha tehetjük, mert minden kis apróság sokat számíthat. Lehet hívni a 1749-es rövid számot, minden hívás 200 Ft-ot jelent. Emellett természetesen minden "szokásos" módon is lehetőség van segítséget nyújtani akár a Vöröskereszten keresztül, akár a Baptistákon keresztül, és hát még biztos számtalan más módja is van, amit én nem is ismerek. Minden tiszteletem azoké, akik az ilyesmit szervezik, akik azonnal indulnak, ha segítség kell, mennek menteni az emberéleteket, visznek gyógyszereket, élelmiszert, bármit. Vállalnak minden ezzel járó kockázatot olyan emberekért, akiket soha nem láttak, soha nem hallottak róluk.
De nem ez késztetett arra, hogy elmerengjek. Hanem az, hogy valaki a Haitis topik hatására (vagy mert szúrta a szemét?) indított egy másikat. Amivel szintén nem lenne "baj", mert a probléma sajnos nagyon is valóságos. És bevallom, nem írtam egyikbe sem ugyan, csak figyelemmel kísértem. És amíg a Haitival kapcsolatos gondolatok között ara a következtetésre jutottam, hogy azért a többség még mindig jó ember, és szívesen segít, ahol tud, addig a másik téma kapcsán végtelenül elkeseredtem. Mert ott aztán senki nem akart segíteni. Senki nem rohant volna örökbe fogadni egyetlen éhező gyermeket sem, csak vagdalkoztak, hogy "mindenki annyi kölköt szüljön, amennyit tud etetni" Végtelenül elkeserített, hogy még mindig az az álláspont, hogy csak és kizárólag a romáknak van sok gyerekük, és akinek sok gyereke van, kivétel nélkül "megélhetési gyerekvállaló", és a kocsmában költi el a családi pótlékot. Tudom, van ilyen is. De tudom azt is, hogy hány olyan kétgyerekes család van, ahol hiába dolgozik mindkét szülő tisztességgel, becsülettel, fizetés után két héttel otthon már csak párizsis kenyér jut jóesetben. Rosszabb esetben csak kenyér és tea. Tudom azt is, hogy nagyon-nagyon sok gyerek csak abban a közintézményben kap meleg ételt, ahova jár, mert a szülei még azt ki tudják fizetni, de másra már nem telik. Tisztában vagyok vele, hány és hány családnak okoz szinte megoldhatatlan problémát, ha mindkét(mindhárom, mind a négy, stb.) gyerek egyszerre növi ki a cipőjét, kabátját. Nem gondolom azt, hogy ahogy ott valaki fogalmazott "a nyakamba kéne vennem Lakatos Jancsikát". De roppant módon sértett engem is, aki pedig soha nem kapott semmilyen plusz szociális segítséget ez a fajta szemlélet. Hogy egyetlen jó szó nem sok, annyi sem hangzott el az eset kapcsán. Nem értem.. nem lehet mindenki ennyire befásult és gonosz. Vagy igen? És csak akkor lesz mindenki hirtelen jó, ha "nemzetközileg" kell annak lenni?
Mindenesetre örülök neki, hogy még sosem szorultam rá ezeknek a jóindulatú embereknek a segítségére. De elképzelni sem tudom, mit érezhetnek azok, akiknek nem elég az a megaláztatás, hogy nem tud enni adni a gyerekének, és még ezt is megkapja... :(
Az a véleményem pedig továbbra is megmaradt, hogy ez a fajta véleménykülönbség NEM varrható egyik politikai párt, szervezet, szerveződés, tömörülés, vagy akárhogy hívják is nyakába sem. Ez pusztán csak emberség kérdése. Semmi más. Mert úgy működne jól a világ, ha az, aki megteheti, segítene annak, aki rászorul. Ennyire egyszerű. Szerintem.
De azért ugye az mindenképp el kell, hogy hangozzon ezek után, hogy a fent leírtak csak és kizárólag a saját véleményemet tükrözik, bár nyilván erősen befolyásol a nagycsaládos mivoltom is.
Történt az a katasztrófa Haitin, ami rettenetesen megrázó és sokkoló. Az azt hiszem, egy egészen természetes emberi reakció, hogy amikor látja azokat a szerencsétlen sorsú apátlan-anyátlan kis árvákat bármelyikünk, akkor azonnal segíteni akar. És ez természetesen így helyes. Hiszen segítsünk, ha tehetjük, mert minden kis apróság sokat számíthat. Lehet hívni a 1749-es rövid számot, minden hívás 200 Ft-ot jelent. Emellett természetesen minden "szokásos" módon is lehetőség van segítséget nyújtani akár a Vöröskereszten keresztül, akár a Baptistákon keresztül, és hát még biztos számtalan más módja is van, amit én nem is ismerek. Minden tiszteletem azoké, akik az ilyesmit szervezik, akik azonnal indulnak, ha segítség kell, mennek menteni az emberéleteket, visznek gyógyszereket, élelmiszert, bármit. Vállalnak minden ezzel járó kockázatot olyan emberekért, akiket soha nem láttak, soha nem hallottak róluk.
De nem ez késztetett arra, hogy elmerengjek. Hanem az, hogy valaki a Haitis topik hatására (vagy mert szúrta a szemét?) indított egy másikat. Amivel szintén nem lenne "baj", mert a probléma sajnos nagyon is valóságos. És bevallom, nem írtam egyikbe sem ugyan, csak figyelemmel kísértem. És amíg a Haitival kapcsolatos gondolatok között ara a következtetésre jutottam, hogy azért a többség még mindig jó ember, és szívesen segít, ahol tud, addig a másik téma kapcsán végtelenül elkeseredtem. Mert ott aztán senki nem akart segíteni. Senki nem rohant volna örökbe fogadni egyetlen éhező gyermeket sem, csak vagdalkoztak, hogy "mindenki annyi kölköt szüljön, amennyit tud etetni" Végtelenül elkeserített, hogy még mindig az az álláspont, hogy csak és kizárólag a romáknak van sok gyerekük, és akinek sok gyereke van, kivétel nélkül "megélhetési gyerekvállaló", és a kocsmában költi el a családi pótlékot. Tudom, van ilyen is. De tudom azt is, hogy hány olyan kétgyerekes család van, ahol hiába dolgozik mindkét szülő tisztességgel, becsülettel, fizetés után két héttel otthon már csak párizsis kenyér jut jóesetben. Rosszabb esetben csak kenyér és tea. Tudom azt is, hogy nagyon-nagyon sok gyerek csak abban a közintézményben kap meleg ételt, ahova jár, mert a szülei még azt ki tudják fizetni, de másra már nem telik. Tisztában vagyok vele, hány és hány családnak okoz szinte megoldhatatlan problémát, ha mindkét(mindhárom, mind a négy, stb.) gyerek egyszerre növi ki a cipőjét, kabátját. Nem gondolom azt, hogy ahogy ott valaki fogalmazott "a nyakamba kéne vennem Lakatos Jancsikát". De roppant módon sértett engem is, aki pedig soha nem kapott semmilyen plusz szociális segítséget ez a fajta szemlélet. Hogy egyetlen jó szó nem sok, annyi sem hangzott el az eset kapcsán. Nem értem.. nem lehet mindenki ennyire befásult és gonosz. Vagy igen? És csak akkor lesz mindenki hirtelen jó, ha "nemzetközileg" kell annak lenni?
Mindenesetre örülök neki, hogy még sosem szorultam rá ezeknek a jóindulatú embereknek a segítségére. De elképzelni sem tudom, mit érezhetnek azok, akiknek nem elég az a megaláztatás, hogy nem tud enni adni a gyerekének, és még ezt is megkapja... :(
Az a véleményem pedig továbbra is megmaradt, hogy ez a fajta véleménykülönbség NEM varrható egyik politikai párt, szervezet, szerveződés, tömörülés, vagy akárhogy hívják is nyakába sem. Ez pusztán csak emberség kérdése. Semmi más. Mert úgy működne jól a világ, ha az, aki megteheti, segítene annak, aki rászorul. Ennyire egyszerű. Szerintem.
De azért ugye az mindenképp el kell, hogy hangozzon ezek után, hogy a fent leírtak csak és kizárólag a saját véleményemet tükrözik, bár nyilván erősen befolyásol a nagycsaládos mivoltom is.
2010. jan. 21.
Mértékegységek
Már mióta iskolás gyerekünk van, azóta rendre kapjuk a kérdéseket mértékegység-átváltásból. Szerencsére nincs is vele gond. Nekünk sem, nekik sem. Gond nélkül megy a centiméterről méterre, kilométerre, de ugyanúgy a grammokról kilogrammig vagy akár visszafelé váltás.
Ez esetben viszont másfajta mértékegységekről fogok írni. Annak idején, (több, mint tíz emberöltővel ezelőtt :D) mikor külön költöztünk, és elkezdtem főzni, nos, hát akkoriban még nem volt elérhető az internet, a szakácskönyvekben meg rendre csalódtam, így aztán mindig mentem vagy a nagyanyámhoz, vagy anyámhoz, hogy mondja el, ezt és ezt hogy kell csinálni.
És általában majd felrobbantam a végére, mert nagyanyám ilyen szakszavakkal látott el. Teszel bele olyan gondolomformán lisztet. Ühüm. Gondolomformán. De hogy mire gondoljak? Vizuális típus lévén sokszor kérdezgettem, hogy de hogy kell kinéznie, mikor már jó, vagy majdnem jó. Erre: hát azt látod rajta, mikor már olyan jól összerottyant. Hát... biztos. Sose mért semmit, fogalma nem volt mennyi sót, cukrot, lisztet, akármit tett abba amit főzött, mégis mindig összehozott valami jó kis ebédet olyan gondolomformán. :D A legjobb a palacsinta-tészta volt egyébként. Amit úgy kell keverni, hogy "fölütöd a tojásokat,( ha eddig eljutsz, akkor már azt is meg fogod tudni, hogy de én a fehérjét nem rakom ám bele) aztán teszel bele egy kis sót, meg cukrot (mennyit? hát olyan jól megborítod a zacskót, attól függ mennyi van benne), tejet, meg lisztet, ezeket is látod, hogy mennyi kell, aztán fölengeded szódával. Azt látni fogod, hogy milyen legyen, nem lehet azt elrontani, kisleányom" De lehetett....
Anyám sem sokkal különb, bár ő legalább nagyjából szokott recepteket követni. Más kérdés, hogy csak félig írja le, mert neki teljesen evidens, hogy egy olyan recepttel, amihez az van írva, hogy 25 dkg cukor, 1 rama, 50 dkg liszt, 1 sütőpor mit kell kezdeni. De frankón tudja, hogy mi lesz belőle. Viszont neki is mániája ez a "hát azt látod rajta, mikor már majdnem jó"
Na de hogy mindennek mi az apropója? Vicces... de tegnap azon kaptam magam, hogy (folytatva a családi hagyományt) Erik kérdésére: "Mennyi citromlé kell a teába?" Lazán azt válaszoltam: Három löttyintésnyi. :D :D :D Szegény, ahogy nézett.. hogy az mi is. Én meg gyorsan elgondolkodtam, hogy innen már csak egy lépés lesz ez a gondolomformán adagolás, és a látványra főzés. :)
Ez esetben viszont másfajta mértékegységekről fogok írni. Annak idején, (több, mint tíz emberöltővel ezelőtt :D) mikor külön költöztünk, és elkezdtem főzni, nos, hát akkoriban még nem volt elérhető az internet, a szakácskönyvekben meg rendre csalódtam, így aztán mindig mentem vagy a nagyanyámhoz, vagy anyámhoz, hogy mondja el, ezt és ezt hogy kell csinálni.
És általában majd felrobbantam a végére, mert nagyanyám ilyen szakszavakkal látott el. Teszel bele olyan gondolomformán lisztet. Ühüm. Gondolomformán. De hogy mire gondoljak? Vizuális típus lévén sokszor kérdezgettem, hogy de hogy kell kinéznie, mikor már jó, vagy majdnem jó. Erre: hát azt látod rajta, mikor már olyan jól összerottyant. Hát... biztos. Sose mért semmit, fogalma nem volt mennyi sót, cukrot, lisztet, akármit tett abba amit főzött, mégis mindig összehozott valami jó kis ebédet olyan gondolomformán. :D A legjobb a palacsinta-tészta volt egyébként. Amit úgy kell keverni, hogy "fölütöd a tojásokat,( ha eddig eljutsz, akkor már azt is meg fogod tudni, hogy de én a fehérjét nem rakom ám bele) aztán teszel bele egy kis sót, meg cukrot (mennyit? hát olyan jól megborítod a zacskót, attól függ mennyi van benne), tejet, meg lisztet, ezeket is látod, hogy mennyi kell, aztán fölengeded szódával. Azt látni fogod, hogy milyen legyen, nem lehet azt elrontani, kisleányom" De lehetett....
Anyám sem sokkal különb, bár ő legalább nagyjából szokott recepteket követni. Más kérdés, hogy csak félig írja le, mert neki teljesen evidens, hogy egy olyan recepttel, amihez az van írva, hogy 25 dkg cukor, 1 rama, 50 dkg liszt, 1 sütőpor mit kell kezdeni. De frankón tudja, hogy mi lesz belőle. Viszont neki is mániája ez a "hát azt látod rajta, mikor már majdnem jó"
Na de hogy mindennek mi az apropója? Vicces... de tegnap azon kaptam magam, hogy (folytatva a családi hagyományt) Erik kérdésére: "Mennyi citromlé kell a teába?" Lazán azt válaszoltam: Három löttyintésnyi. :D :D :D Szegény, ahogy nézett.. hogy az mi is. Én meg gyorsan elgondolkodtam, hogy innen már csak egy lépés lesz ez a gondolomformán adagolás, és a látványra főzés. :)
Pes Planum
A bennfentesek már a címből tudják, miről lesz szó. Akik nem, azoknak meg elmondom. :) Van nekünk a családban ilyenünk. Na nem mindenkinek. Ami nem is baj, lévén nem valami szuper dologról van szó, hanem a lúdtalpról. Én együtt élek vele már jó régóta. A lúdtalpaimmal, meg a bokasüllyedésemmel. Ami azért maradt úgy, mert nagyon későn vették észre, gyakorlatilag akkor csak, amikor már kialakult a "második bokám". Azt is csak azért, mert iszonyatos fájdalmakkal járt, és folyamatosan panaszkodtam. Na, akkor rohangáltunk fűhöz-fához, kaptam méretre készült lúdtalpbetétet, és kész. Aztán semmit nem segített, illetve talán valamicskét javított a telitalpon, de messze van attól, amilyennek lennie kéne. Úgyhogy én maradok már ilyen gágogós talpú.
Aztán a középső gyerekemnél igen korán észrevettem, hogy nem csak hogy telitalpon jár, de klasszikusan csámpás is. Időben vittem, az egy év szendvicsbetét elég volt ahhoz, hogy helyrejöjjön.
A kicsinél is mondogatom már egy jó éve, hogy nagyon befelé dőlnek a bokái, és nagyon telitalpon jár, de mindenki lehurrogott, hogy az nem úgy van, csak belemagyarázom. Családon belül még hajlottam arra, hogy ők a hülyék, nem pedig én, de a gyerekorvos, sőt az ovi orvosa is azt mondta, semmi kóros nincs, úgyhogy (én balga) hittem nekik, mégis ők jártak az egyetemre. Nos, hiba volt. Lehet, hogy egyetemre járniuk is, de leginkább hinnem nekik. Mert ugye tegnap megejtettük az ötéveskori kötelező orvosi vizsgálatot is, ahol, mikor meglátta a talpait, azonnal nekemszegezte a kérdést, hogy mikor voltunk ortopédián? Én meg mondtam neki, csecsemőkorában, csípőszűrésen. Úgyhogy már írta is a beutalót, mert ez bizony klasszikus, kialakult ú.n. "szerzett lúdtalp". Szerencse a "szerencsétlenségben", hogy már délutánra kaptunk időpontot az ortopédiára. Aki szintén, ahogy meglátta a talpait, már írta is a receptet, a méretre készült lúdtalpbetétre. Ehhez még társul egy hanyagtartás, ami miatt igen hamar kialakulhat a gerincferdülés is, úgyhogy gyógytestnevelés javasolt. Gyógytestnevelő szerencsére az idei tanévtől van az oviban. Szerencsére nekem meg jó kapcsolataim vannak az oviban, így már este felhívtam az ovi vezetőjét, hogy akkor segítsen bekerülni. Tudtam én, hogy nem olyan egyszerű ez, merthogy kicsi. És a nagycsoportosok (6-7 éves korosztály) előnyt élveznek a logopédián, a fejlesztőpedagógusnál, és igen, a gyógytestnevelőnél is. Ennek igen prózai oka van. Csak bizonyos összeg áll a rendelkezésre, és abba az összegbe csak annyi gyerek fér bele. Így aztán úgy lehet csak megoldani, hogy kicsi fiam majd mindig valaki helyett megy, aki épp hiányzik. De szent ígéretet kaptam rá, hogy foglalkozni fog vele.
Jövő héten pedig valamikor elmegyünk azért a lúdtalpbetétért, meg tornáztatjuk a talpát minden nap, és reménykedünk, hogy időben elkaptuk, és nem lesz belőle hátfájós, derékfájós felnőtt. :)
Aztán a középső gyerekemnél igen korán észrevettem, hogy nem csak hogy telitalpon jár, de klasszikusan csámpás is. Időben vittem, az egy év szendvicsbetét elég volt ahhoz, hogy helyrejöjjön.
A kicsinél is mondogatom már egy jó éve, hogy nagyon befelé dőlnek a bokái, és nagyon telitalpon jár, de mindenki lehurrogott, hogy az nem úgy van, csak belemagyarázom. Családon belül még hajlottam arra, hogy ők a hülyék, nem pedig én, de a gyerekorvos, sőt az ovi orvosa is azt mondta, semmi kóros nincs, úgyhogy (én balga) hittem nekik, mégis ők jártak az egyetemre. Nos, hiba volt. Lehet, hogy egyetemre járniuk is, de leginkább hinnem nekik. Mert ugye tegnap megejtettük az ötéveskori kötelező orvosi vizsgálatot is, ahol, mikor meglátta a talpait, azonnal nekemszegezte a kérdést, hogy mikor voltunk ortopédián? Én meg mondtam neki, csecsemőkorában, csípőszűrésen. Úgyhogy már írta is a beutalót, mert ez bizony klasszikus, kialakult ú.n. "szerzett lúdtalp". Szerencse a "szerencsétlenségben", hogy már délutánra kaptunk időpontot az ortopédiára. Aki szintén, ahogy meglátta a talpait, már írta is a receptet, a méretre készült lúdtalpbetétre. Ehhez még társul egy hanyagtartás, ami miatt igen hamar kialakulhat a gerincferdülés is, úgyhogy gyógytestnevelés javasolt. Gyógytestnevelő szerencsére az idei tanévtől van az oviban. Szerencsére nekem meg jó kapcsolataim vannak az oviban, így már este felhívtam az ovi vezetőjét, hogy akkor segítsen bekerülni. Tudtam én, hogy nem olyan egyszerű ez, merthogy kicsi. És a nagycsoportosok (6-7 éves korosztály) előnyt élveznek a logopédián, a fejlesztőpedagógusnál, és igen, a gyógytestnevelőnél is. Ennek igen prózai oka van. Csak bizonyos összeg áll a rendelkezésre, és abba az összegbe csak annyi gyerek fér bele. Így aztán úgy lehet csak megoldani, hogy kicsi fiam majd mindig valaki helyett megy, aki épp hiányzik. De szent ígéretet kaptam rá, hogy foglalkozni fog vele.
Jövő héten pedig valamikor elmegyünk azért a lúdtalpbetétért, meg tornáztatjuk a talpát minden nap, és reménykedünk, hogy időben elkaptuk, és nem lesz belőle hátfájós, derékfájós felnőtt. :)
2010. jan. 20.
Ez most jó
Valamelyik nap már eszembe jutott, hogy kéne erről is írnom, de aztán visszafogtam magam, nehogy ezt is elkiabáljam, mint a fejfájást. Aztán meggyőztem magam, hogy ez sokkal régebb óta fennálló állapot ahhoz, hogy csak úgy elkiabálhassam.
Hogy miről is van szó? Azok után, hogy volt egy nagyon rossz félévünk párkapcsolati szempontból, amikor mindenen összevesztünk, meg mindenen morogtunk egymással, és csak néha véletlenül találtunk közös nevezőre, azok után most (kopp-kopp) már egy jó fél éve, de lehet, hogy több is, megint olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. (amúgy utálom ezt a kifejezést, de persze, hogy nem jut eszembe jobb) De tényleg, ritkán vitatkozunk, annak ellenére, hogy gondok azért akadnak szép számmal hol így, hol úgy. Oké, a legfőbb vitaalapot képező telefonszámla azért erőteljesen lecsökkent ahhoz az ominózus tizenhatezerhez képest.. A másik vitaforrás viszont, ami történetesen a főztöm nem feltétlenül lett jobb. Van, amikor tökéleteset sikerül főznöm, de még mindig előfordul, hogy a tökéletestől, de még a tök jótól is olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. De szerencsére ettől már nem "szakad le az ég". Lehet, hogy ez csak simán beletörődés részéről, hogy úgysem vagyok képes jobbra.. vagy csak egyszerűen elfogadta, hogy ez van. Nem tudom.
Szoktunk még vitatkozni pénzügyeken, de már csak teljesen nyugodt körülmények között. És a vita is csak abból fakad, hogy teljesen másképp gondolkodunk a pénzről is. Én mindig úgy vagyok vele, hogy ami van, az tök jó, mert azt el lehet költeni. Ő meg mindig arra törekszik, hogy ami van, abból legalább egy keveset ne költsünk el, mert tök jó lenne, ha maradna. Persze, mindig elköltjük kényszerűségből...
De tök jól kiegészítjük egymást minden téren. Mert ő a spórolós. Ő az, aki kapcsolgatja utánam a lámpákat, amit én rendszeresen elfelejtek, és az ugye pazarlás. Ő az, aki leghamarabb lemond dolgokról, ha azt gondolja, hogy azzal spórolunk. Ő a racionális, aki mindig mindent azonnal megvizsgál több szempontból, mérlegel, és dönt. Én meg vagyok az álmodozó, a lelkis, a spontán.
És ez így jó. Mert működik. Működik már 17. éve. Mostanra pedig úgy tűnik, össze is csiszolódtunk.
És én élvezem nagyon ezt az állapotot. Mert ha harmónia, béke, és boldogság vesz körül, akkor nem lehet semmi nagy baj, igaz?
Hogy miről is van szó? Azok után, hogy volt egy nagyon rossz félévünk párkapcsolati szempontból, amikor mindenen összevesztünk, meg mindenen morogtunk egymással, és csak néha véletlenül találtunk közös nevezőre, azok után most (kopp-kopp) már egy jó fél éve, de lehet, hogy több is, megint olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja. (amúgy utálom ezt a kifejezést, de persze, hogy nem jut eszembe jobb) De tényleg, ritkán vitatkozunk, annak ellenére, hogy gondok azért akadnak szép számmal hol így, hol úgy. Oké, a legfőbb vitaalapot képező telefonszámla azért erőteljesen lecsökkent ahhoz az ominózus tizenhatezerhez képest.. A másik vitaforrás viszont, ami történetesen a főztöm nem feltétlenül lett jobb. Van, amikor tökéleteset sikerül főznöm, de még mindig előfordul, hogy a tökéletestől, de még a tök jótól is olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. De szerencsére ettől már nem "szakad le az ég". Lehet, hogy ez csak simán beletörődés részéről, hogy úgysem vagyok képes jobbra.. vagy csak egyszerűen elfogadta, hogy ez van. Nem tudom.
Szoktunk még vitatkozni pénzügyeken, de már csak teljesen nyugodt körülmények között. És a vita is csak abból fakad, hogy teljesen másképp gondolkodunk a pénzről is. Én mindig úgy vagyok vele, hogy ami van, az tök jó, mert azt el lehet költeni. Ő meg mindig arra törekszik, hogy ami van, abból legalább egy keveset ne költsünk el, mert tök jó lenne, ha maradna. Persze, mindig elköltjük kényszerűségből...
De tök jól kiegészítjük egymást minden téren. Mert ő a spórolós. Ő az, aki kapcsolgatja utánam a lámpákat, amit én rendszeresen elfelejtek, és az ugye pazarlás. Ő az, aki leghamarabb lemond dolgokról, ha azt gondolja, hogy azzal spórolunk. Ő a racionális, aki mindig mindent azonnal megvizsgál több szempontból, mérlegel, és dönt. Én meg vagyok az álmodozó, a lelkis, a spontán.
És ez így jó. Mert működik. Működik már 17. éve. Mostanra pedig úgy tűnik, össze is csiszolódtunk.
És én élvezem nagyon ezt az állapotot. Mert ha harmónia, béke, és boldogság vesz körül, akkor nem lehet semmi nagy baj, igaz?
2010. jan. 19.
"Ha én egyszer kinyitom a számat.."
Tegnap az járt jól, aki nem akart tőlem tanácsot kérni semmiben. Mert aki kért, vagy épp a véleményemet kérte ki valamiben, az azt hiszem csalódott. Lehet, hogy a fejfájás tette ezt velem, vagy egész egyszerűen csak végre tényleg megértem arra, hogy ne gondoljak folyton mások érzéseire, hanem helyezzem a magamét elé.
Szóval, történt, hogy jött az anyukám kora délután kisírt szemekkel (ugye ez nem újdonság) a húgomtól, hogy már megint semmi nem jó, és megint ki van készülve, és mondjam már meg, hogy mit csináljon, vagy mit rontott el? Egy darabig hallgattam a sirámokat, meg a mentegetőzést, miszerint nem akarja nagyon durván leszidni sem, nehogy még rosszabb legyen a helyzet, de nem akarja ráhagyni sem, nehogy azt higgye, hogy ez így van jól. Aztán végül nem bírtam tovább tartani a számat, és elmondtam a véleményemet. Végre kimondtam, hogy igenis mindannyian hibáztak már akkor, mikor gyerekként mindent megkapott, csak nehogy hisztizzen. És azóta ezzel terrorizál és tart sakkban mindenkit, mert hisztizni azt nagyon tud. És végre kimondtam, hogy attól bezzeg sosem félt (fél), hogy velem mi lesz, ha valamiről megmondja a véleményét. Pedig nekem sem szokott jól esni. Párom odabent a szobában csak mosolygott magában, ahogy hallott.. tudta, hogy igazam van, és azt hiszem, azt gondolta, már épp ideje, hogy egyszer az életben megmondjam. Többet mondjuk nem fogom, mert ugyan megkönnyebbülést hozott a lelkem egy részének, hogy végre már ezen nem rágódok, de megértésre nem talált. Ő (mármint anyám) nem látja a hihetetlen különbséget, amit tettek közöttünk. Nyilván nem volt szándékos, sosem gondoltam azt, hogy bármelyikünket jobban szeretné a másiknál. De sosem tudott fenntartani egy egyensúlyt.
Az pedig, hogy én ez lettem, aki, a húgom pedig az, aki... nem is feltétlenül az ő "hibája", ha hiba egyáltalán. A hiba, amit elkövetett, alapvető és banális, és szülőként, anyaként tudom, nem is olyan nehéz ezt nem elkövetni. A következesség, legalábbis a mindenáron való következetesség nekem sem a legerősebb oldalam. De vannak határok, amit akkor sem engedek átlépni, ha piros hó esik. És ezt mindhárom fiam idejekorán megtanulta, és (még) meg sem próbál a határ felé közeledni.
Aztán még este egyszem fiúBarátom is jelezte egy sms-ben, hogy felhívna egy kicsit később. Sejtettem, hogy milyen ügyben, és előre mosolyogtam magamban, hogy na, szegény, most ő sem azt fogja tőlem hallani, amit szeretne. Mert (anélkül, hogy megsérteném a magénszféráját) döntés helyzet előtt áll. Változás lenne az életében, jó változás. Ha hagyná. De nem, ő még mindig a múlt fájdalmain tipródva inkább toporog, és elrontja. Hallottam a hangján, hogy tényleg nem azt várta, hogy azt mondjam, tessék végre szembenézni a félelmeivel, és elhinni, hogy lehet boldogan élni. Gondolom ma egész nap ezen rágódik majd. De ha csak egy kicsit is segíteni fog neki, akkor nem baj.
Szóval, ilyen volt a tegnapi nap. Csernus is megirigyelt volna. :D Najó, annyira azért nem voltam ám szókimondó. :)
Szóval, történt, hogy jött az anyukám kora délután kisírt szemekkel (ugye ez nem újdonság) a húgomtól, hogy már megint semmi nem jó, és megint ki van készülve, és mondjam már meg, hogy mit csináljon, vagy mit rontott el? Egy darabig hallgattam a sirámokat, meg a mentegetőzést, miszerint nem akarja nagyon durván leszidni sem, nehogy még rosszabb legyen a helyzet, de nem akarja ráhagyni sem, nehogy azt higgye, hogy ez így van jól. Aztán végül nem bírtam tovább tartani a számat, és elmondtam a véleményemet. Végre kimondtam, hogy igenis mindannyian hibáztak már akkor, mikor gyerekként mindent megkapott, csak nehogy hisztizzen. És azóta ezzel terrorizál és tart sakkban mindenkit, mert hisztizni azt nagyon tud. És végre kimondtam, hogy attól bezzeg sosem félt (fél), hogy velem mi lesz, ha valamiről megmondja a véleményét. Pedig nekem sem szokott jól esni. Párom odabent a szobában csak mosolygott magában, ahogy hallott.. tudta, hogy igazam van, és azt hiszem, azt gondolta, már épp ideje, hogy egyszer az életben megmondjam. Többet mondjuk nem fogom, mert ugyan megkönnyebbülést hozott a lelkem egy részének, hogy végre már ezen nem rágódok, de megértésre nem talált. Ő (mármint anyám) nem látja a hihetetlen különbséget, amit tettek közöttünk. Nyilván nem volt szándékos, sosem gondoltam azt, hogy bármelyikünket jobban szeretné a másiknál. De sosem tudott fenntartani egy egyensúlyt.
Az pedig, hogy én ez lettem, aki, a húgom pedig az, aki... nem is feltétlenül az ő "hibája", ha hiba egyáltalán. A hiba, amit elkövetett, alapvető és banális, és szülőként, anyaként tudom, nem is olyan nehéz ezt nem elkövetni. A következesség, legalábbis a mindenáron való következetesség nekem sem a legerősebb oldalam. De vannak határok, amit akkor sem engedek átlépni, ha piros hó esik. És ezt mindhárom fiam idejekorán megtanulta, és (még) meg sem próbál a határ felé közeledni.
Aztán még este egyszem fiúBarátom is jelezte egy sms-ben, hogy felhívna egy kicsit később. Sejtettem, hogy milyen ügyben, és előre mosolyogtam magamban, hogy na, szegény, most ő sem azt fogja tőlem hallani, amit szeretne. Mert (anélkül, hogy megsérteném a magénszféráját) döntés helyzet előtt áll. Változás lenne az életében, jó változás. Ha hagyná. De nem, ő még mindig a múlt fájdalmain tipródva inkább toporog, és elrontja. Hallottam a hangján, hogy tényleg nem azt várta, hogy azt mondjam, tessék végre szembenézni a félelmeivel, és elhinni, hogy lehet boldogan élni. Gondolom ma egész nap ezen rágódik majd. De ha csak egy kicsit is segíteni fog neki, akkor nem baj.
Szóval, ilyen volt a tegnapi nap. Csernus is megirigyelt volna. :D Najó, annyira azért nem voltam ám szókimondó. :)
2010. jan. 18.
Elkiabáltam..
...ezt a fejfájás-dolgot, de nagyon. Igaz, most épp az időjárás zavarta össze a rendszert, de annyira, hogy most már második napja szünet nélkül fáj. Nem tudnám szavakkal kifejezni a fájdalmat, körülírni tudom, hogy egyszerre hasogat, és görcsöl, és szúr. Néha annyira, hogy össze tudnék esni. Nem reagál egyik fájdalomcsillapítóra sem. Sem önmagukban, sem kombinálva. Nem jó a fekvés, nem jó a félhomály, nem jó a csend, nem jó, ha eszem, ha iszom, nem használ a kávé sem. Reménykedtem, hogy kialszom. Hát nem. Pont ugyanazzal a fájdalommal ébredtem, mint amivel lefeküdtem. Hiába vettem be azonnal egy fájdalomcsillapító-görcsoldó duót, hátha majd ez... semmi. Konkrétan meg tudom mutatni, hol van az agyam hibás része, a fejem jobb oldalán hátul, alul egy tenyérnyi részen. És isten bizony, ha "tartom", akkor jobb. :D Vagy elviselhetőbb.
Tudom, ilyenkor, mikor front van, és hó jön, az nincs rám jó hatással. Tudom azt is, hogy a nyakam igen komoly mértékben elmeszesedett csigolyái sincsenek ilyenkor nagy segítségemre. Nem fogok már több gyógyszert bevenni, mert semmi értelme.
Tűrök, és kivárom, amíg az idő megoldja. Még jó, hogy nem vagyok hisztis tőle... mert akkor világvége lenne itt, az tuti. :D
Tudom, ilyenkor, mikor front van, és hó jön, az nincs rám jó hatással. Tudom azt is, hogy a nyakam igen komoly mértékben elmeszesedett csigolyái sincsenek ilyenkor nagy segítségemre. Nem fogok már több gyógyszert bevenni, mert semmi értelme.
Tűrök, és kivárom, amíg az idő megoldja. Még jó, hogy nem vagyok hisztis tőle... mert akkor világvége lenne itt, az tuti. :D
Még egyszer H1N1
Annak ellenére, hogy már nem félek tőle annyira, mióta mindenki be van oltva nálunk, és úgy telt el az infekciós idő is, hogy semmi mellékhatást nem tapasztaltunk sem akkor, sem azóta.. még mindig valami fura érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem, már túl vagyok azokon, hogy összeesküvés-elméletnek fogjam fel, meg azon is, hogy azt számolgassam, vajon kik jártak ezzel a legjobban üzleti szempontból.
Valamelyik nap azt hallottam egy mellettem zajló beszélgetésből, (nem hallgatóztam, csak nem lehetett nem hallani) hogy "Látod, milyen hülyeség volt az egész, már nincs is járvány, a sok hülye meg rohant oltatni magát". Ezen kicsit elgondolkodtam. Hogy oké, ha nincs az a pánikhangulat, lehet, hogy tovább halogatjuk a döntést. De ha nincs az a pánikhangulat, akkor viszont sokkal kevésbé lennék nyugodt, vagy lehettem volna az. Tudjuk, érzékeljük mindannyian, hogy már tényleg nincs az, hogy a csapból is ez folyik, és mindenhol arra buzdítanak, hogy oltass, vegyél maszkot, vegyél vitaminokat, és mosd a kezed egyfolytában. Vagy mindenhol arra buzdítanak, hogy nehogy oltass, mert ez és ez lesz tőle, de a maszkot vedd meg, sőt, a legtöbbet akkor teheted, ha épp Azt a bizonyos vitaminkészítményt vásárolod. Ezeken túl vagyunk, gondolom megszűnt az újdonság varázsa, így többe kerülne a kampányolás, mint ami "haszon" lenne rajta.
Még mindig nem tudhatom, hogy a döntésünk jó volt e, vagy csak döntöttünk. Tulajdonképpen mindegy is, mert nincs itt jó és rossz döntés. Mindenkinek érzése szerint.
Amikor viszont hallom a hírekben, vagy olvasom itt-ott, hogy megint meghalt egy háromgyerekes anyuka, akkor végtelenül elszomorodom. Nagyon sajnálom a gyerekeit, a szüleit, és mindenkit, akit így hagyott itt, búcsú és gondolatok nélkül, mert mielőtt elment, már heteket töltött úgy, hogy gépek tartották életben.
És nem tudok nem gondolni arra, hogy mi lett volna, ha... Nem mondhatjuk azt senkire, hogy felelőtlen, mert nem oltatta be magát, mert ugye mindig, mindannyian abban reménykedünk, hogy minden olyan dolog, ami rossz, és félelmetes, elkerül minket, mert miért is pont mi lennénk azok?
Nincs felelőse sem a dolognak, mert ki lenne az? Annyira nehéz volt dönteni mindannyiunknak, a sok félinformáció miatt, a hatalmas ellenkampány csak összezavart mindenkit.. most mondhatnám, hogy itt az eredménye.. De nem mondom.
Szomorú dolog, végtelenül szomorú, hogy akár csak egy embernek is bele kell halni ebbe a betegségbe.
Reménykedem, hogy nem sok embernek kell áldozatul esni a jövőben, pedig azt gondolom, még messze nincs vége ennek az egésznek.. szerintem a java még hátravan. (de ne legyen igazam)
Valamelyik nap azt hallottam egy mellettem zajló beszélgetésből, (nem hallgatóztam, csak nem lehetett nem hallani) hogy "Látod, milyen hülyeség volt az egész, már nincs is járvány, a sok hülye meg rohant oltatni magát". Ezen kicsit elgondolkodtam. Hogy oké, ha nincs az a pánikhangulat, lehet, hogy tovább halogatjuk a döntést. De ha nincs az a pánikhangulat, akkor viszont sokkal kevésbé lennék nyugodt, vagy lehettem volna az. Tudjuk, érzékeljük mindannyian, hogy már tényleg nincs az, hogy a csapból is ez folyik, és mindenhol arra buzdítanak, hogy oltass, vegyél maszkot, vegyél vitaminokat, és mosd a kezed egyfolytában. Vagy mindenhol arra buzdítanak, hogy nehogy oltass, mert ez és ez lesz tőle, de a maszkot vedd meg, sőt, a legtöbbet akkor teheted, ha épp Azt a bizonyos vitaminkészítményt vásárolod. Ezeken túl vagyunk, gondolom megszűnt az újdonság varázsa, így többe kerülne a kampányolás, mint ami "haszon" lenne rajta.
Még mindig nem tudhatom, hogy a döntésünk jó volt e, vagy csak döntöttünk. Tulajdonképpen mindegy is, mert nincs itt jó és rossz döntés. Mindenkinek érzése szerint.
Amikor viszont hallom a hírekben, vagy olvasom itt-ott, hogy megint meghalt egy háromgyerekes anyuka, akkor végtelenül elszomorodom. Nagyon sajnálom a gyerekeit, a szüleit, és mindenkit, akit így hagyott itt, búcsú és gondolatok nélkül, mert mielőtt elment, már heteket töltött úgy, hogy gépek tartották életben.
És nem tudok nem gondolni arra, hogy mi lett volna, ha... Nem mondhatjuk azt senkire, hogy felelőtlen, mert nem oltatta be magát, mert ugye mindig, mindannyian abban reménykedünk, hogy minden olyan dolog, ami rossz, és félelmetes, elkerül minket, mert miért is pont mi lennénk azok?
Nincs felelőse sem a dolognak, mert ki lenne az? Annyira nehéz volt dönteni mindannyiunknak, a sok félinformáció miatt, a hatalmas ellenkampány csak összezavart mindenkit.. most mondhatnám, hogy itt az eredménye.. De nem mondom.
Szomorú dolog, végtelenül szomorú, hogy akár csak egy embernek is bele kell halni ebbe a betegségbe.
Reménykedem, hogy nem sok embernek kell áldozatul esni a jövőben, pedig azt gondolom, még messze nincs vége ennek az egésznek.. szerintem a java még hátravan. (de ne legyen igazam)
2010. jan. 16.
5 éves
A tegnapi képes összeállítás után most kicsit szóban is a szülinapos kis(nagy)fiúról.
A héten megejtettük a védőnőnél a kötelező státuszvizsgálatot. Innen tudjuk, hogy 105 cm és 21 kg. Cipőt 28-ast hord, ruhákat pedig 104-116-ost. Van, amiből még bőven jó a 104-es is (általában nadrágok), másból pedig 116-os is kell már. A vérnyomása 90/50 Hgmm, amire azt mondták, jó, én meg elhittem. Gondolom ő sem az a kapkodó idegbeteg fajta, mint ahogy én sem, legalábbis a vérnyomásomon még soha nem lehetett észrevenni semmit.
A száraz tények pedig:
Pszichés, motoros, mentális, szociális fejlődés és magatartásproblémák vizsgálata:
Ügyesen mászik (igen), Fél lábon rövid ideig egyensúlyoz (igen), Fél lábon ugrál (igen), Hintát hajt (nem), Kevés segítséggel önállóan öltözik (igen, ha kedve van) Önállóan étkezik (igen), Cipőjét egyedül felveszi (igen) Szobatisztasága kialakult (igen, éjjel-nappal.. még jó)
Alapszíneket jól használja (igen), Saját nevét tudja (igen) Saját nemét tudja (igen),Életkorát tudja (igen), Verset, rövid mesét, történetet elmesél (igen), Élményeit összefüggően elmeséli (igen), Minden testrészét ismeri (igen), Szülője nevét ismeri (igen, mindkettőt), A kisebb-nagyobb fogalmát ismeri (igen), A lent, fent fogalmakat helyesen használja (igen), Képes 15-20 percig egy játékkal játszani (igen), Társakkal kooperatívan együtt játszik (igen), Gombot begombol (igen), Társasjátékot kezd játszani (igen), A kapott feladatokat megérti, elfogadja, teljesíti (igen), Szabályokat elfogad (igen) Rajzán a fejen kívül 5 testrész van (igen) Kezesség (mindkettő), Nehezen lehet vele kapcsolatot teremteni (nem)
A szülő elmondása alapján:
Viselkedése általában kiegyensúlyozott (igen), Nehezen fogadja el az új helyzetet (nem), Gyakran agresszív, indulatait nem tudja kontrollálni (nem), Nagyon visszahúzódó (nem), Nagyon fáradékony (nem), Alvászavara van (nem), Érdeklődése beszűkűlt (nem), Nehezen lehet vele kapcsolatot létesíteni (nem), Étvágytalan (nem), Szobatisztaság kialakult nappalra (igen) Éjszakai bevizelés (nem)
Látás, kancsalság vizsgálata:
Hunyorít (nem), 10 cm-nél közelebb hajol a papírhoz (nem), Takarás ellen (nem tiltakozik), Visura vizsgálható (igen) Jobb szem (ép), Bal szem (ép) Színeket jól használja (igen)
Hallás vizsgálata
Jobb (ép) Bal (ép)
Beszédfejlődés vizsgálata
Beszéde idegen számára jól érthető (igen) Beszédhiba (igen)
Mozgásszervek vizsgálata:
Végtagok alaki eltérése (nincs), Vétagok funkcionális eltérése (nincs), Láb deformitás (nincs), Mellkas elváltozás (nincs), Hanyag tartás (nincs), Gerinc-rendellenesség (nincs)
Teljesen átlagos, normálisan fejlődő 5 éves gyerek ezek szerint.
Számomra mégis különleges. Nem csak azért, mert az én fiam, (de persze azért is), hanem mert a fiaim közül is valahogy különleges. Hihetetlen mértékű szeretet van benne, amit folyton sugároz maga körül. Valami hatodik érzékkel mindig tudja, hogy mikor kell egy ölelés, vagy egy puszi, amiket igen bőkezűen osztogat is. Ez már önmagában különlegessé teszi őt a két nagyobb testvére után, akik sosem szerették a szoros testközelséget, nem szerették a puszit sem. (most meg már méginkább) De bámulatos, hogy mennyire társasági ember, hogy mennyire magával ragad bárkit, bármilyen helyzetben. Úgy tűnik, örök optimista típus, aki mindig minden helyzetben talál valami szépet, amit nem is hagy szó nélkül. És bámulatos számunkra továbbá, ahogy a ceruzával, tollal, zsírkrétával, vagy akármilyen rajzeszközzel bánik. Egyikünk sem egy rajztehetség, de neki valami hihetetlen érzéke van hozzá. Egészen kicsi korától rajzol autókat, most már aprólékosan persze, már sofőrje is van. :) Nagyon szeret legozni, ebben is nagyon fantáziadús. Sosem épített "papírról" semmit, egyszerűen kitalálja, megépíti, és játszik vele. Nagyon szereti a testvéreit, nagyon ragaszkodik hozzájuk, bármit megtesz, amit kérnek tőle (ez nem mindig jó, résen kell lennem). A számok világa teljesen elbűvölte, ismeri az összeset, le is tudja őket írni, bármelyik kétjegyű számot bárhol összeolvassa. A digitális óráról is megmondja, hogy hány óra, és a legújabb érdeklődése az óra mutatója. A betűket is ismeri, a saját nevét leírja, ezen kívül bármit lemásol. Van, amikor még tükörírással, vagy épp mindkettővel.
Enni nem kifejezetten szeret, ami fura is, hogy nem olyan kis haspók, mint a bátyjai. Ellenben nassolni bármikor bármennyit... mindegy, hogy joghurt, vagy puding, vagy túrórudi, de leginkább a sport szelet.. :) Szerencsére gyümölcsöt is nagyon sokat eszik, bármit. Nem kifejezetten húsevő, a leveseket részesíti előnyben.
Aludni szeret, és jókat tud, csak épp a lefekvés nem a szíve csücske. Ebben olyan, mint én.. akármeddig képes (lenne) ébren maradni, csak nehogy lemaradjon valamiről. Aztán mikor végre ágyba kerül, egy másodperc alatt már alszik is.
Nagyon fázós (ebben is rám hasonlít), harisnyát viszont nem tűr meg magán (mert az lányoknak való), de a jégeralsót szívesen hordja. Keze-lába az enyémhez hasonlóan általában hideg. :)
De azért nem egy mintagyerek ám. Nagyon hangos. Alapjáraton is, de ha érvényesülni akar, akkor még rátesz egy lapáttal, akkor aztán fülsértő. Komoly hisztériát képes csapni, ha valamit mindenképp el akar érni. Eleinte csak szekál.. és másodpercenként közli, hogy mit is szeretne, aztán ha nem úgy van, akkor belelovalja magát, és a vége valami sikítófrász szerű dolog. Szörnyű.. még jó, hogy csak ritkán van, különben már világgá mentem volna.
Oviba még szeret járni, igaz, mostanában szeretne itthon maradni, de ott már semmi gond. Ott is alszik, és jókat alszik. A csoporttársai közül vannak barátai, játszanak együtt. Óvónéniket nagyon szereti, és ők is őt.
Nagyon szeretjük Őt, és hálásak vagyunk, amiért minket választott. :)
A héten megejtettük a védőnőnél a kötelező státuszvizsgálatot. Innen tudjuk, hogy 105 cm és 21 kg. Cipőt 28-ast hord, ruhákat pedig 104-116-ost. Van, amiből még bőven jó a 104-es is (általában nadrágok), másból pedig 116-os is kell már. A vérnyomása 90/50 Hgmm, amire azt mondták, jó, én meg elhittem. Gondolom ő sem az a kapkodó idegbeteg fajta, mint ahogy én sem, legalábbis a vérnyomásomon még soha nem lehetett észrevenni semmit.
A száraz tények pedig:
Pszichés, motoros, mentális, szociális fejlődés és magatartásproblémák vizsgálata:
Ügyesen mászik (igen), Fél lábon rövid ideig egyensúlyoz (igen), Fél lábon ugrál (igen), Hintát hajt (nem), Kevés segítséggel önállóan öltözik (igen, ha kedve van) Önállóan étkezik (igen), Cipőjét egyedül felveszi (igen) Szobatisztasága kialakult (igen, éjjel-nappal.. még jó)
Alapszíneket jól használja (igen), Saját nevét tudja (igen) Saját nemét tudja (igen),Életkorát tudja (igen), Verset, rövid mesét, történetet elmesél (igen), Élményeit összefüggően elmeséli (igen), Minden testrészét ismeri (igen), Szülője nevét ismeri (igen, mindkettőt), A kisebb-nagyobb fogalmát ismeri (igen), A lent, fent fogalmakat helyesen használja (igen), Képes 15-20 percig egy játékkal játszani (igen), Társakkal kooperatívan együtt játszik (igen), Gombot begombol (igen), Társasjátékot kezd játszani (igen), A kapott feladatokat megérti, elfogadja, teljesíti (igen), Szabályokat elfogad (igen) Rajzán a fejen kívül 5 testrész van (igen) Kezesség (mindkettő), Nehezen lehet vele kapcsolatot teremteni (nem)
A szülő elmondása alapján:
Viselkedése általában kiegyensúlyozott (igen), Nehezen fogadja el az új helyzetet (nem), Gyakran agresszív, indulatait nem tudja kontrollálni (nem), Nagyon visszahúzódó (nem), Nagyon fáradékony (nem), Alvászavara van (nem), Érdeklődése beszűkűlt (nem), Nehezen lehet vele kapcsolatot létesíteni (nem), Étvágytalan (nem), Szobatisztaság kialakult nappalra (igen) Éjszakai bevizelés (nem)
Látás, kancsalság vizsgálata:
Hunyorít (nem), 10 cm-nél közelebb hajol a papírhoz (nem), Takarás ellen (nem tiltakozik), Visura vizsgálható (igen) Jobb szem (ép), Bal szem (ép) Színeket jól használja (igen)
Hallás vizsgálata
Jobb (ép) Bal (ép)
Beszédfejlődés vizsgálata
Beszéde idegen számára jól érthető (igen) Beszédhiba (igen)
Mozgásszervek vizsgálata:
Végtagok alaki eltérése (nincs), Vétagok funkcionális eltérése (nincs), Láb deformitás (nincs), Mellkas elváltozás (nincs), Hanyag tartás (nincs), Gerinc-rendellenesség (nincs)
Teljesen átlagos, normálisan fejlődő 5 éves gyerek ezek szerint.
Számomra mégis különleges. Nem csak azért, mert az én fiam, (de persze azért is), hanem mert a fiaim közül is valahogy különleges. Hihetetlen mértékű szeretet van benne, amit folyton sugároz maga körül. Valami hatodik érzékkel mindig tudja, hogy mikor kell egy ölelés, vagy egy puszi, amiket igen bőkezűen osztogat is. Ez már önmagában különlegessé teszi őt a két nagyobb testvére után, akik sosem szerették a szoros testközelséget, nem szerették a puszit sem. (most meg már méginkább) De bámulatos, hogy mennyire társasági ember, hogy mennyire magával ragad bárkit, bármilyen helyzetben. Úgy tűnik, örök optimista típus, aki mindig minden helyzetben talál valami szépet, amit nem is hagy szó nélkül. És bámulatos számunkra továbbá, ahogy a ceruzával, tollal, zsírkrétával, vagy akármilyen rajzeszközzel bánik. Egyikünk sem egy rajztehetség, de neki valami hihetetlen érzéke van hozzá. Egészen kicsi korától rajzol autókat, most már aprólékosan persze, már sofőrje is van. :) Nagyon szeret legozni, ebben is nagyon fantáziadús. Sosem épített "papírról" semmit, egyszerűen kitalálja, megépíti, és játszik vele. Nagyon szereti a testvéreit, nagyon ragaszkodik hozzájuk, bármit megtesz, amit kérnek tőle (ez nem mindig jó, résen kell lennem). A számok világa teljesen elbűvölte, ismeri az összeset, le is tudja őket írni, bármelyik kétjegyű számot bárhol összeolvassa. A digitális óráról is megmondja, hogy hány óra, és a legújabb érdeklődése az óra mutatója. A betűket is ismeri, a saját nevét leírja, ezen kívül bármit lemásol. Van, amikor még tükörírással, vagy épp mindkettővel.
Enni nem kifejezetten szeret, ami fura is, hogy nem olyan kis haspók, mint a bátyjai. Ellenben nassolni bármikor bármennyit... mindegy, hogy joghurt, vagy puding, vagy túrórudi, de leginkább a sport szelet.. :) Szerencsére gyümölcsöt is nagyon sokat eszik, bármit. Nem kifejezetten húsevő, a leveseket részesíti előnyben.
Aludni szeret, és jókat tud, csak épp a lefekvés nem a szíve csücske. Ebben olyan, mint én.. akármeddig képes (lenne) ébren maradni, csak nehogy lemaradjon valamiről. Aztán mikor végre ágyba kerül, egy másodperc alatt már alszik is.
Nagyon fázós (ebben is rám hasonlít), harisnyát viszont nem tűr meg magán (mert az lányoknak való), de a jégeralsót szívesen hordja. Keze-lába az enyémhez hasonlóan általában hideg. :)
De azért nem egy mintagyerek ám. Nagyon hangos. Alapjáraton is, de ha érvényesülni akar, akkor még rátesz egy lapáttal, akkor aztán fülsértő. Komoly hisztériát képes csapni, ha valamit mindenképp el akar érni. Eleinte csak szekál.. és másodpercenként közli, hogy mit is szeretne, aztán ha nem úgy van, akkor belelovalja magát, és a vége valami sikítófrász szerű dolog. Szörnyű.. még jó, hogy csak ritkán van, különben már világgá mentem volna.
Oviba még szeret járni, igaz, mostanában szeretne itthon maradni, de ott már semmi gond. Ott is alszik, és jókat alszik. A csoporttársai közül vannak barátai, játszanak együtt. Óvónéniket nagyon szereti, és ők is őt.
Nagyon szeretjük Őt, és hálásak vagyunk, amiért minket választott. :)
2010. jan. 15.
2010. jan. 14.
Gyógyszer nélkül
élek már lassan egy hónapja. A téli szünet előtti napokban mély levegőt vettem, és megunva az örökös délelőtti mellékhatásokkal eltöltött félórákat, nem vettem be. Gondoltam, a téli szünet adta viszonylagos nyugalom mellett nem is lesz rá szükség, hogy ezzel tompítsam magam. És nem is lett, mert az, hogy a gyerekek azért gondoskodtak az idegrendszerem karbantartásáról, az egy dolog. De nem kellett korán kelni, nem kellett rohanni hol ide, hol oda, hogy mindenkiért megfelelő időben odaérjünk.
Aztán úgy gondoltam, hogy ha már két hétig tök jó volt nélküle, akkor miért ne lehetne ez így a továbbiakban is? Úgyhogy azótafelelőtlen módon nem szedem. És valóban sokkal jobban érzem magam nélküle. Nem hiányzik, hogy a délelőtt felét valami kábulatban töltsem. Mondjuk ettől még el tudnék tekinteni, ha egyébként meg azt érezném, hogy így, gyógyszer nélkül bizonytalanabb vagyok, vagy esetleg többször fáj a fejem, többször remeg a kezem, vagy bármi. De szerencsére nincs különbség ebben sem. Sőt, gyorsan lekopogom, hogy mostanában megint nem fáj olyan sűrűn a fejem, jól alszom, de nem úgy, mint akit leütöttek. Van, hogy egy-egy percre lezsibbadok, vagy épp önkéntelenül remegni kezd a kezem (kisroham?), de ilyen is volt gyógyszer mellett is, és ilyenkor elég, ha egy félórára nyugalomba helyezem magam.
Azt ugyan nem tudhatom, hogy ha esetleg beütne egy nagyroham (nem fog), akkor okolnám e magam, és gondolkodnék e azon, hogy ja, ha szedtem volna, ez nem következhetett volna be. Most nem is érdekel. Azt gondolom, ura vagyok a helyzetnek, a betegségem nem is betegség, csak egy állapot, ami az életem része. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom egy-egy fura érzéses pillanatban, de nem hagyom, hogy ez uralkodjon felettem.
Egyelőre jó így. Azt is tudom, képes vagyok belátni, ha már nem lesz jó, vagy ha változtatnom kell rajta.
Aztán úgy gondoltam, hogy ha már két hétig tök jó volt nélküle, akkor miért ne lehetne ez így a továbbiakban is? Úgyhogy azóta
Azt ugyan nem tudhatom, hogy ha esetleg beütne egy nagyroham (nem fog), akkor okolnám e magam, és gondolkodnék e azon, hogy ja, ha szedtem volna, ez nem következhetett volna be. Most nem is érdekel. Azt gondolom, ura vagyok a helyzetnek, a betegségem nem is betegség, csak egy állapot, ami az életem része. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom egy-egy fura érzéses pillanatban, de nem hagyom, hogy ez uralkodjon felettem.
Egyelőre jó így. Azt is tudom, képes vagyok belátni, ha már nem lesz jó, vagy ha változtatnom kell rajta.
2010. jan. 13.
Ez nem az én napom
Mire kipuffogtam magam az úszásos befizetésen, meg a reggeli beszóláson.... és már túl voltam azon a mérgelődésen is, hogy a kávéfőzőm a második adag kávét sem óhajtotta lefőzni, addigra már jött is a következő beszólás. Egy tökéletesen ártatlan helyzetben, amikor átszaladtam a szomszédos boltba krumpliért. Hiba volt, és jól meg is jegyeztem magamnak, hogy el ne felejtsek ezentúl semmit a szupermarketben, mert nem járok jól. Nem elég, hogy a krumpli igen silány minőségű, még be is szóltak. Megkérdezte, mi újság a gyerekekkel. Mondtam, jól vannak, oviban, suliban. Erre megkérdezte, hogy Rolit is hazahordom e ebéd után, mint a két nagyobbat? Mondtam, hogy ma hazajön, de egyébként ő ott alszik, mert ez volt a kérése. Na erre: "Akkor neked reggel nyolctól hawaii didzsi van". Mit lehet erre mondani? Az hát...
Sosem értettem, miért is szúrja a szemét mindenkinek, hogy itthon vagyok. Kinek ezért, kinek azért. De még le is ejteném magasról, hogy ki mit gondol, ha nem hoznák lépten-nyomon a tudomásomra. Hol így, ilyen beszólással, hol a munkakeresős megjegyzésekkel. Tényleg ennyire irigylésre méltó lennék? Nem fogok senkivel sem belemenni abba, hogy cserélhetünk. Beoszthatja a gyes-családi pótlék-férjem keresete triót mindenre. Tudomásul veheti az összes álláskeresős, állásinterjús kudarcot, amiben részem volt. Kipróbálhatja milyen egy láblógatós nap itthon. Az összes üres félórájával, vagy épp kapkodós percével együtt. De hiába is állnék neki elmondani, úgysem értenék. Mert mindenki csak azt látja, hogy nekem milyen jó. Ami valóban igaz, mert tök jó nekem. De nem azért, amiért mások gondolják.
De az tuti, hogy ha ma még valaki beszól, azt gondolkodás nélkül leütöm. :D :D
Sosem értettem, miért is szúrja a szemét mindenkinek, hogy itthon vagyok. Kinek ezért, kinek azért. De még le is ejteném magasról, hogy ki mit gondol, ha nem hoznák lépten-nyomon a tudomásomra. Hol így, ilyen beszólással, hol a munkakeresős megjegyzésekkel. Tényleg ennyire irigylésre méltó lennék? Nem fogok senkivel sem belemenni abba, hogy cserélhetünk. Beoszthatja a gyes-családi pótlék-férjem keresete triót mindenre. Tudomásul veheti az összes álláskeresős, állásinterjús kudarcot, amiben részem volt. Kipróbálhatja milyen egy láblógatós nap itthon. Az összes üres félórájával, vagy épp kapkodós percével együtt. De hiába is állnék neki elmondani, úgysem értenék. Mert mindenki csak azt látja, hogy nekem milyen jó. Ami valóban igaz, mert tök jó nekem. De nem azért, amiért mások gondolják.
De az tuti, hogy ha ma még valaki beszól, azt gondolkodás nélkül leütöm. :D :D
Mindennapi mérgelődések II.
Sokszor szembesültem már vele, és még minden bizonnyal nagyon sokszor fogok is, hogy vannak emberek, akik nem csak irigyek, vagy épp tapintatlanok, de rettenetesen kőbunkók is. Mint az, akivel ma reggel sikerült rövid, ám tanulságos beszélgetésbe elegyednem az oviból hazafelé tartva. Csak egy röpke, barátságos pármondatos beszélgetésnek indult, mindenféle udvariassági formulákkal, miszerint hogy vannak a gyerekek, találtam e már munkát, ilyenek. A gond akkor kezdődött, mikor gyanútlanul belefutva a csapdába, válaszoltam arra a kérdésre, hogy "Ti milyen immunerősítőt szedtek?" Én meg megmondtam őszintén, hogy semmilyet, és soha nem is szedtünk, mert nem volt rá szükség. Kicsit furán éreztem magam, de még furábban, mikor már majdnem támadó hangsúllyal megkérdezte, hogy "De vitamint azért csak adsz nekik?" Mondom, nem, azt sem szedünk. (csak a legkisebb kapja a c-vitamint placebonak, ami nem jött be) És itt elkezdte, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, mikor ennyi betegség, meg vírus, meg kitudja mi kering örökké, hogy semmi vitamint nem veszek a gyerekeknek, bezzeg a cigimre arra telik. Két pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, mert egyrészt fogalmam nem volt, milyen jogon kér számon rajtam bármit is, másrészt mit turkál a zsebemben. A kegyelemdöfés viszont még hátravolt. "Biztos, amilyen felelőtlen vagy, még be is oltattad őket" Na, itt eldurrant az agyam (lehet jelentkezni kommentben, ki bírta volna tovább), és közöltem vele, hogy semmi köze hozzá, hogy be vannak e oltva, sem ahhoz, hogy kapnak e vitamint, vagy mit kapnak, és nyugodtan foglalkozzon a saját dolgával, ne az enyémmel, aztán otthagytam. Azt hiszem, kötőszavak azért becsúsztak közben, olyanok, amik nem teljesen szalonképesek. De még mindig nem tértem napirendre. Hát micsoda világ ez? Mi az, hogy kvázi számonkér, hogy én a saját családomban mit hogyan csinálok? Mi az, hogy "lefelelőtlenez" bárki is, aki nem is ismer?
Tény, hogy beoltattuk őket végül, hosszas dilemma után. Azóta sincs semmi bajunk, most már elhiszem, hogy nem is lesz. Tény, hogy nem szoktam vitamintablettát venni, mert nincs miért. Kilószám fogy nálunk az alma, a narancs, a mandarin, a banán. Megeszik a répát, zöldséget, zellert, cukkinit, spenótot. De még ha ez nem is lenne elég... hála az égnek, alig voltak betegek. Egy-egy napig fájt a torkuk, vagy egy-egy hétig folyt az orruk. És ugye ami még tény, a legkisebbet leszámítva azért nálunk mindenki jó kondícióban van, hogy enyhén fogalmazzak. Néha örülök, ha nem éhesek, nemhogy én még pluszban vitaminokkal tömjem őket, ami esetleg még jobb étvágyat csinál. Igaz, akkor lenne egy plusz felelőtlenségem, amiért nem fogyasztom le őket.
De még ha ezek nem is így lennének, még ha lenne három sovány, beteges gyerekem, és nem vennék vitamintablettákat, ahhoz sem lenne semmi köze senkinek. Úgyhogy még mindig nem értem, mi volt ez reggel..
Mindegy, sose legyen nagyobb öröme ennél....
Tény, hogy beoltattuk őket végül, hosszas dilemma után. Azóta sincs semmi bajunk, most már elhiszem, hogy nem is lesz. Tény, hogy nem szoktam vitamintablettát venni, mert nincs miért. Kilószám fogy nálunk az alma, a narancs, a mandarin, a banán. Megeszik a répát, zöldséget, zellert, cukkinit, spenótot. De még ha ez nem is lenne elég... hála az égnek, alig voltak betegek. Egy-egy napig fájt a torkuk, vagy egy-egy hétig folyt az orruk. És ugye ami még tény, a legkisebbet leszámítva azért nálunk mindenki jó kondícióban van, hogy enyhén fogalmazzak. Néha örülök, ha nem éhesek, nemhogy én még pluszban vitaminokkal tömjem őket, ami esetleg még jobb étvágyat csinál. Igaz, akkor lenne egy plusz felelőtlenségem, amiért nem fogyasztom le őket.
De még ha ezek nem is így lennének, még ha lenne három sovány, beteges gyerekem, és nem vennék vitamintablettákat, ahhoz sem lenne semmi köze senkinek. Úgyhogy még mindig nem értem, mi volt ez reggel..
Mindegy, sose legyen nagyobb öröme ennél....
Mindennapi mérgelődések
Tényleg visszasírom azt az időt, mikor még minden gyerekem itthon volt, és nem volt intézményesítve az életünk. Igaz, voltak napok akkor is, mikor szívesen kiszaladtam volna a világból, mert néha komolyan az agyamra ment az egyformaság. De még mindig jobb volt, mint ez a mostani, amikor a három gyerekemhez járulékosan tartozik két óvónéni, egy dadusnéni, két tanítónéni az első osztályban, és még hét tanító a negyedik osztályban. Ekkora létszámnál már csak lavíroz az ember folyton, hogy lépést tudjon tartani azzal, hogy épp kinek mi kell azon felül, amit ugye kötelezően már szeptember előtt beszereztünk. Jó, az ovi a legkisebb gond e téren, mert ott a tisztasági csomag félévente, és a csoportpénz havonta, ami fontos. Nekik egyéb "követeléseik" nemigen vannak. (még) Persze, időről időre megjelenik a faliújságon, hogy ezt és ezt fogadnának szívesen, ami úgy értendő, hogy hozzál már, mert nem tudunk venni, de ezt mégsem lehet kiírni. Az iskola már más tészta... ott aztán mindig van valami, ami KELL, lehetőleg azonnal, de méginkább tegnapra, tök mindegy, hogy telik e rá, vagy sem, hóvége van, vagy mi.. KELL, és kész. És ha nincs, hát gyűlnek a feketepontok, vagy kisegyesek, kinek mi... És persze, hogy mi meg megvesszük a körzőt, a fél méteres vonalzót, ami be sem fér a táskába, vagy az angol szótárat, mert az is kellett rögtön az első óra utánra (ugye nem kell mondanom, hogy azóta sem használják?) Plusz tankönyv, mert kevés, amit az iskola rendelt, nincs benne minden, amit tudniuk kéne, meg különben is mindenki egy szuperagyú szupersztár, úgyhogy tök jó lesz nekik ez. Arra meg már nem is térek ki, hogy még a zsírkréta márkáját is megmondták, milyet szeretnének (az egyik legdrágább, és azért sem vettem meg), meg legyen kiváló minőségű a vízfesték, a tempera, folyamatosan hegyes a jó minőségű grafitceruza is, meg a mégjobb minőségű színesceruza, amiből lehetőleg rögtön két 12-es csomag van a tolltartóban, nehogy hegyezni kelljen napközben. Legyen tépőzáras az elsősnek a tornacipője, mert nem érnek rá bíbelődni vele, legyen fekete a tornanadrág, mert más színűben ebben az iskolában a tornaterem közelébe se menjen. Gyűjtsük a papírt tonnaszámra, mert megjegyzik a gyereknek, hogy "Te nem is hoztál a papírgyűjtésre". Na és persze mindemellett fizetjük az iskolai ebédet, mert kötelező ott enni, sőt, az oviban mindhárom étkezést ki KELL fizetni, mert nem megbontható.
És ami most verte a biztosítékot, az az, hogy tegnap jött a levél, hogy január 31-ig fizessek be 3000 Ft-ot, ami a negyedikes gyerekem heti egy úszásórájának a díja. Oké, az óránként 200 Ft nem tényező. De itt kötelező, órarendben szereplő tanóráról beszélünk. Ami ugye elvben ingyenes kéne, hogy legyen. Okosan csinálták, mert ez a 200 Ft uszodahasználati díj, tehát ugye az óra ingyenes, és még helyi rendeletet is hoztak nagy egyetértésben, úgyhogy nincs apelláta. Az, hogy a kedvezményezettek köréből szintén okosan kivették a nagycsaládosokat, az no komment. Az, hogy a gyerek előző évi tanulmányi eredménye kedvezményre jogosít fel, lehet jogos.... ha az ember nem tudja, hogy nyíltan "pofára" megy a kitűnő és jeles tanulók osztályozása. Legszívesebben közölném velük, hogy akkor holnaptól az én fiam az úszásórát a tanteremben kívánja abszolválni, de miután 25-ből 24-en szó nélkül kifizetik, mondván, örüljünk, hogy mehetnek, így én sem pisilek széllel szemben, és kénytelen vagyok kifizetni. Már csak azért is, nehogy a gyerekem rovására menjen. De azt nem hagyom szó nélkül, hogy a hiányzásokat nem vonták le. Mert nem vagyok hajlandó kifizetni azt, ami nem is volt. Azért azt csak csendben jegyzem meg, hogy nehogy az országgyűlés fülébe jusson, hogy van annyira "birka" a magyar ember, hogy a kötelezővé tett dolgok után is képes fizetni, mert vérszemet kapnak.. és eljutunk oda, hogy a kötelező oltásoknál fizetünk gyerekenként x forintot, mert kell.. micsoda bevétel lenne, nem? Ezek után mondjuk várom a számlát, hogy a matektanárnak mennyivel lógunk teremhasználati díjért, vagy mennyi lesz egy tesióra a tornateremben, mondjuk eszközhasználati díjként.
Nyilván az ember tisztában van vele, mikor gyereket vállal, hogy bizony, rengeteg költséggel "jár" egy gyerek. De ez a mostani költség, ez erősen lehúzás-szagú. Kellett egy biztos bevétel, hogy az igen komoly költségekkel, és igen komoly adósságból épül uszodának bevétele legyen.. És ha nem megy a nép önszántából 1000 Ft-ért két órára, akkor lesz bevétel így. Az, hogy ehhez a város gyerekeit használják fel, az pedig ezek szerint csak nekem gyomorforgató.
És ami most verte a biztosítékot, az az, hogy tegnap jött a levél, hogy január 31-ig fizessek be 3000 Ft-ot, ami a negyedikes gyerekem heti egy úszásórájának a díja. Oké, az óránként 200 Ft nem tényező. De itt kötelező, órarendben szereplő tanóráról beszélünk. Ami ugye elvben ingyenes kéne, hogy legyen. Okosan csinálták, mert ez a 200 Ft uszodahasználati díj, tehát ugye az óra ingyenes, és még helyi rendeletet is hoztak nagy egyetértésben, úgyhogy nincs apelláta. Az, hogy a kedvezményezettek köréből szintén okosan kivették a nagycsaládosokat, az no komment. Az, hogy a gyerek előző évi tanulmányi eredménye kedvezményre jogosít fel, lehet jogos.... ha az ember nem tudja, hogy nyíltan "pofára" megy a kitűnő és jeles tanulók osztályozása. Legszívesebben közölném velük, hogy akkor holnaptól az én fiam az úszásórát a tanteremben kívánja abszolválni, de miután 25-ből 24-en szó nélkül kifizetik, mondván, örüljünk, hogy mehetnek, így én sem pisilek széllel szemben, és kénytelen vagyok kifizetni. Már csak azért is, nehogy a gyerekem rovására menjen. De azt nem hagyom szó nélkül, hogy a hiányzásokat nem vonták le. Mert nem vagyok hajlandó kifizetni azt, ami nem is volt. Azért azt csak csendben jegyzem meg, hogy nehogy az országgyűlés fülébe jusson, hogy van annyira "birka" a magyar ember, hogy a kötelezővé tett dolgok után is képes fizetni, mert vérszemet kapnak.. és eljutunk oda, hogy a kötelező oltásoknál fizetünk gyerekenként x forintot, mert kell.. micsoda bevétel lenne, nem? Ezek után mondjuk várom a számlát, hogy a matektanárnak mennyivel lógunk teremhasználati díjért, vagy mennyi lesz egy tesióra a tornateremben, mondjuk eszközhasználati díjként.
Nyilván az ember tisztában van vele, mikor gyereket vállal, hogy bizony, rengeteg költséggel "jár" egy gyerek. De ez a mostani költség, ez erősen lehúzás-szagú. Kellett egy biztos bevétel, hogy az igen komoly költségekkel, és igen komoly adósságból épül uszodának bevétele legyen.. És ha nem megy a nép önszántából 1000 Ft-ért két órára, akkor lesz bevétel így. Az, hogy ehhez a város gyerekeit használják fel, az pedig ezek szerint csak nekem gyomorforgató.
2010. jan. 12.
Együtt
Még a múlt heti sok-sok mindenféle gondolatom között volt ez is. Azt már nem tudom, minek kapcsán jutott újra eszembe, de ha már eszembe jutott, akkor jó hosszan eltémázgattam rajta teregetés, felmosás, pakolászás közben. (a pakolászás szónak másnál is olyan hatása van, hogy gyakorlatilag nem is csináltam semmit, csak úgy tettem, mintha?) Ja, hogy mi is volt ez?
Többször felmerült már bennem, hogy milyen jó is lenne a férjemmel együtt dolgozni. Legelőször akkor, mikor üzletvezetőként dolgozott az egyik műszaki láncnál (nem kapnak reklámot, mert nem érdemlik meg :D) De persze, hiába lettem volna jó hitelügyintéző mellette, nem vehetett fel, nehogy összejátszunk, és jól elsikkasszunk mindent. Azért én persze besegítettem neki itthonról, mindenfélében. Segítettem neki jelentéseket írni, egyrészt, mert gyorsabban gépelek, mint ő, másrészt, mert ha hazaküldte nekem, hogy szabad perceimben csináljam, akkor ő hamarabb szabadult bentről. Mindketten jól jártunk ezzel a megoldással, én végre hasznosnak éreztem magam attól, hogy használhattam az eszemet, neki meg kevesebb dolga maradt.
Közös életünk során persze többször felmerült az is, hogy tök jó lenne valamit együtt csinálni. Legutóbb is volt ötletem számítógépes témában is, ami szerintem viszonylag kis befektetést igényelne részünkről, leginkább csak időbe kerülne, mert minden más amúgy is rendelkezésre áll. Az ötlet neki is tetszett egyébként, csak jóval több racionalitással rendelkezik ugye, mint én, így azonnal arra gondolt, de kinek kéne az? Na persze, hát itt jönne a munka része, megkeresni a potenciálisa "vevőkört", és kidolgozni egyfajta marketing-stratégiát, amiben én ugyan azt gondolom, jók vagyunk, de elég kiszámíthatatlan a világ. A legnagyobb érv mellette pedig az, hogy feketén nem dolgozunk, vállalkozni meg kinek van most mersze, és pénze. Így az ötlet talonban hever.
De nem ez volt az első ilyen ötletem. Sok ilyesmi volt már. Akartam én már számítógépes boltot nyitni (megnyitotta azóta más), meg olyan szolgáltatóhelyiséget, ahol segíthetnénk leveleket írni hivatalos helyekre, nyomtatni, szöveget szerkeszteni, stb. stb.
Sokan azt mondják, akik együtt dolgoznak házaspárként, az megöli a házasságot. Szerintem tök jó lenne. Mert meg van az a helyzeti előnyünk, hogy egymás gondolatait is ismerjük, tudjuk, mire hogy fog reagálni (az esetek 95%-ában), nem kellene hosszú perceket azzal tölteni, hogy magyarázzuk, mire is gondoltunk. Megértenénk egymás problémáit, mert tudnánk egymásról, hogy nem csak úgy "brahiból" kell elmennem az orvoshoz, hanem mert tényleg van valami baj, vagy épp tudná, hogy a szülői értekezlet sem ürügy, hanem menni kell. Biztos lenne olyan oldala is, hogy "hazahoznánk a munkát", és itthon sem tudnánk kikapcsolódni. Biztos lenne olyan is, hogy valamelyikünk főnök akarna lenni, és a másiknak nem tetszene. Úgyhogy tudom én, hogy azért nem lenne fenékig tejfel, de attól még szeretném.
Mondjuk igen, akiben felmerült olvasás közben, hogy csinálhatnám én ezt egyedül is, az is jogos. Mert pont annyira felnőtt vagyok, mint ő, pont annyira képes lennék vállalni a felelősséget. Csak a döntés felelősségét nem szeretném a nyakamba venni. Mármint, hogy akkor belevágok. :) Mert így kényelmesebb. :)
Többször felmerült már bennem, hogy milyen jó is lenne a férjemmel együtt dolgozni. Legelőször akkor, mikor üzletvezetőként dolgozott az egyik műszaki láncnál (nem kapnak reklámot, mert nem érdemlik meg :D) De persze, hiába lettem volna jó hitelügyintéző mellette, nem vehetett fel, nehogy összejátszunk, és jól elsikkasszunk mindent. Azért én persze besegítettem neki itthonról, mindenfélében. Segítettem neki jelentéseket írni, egyrészt, mert gyorsabban gépelek, mint ő, másrészt, mert ha hazaküldte nekem, hogy szabad perceimben csináljam, akkor ő hamarabb szabadult bentről. Mindketten jól jártunk ezzel a megoldással, én végre hasznosnak éreztem magam attól, hogy használhattam az eszemet, neki meg kevesebb dolga maradt.
Közös életünk során persze többször felmerült az is, hogy tök jó lenne valamit együtt csinálni. Legutóbb is volt ötletem számítógépes témában is, ami szerintem viszonylag kis befektetést igényelne részünkről, leginkább csak időbe kerülne, mert minden más amúgy is rendelkezésre áll. Az ötlet neki is tetszett egyébként, csak jóval több racionalitással rendelkezik ugye, mint én, így azonnal arra gondolt, de kinek kéne az? Na persze, hát itt jönne a munka része, megkeresni a potenciálisa "vevőkört", és kidolgozni egyfajta marketing-stratégiát, amiben én ugyan azt gondolom, jók vagyunk, de elég kiszámíthatatlan a világ. A legnagyobb érv mellette pedig az, hogy feketén nem dolgozunk, vállalkozni meg kinek van most mersze, és pénze. Így az ötlet talonban hever.
De nem ez volt az első ilyen ötletem. Sok ilyesmi volt már. Akartam én már számítógépes boltot nyitni (megnyitotta azóta más), meg olyan szolgáltatóhelyiséget, ahol segíthetnénk leveleket írni hivatalos helyekre, nyomtatni, szöveget szerkeszteni, stb. stb.
Sokan azt mondják, akik együtt dolgoznak házaspárként, az megöli a házasságot. Szerintem tök jó lenne. Mert meg van az a helyzeti előnyünk, hogy egymás gondolatait is ismerjük, tudjuk, mire hogy fog reagálni (az esetek 95%-ában), nem kellene hosszú perceket azzal tölteni, hogy magyarázzuk, mire is gondoltunk. Megértenénk egymás problémáit, mert tudnánk egymásról, hogy nem csak úgy "brahiból" kell elmennem az orvoshoz, hanem mert tényleg van valami baj, vagy épp tudná, hogy a szülői értekezlet sem ürügy, hanem menni kell. Biztos lenne olyan oldala is, hogy "hazahoznánk a munkát", és itthon sem tudnánk kikapcsolódni. Biztos lenne olyan is, hogy valamelyikünk főnök akarna lenni, és a másiknak nem tetszene. Úgyhogy tudom én, hogy azért nem lenne fenékig tejfel, de attól még szeretném.
Mondjuk igen, akiben felmerült olvasás közben, hogy csinálhatnám én ezt egyedül is, az is jogos. Mert pont annyira felnőtt vagyok, mint ő, pont annyira képes lennék vállalni a felelősséget. Csak a döntés felelősségét nem szeretném a nyakamba venni. Mármint, hogy akkor belevágok. :) Mert így kényelmesebb. :)
2010. jan. 11.
Technikai kérdés
Valaki legyen szíves, és világosítson fel, aki nálam jobban jártas a témában, hogy kilinkelhetem e azokat a nyitott blogokat, amiket szoktam olvasni, vagy minden esetben engedélyt KELL kérni? Eddig csak azokat mertem, ahol az enyém is ki van linkelve (kivéve Dominóék).
Légyszilégyszi...
Légyszilégyszi...
Különórák
Még elgondolkodtam jó hosszan azon is az elmúlt napokban, hogy vajon mennyire ártok a gyerekeimnek, hogy nem járatom őket semmi különórára? Onnan indult a gondolat, hogy a héten már lesz megint szombat délelőtt is táncpróba. Azért nem pluszban valamelyik hétköznap délután, mert a gyerekek nagyon nagy részének minden délutánra van valami elfoglaltsága. Aztán elkezdett járni az agyam. Mert ismerek Patrik osztálytársai közül sok olyat, akik tényleg minden délután iskola után még mennek valahova tanulni, sportolni. Kívülállóként azt gondolom, hogy sokuk közül talán kettő, három olyan gyerek van, akire tényleg azt lehet mondani, hogy zenei tehetség, vagy épp született atléta.. De azt azért erős túlzásnak vélem egy iskolaotthonos rendszerben tanuló gyereknél, hogy háromig az iskolapadban ül, utána még ötig elmegy vagy nyelvórára, vagy zeneórára, vagy akárhova.. és ha lecke van, annak otthon legkorábban este hatkor tud nekiállni. De tudok olyat is közülük, aki este hét után ér haza (reggel fél nyolctól), és még akkor nekiül esetleg egy angol párbeszédet megtanulni, vagy egy fogalmazást megírni, esetleg három éneket lekottázni.
Persze, megfordult a fejemben, hogy irigy vagyok. Irigy vagyok kicsit a tehetséges gyerekekre, a szó jó értelmében pl. szoktam irigyelni Eszter barátnőmtől azokat a büszke perceket, amiket a hangversenyeken tölt. Meg esetleg irigyelhetem az anyagi hátteret, ami ezekben a családokban nyilván megvan ahhoz, hogy ezeket a különórákat finanszírozni tudják. Nálunk eddig nemigen mutatkoztak különösen tehetségesnek semmiben. Az anyagi erőforrást meg nem is tudom, honnan teremtenénk elő hozzá, ha mégis így lenne.
Patrik annak idején járt focizni. Egy héten kétszer a szomszéd faluba. Ügyes volt, láthatóan fejlődött is évről évre, aztán az a fogas baleset véget vetett ennek. Azóta nincs sport sem. Mert ami lenne még.. az a kosarazás, ami az ő magasságával elég röhejes lenne. Arról nem is beszélve, hogy a foga pont ugyanúgy veszélyeztetve van. Az úszás jó lenne egyrészt, másrészt a bőrüknek nagyon nem kéne a heti háromszori klóros vízben áztatás. Harmadrészt pedig mindenkiét nem tudnánk finanszírozni, azt meg nem tudnám eldönteni, mi alapján válasszam ki, hogy ki az, akinek igen, ki az, akinek nem.. A zene nálunk valamiért sosem volt téma. Jó, hát Patriknak ugyanolyan botfüle van, mint nekem, Erik azért nem ennyire reménytelen... Rolit meg még nem tudom. Nyelvórára még feleslegesnek tartom, úgy gondolom, tanuljanak meg magyarul szépen, helyesen beszélni, írni, és aztán majd szép fokozatosan jöhet más is. A kicsi korban való nyelvtanulás szerintem ott igazán érdemes, ahol kétnyelvű a család. Már csak azért is, mert pl. az angolt az iskolákban mindig újrakezdik, mert mindig vannak kezdők.
Más meg nincs különóra tekintetében nálunk. Így aztán ők hazajönnek a suliból, és játszanak, olvasnak, ha jó idő van, akkor bicikliznek, udvaron rohangálnak.
És majd egyszer az is kiderül, kell e megbánnunk bármit is utólag e téren. :)
Persze, megfordult a fejemben, hogy irigy vagyok. Irigy vagyok kicsit a tehetséges gyerekekre, a szó jó értelmében pl. szoktam irigyelni Eszter barátnőmtől azokat a büszke perceket, amiket a hangversenyeken tölt. Meg esetleg irigyelhetem az anyagi hátteret, ami ezekben a családokban nyilván megvan ahhoz, hogy ezeket a különórákat finanszírozni tudják. Nálunk eddig nemigen mutatkoztak különösen tehetségesnek semmiben. Az anyagi erőforrást meg nem is tudom, honnan teremtenénk elő hozzá, ha mégis így lenne.
Patrik annak idején járt focizni. Egy héten kétszer a szomszéd faluba. Ügyes volt, láthatóan fejlődött is évről évre, aztán az a fogas baleset véget vetett ennek. Azóta nincs sport sem. Mert ami lenne még.. az a kosarazás, ami az ő magasságával elég röhejes lenne. Arról nem is beszélve, hogy a foga pont ugyanúgy veszélyeztetve van. Az úszás jó lenne egyrészt, másrészt a bőrüknek nagyon nem kéne a heti háromszori klóros vízben áztatás. Harmadrészt pedig mindenkiét nem tudnánk finanszírozni, azt meg nem tudnám eldönteni, mi alapján válasszam ki, hogy ki az, akinek igen, ki az, akinek nem.. A zene nálunk valamiért sosem volt téma. Jó, hát Patriknak ugyanolyan botfüle van, mint nekem, Erik azért nem ennyire reménytelen... Rolit meg még nem tudom. Nyelvórára még feleslegesnek tartom, úgy gondolom, tanuljanak meg magyarul szépen, helyesen beszélni, írni, és aztán majd szép fokozatosan jöhet más is. A kicsi korban való nyelvtanulás szerintem ott igazán érdemes, ahol kétnyelvű a család. Már csak azért is, mert pl. az angolt az iskolákban mindig újrakezdik, mert mindig vannak kezdők.
Más meg nincs különóra tekintetében nálunk. Így aztán ők hazajönnek a suliból, és játszanak, olvasnak, ha jó idő van, akkor bicikliznek, udvaron rohangálnak.
És majd egyszer az is kiderül, kell e megbánnunk bármit is utólag e téren. :)
A bölcs nagyfiú :)
Tegnap este ezzel lepett meg a legnagyobb fiam:
"Anya, én azt olvastam valahol, hogy az asszony, ha nagyon szereti az urát, akkor hasonlítanak a gyerekek az apukájukra. Szerintem Te nagyon szeretheted Apát, mert mi nagyon hasonlítunk rá."
Hogy mi az igazság ebben, azt ugyan nem tudhatom.. gondolom valami népi bölcsesség van mögötte.. mindenesetre igaza van. :)
"Anya, én azt olvastam valahol, hogy az asszony, ha nagyon szereti az urát, akkor hasonlítanak a gyerekek az apukájukra. Szerintem Te nagyon szeretheted Apát, mert mi nagyon hasonlítunk rá."
Hogy mi az igazság ebben, azt ugyan nem tudhatom.. gondolom valami népi bölcsesség van mögötte.. mindenesetre igaza van. :)
Nem vagyok szuperanyu....
Az elmúlt napokban kicsit elhanyagoltam a gondolataim közzétételét. Mondhatnám nagyképűen, hogy alkotói válságban szenvedtem, de azért ez nem igaz. Egyrészt lusta voltam leülni annyi időre, amíg leírok valamit ide, másrészt meg annyi mindenen gondolkodom, meg annyi minden jutott eszembe, hogy nem is tudtam volna normálisan leírni semmit.
Gondoltam rá, már a múlt héten, hogy egyszer azért megörökítem a gyerekeim ellen elkövetett bűnlajstromot, már csak azért is, hogy majd később, felnőttként legyen mire fogniuk, hogy bizonyos dolgokban azért nem sikeresek, mert az anyjuk ilyen és ilyen volt gyerekkorukban, tessék kérem megnézni, még írásos bizonyíték is van rá. Micsoda helyzeti előny lesz majd ugye. :D Na nem, viccet félretéve, semmi másért nem jutott ez eszembe, csak hogy más is láthassa, bizony, nem csak rózsaszín köd van a kisgyerekes házaknál, és nem csak a saját házunk táján van ilyen, amitől aztán az emberlánya képes a végletekig ostorozni magát, mert nem felelt meg a tévéből, újságokból sugallt "szuperanyu" képnek.
Szóval...
Volt már rá példa, hogy nem csomagoltam reggelit az iskolába, mert elaludtam.
Volt már rá példa, hogy nem kaptak vacsorát, mert én elfeledkeztem róla, hogy akár éhesek is lehetnének, ők meg nem reklamáltak.
Volt már rá példa, hogy nem tartottam be, amit ígértem.
Volt már rá példa, hogy nem mondtam meg nekik a teljes igazságot. (de ez csak kegyes céllal történt)
Volt már rá példa, hogy kiabáltam velük..
Volt már rá példa, hogy kaptak tőlem... (pofont is)
Volt már rá példa, hogy nem ettek egy napig főtt ételt, mert nem főztem.
Volt már rá példa, hogy kidobtam a kukába a játékot, mert nem rakták el, hiába kértem. (na jó, később kiszedtem onnan, de azt ők nem látták)
Persze ez biztosan nem teljes lista, és ők lehet, hogy tudnának mit hozzátenni. :) De nem kívánom azt sugallni, hogy azért, mert az átlagosnál másféllel több gyerekem van (milyen hülyeség már, hogy statisztikailag van fél gyerek is) én valami mások felett álló valaki lennék, mert ez nem igaz. Nem fenékig tejfel az élet sem egy gyerekkel, sem kettővel, se hárommal. (és biztosan nem az néggyel, öttel, stb.) Nem szeretem, hogy a média azt sugallja mindenféle sztárolt anyuka kapcsán, hogy ők a tökéletesek, mert bizony gyerek mellett dolgoznak, mindig sugárzóan szépek, jólöltözöttek, ugyanakkor odafigyelnek a család étkezésére, és lehetőleg mindenből bio-t esznek, mert azon kívül minden szemét csak... természetesen a legkisebb-bel angyali nyugalommal olvasnak mesét, miközben a nagyobbakat mindenféle szuper különórára hordják, és mindemellett még a férjükre is nagyon odafigyelnek, és konditerembe járnak, és van hetente minimum egy barátnős estéjük is. Ez szerintem parasztvakítás. Biztos van ilyen is elvétve.. aki ennyire tökéletes. De a nap mindenkinek huszonnégy órából áll, és jó esetben ebből a 24-ből 8-9-et azért alvással töltünk. A fennmaradóban pedig lavírozunk, hogy jusson mindenre. Az szerintem természetes, hogy amikor a Nőből Anya lesz, pont a nőiessége szorul először kicsit háttérbe. Mert ki a fenének jutna eszébe sminkelni reggelente, ha először félálomban szoptat, aztán még mindig félálomban reggelit ad a nagyobbnak is, jó esetben ez után ő maga is hozzájut egy kis kávéhoz/teához, rosszabb esetben kihasználja az öt percet, míg a nagyobb eszik, hogy fejjen, meg hogy felöltözzön. Aztán ott van a másik sarkalatos pont, amiben ezek a szuperanyuk olyan hihetetlenül különlegesek. Mindazon túl, hogy szépek, sikeresek, karcsúak, meg még mittudomén mik... még az összes gyerekük képességeit is csúcsra járatva fejlesztik. Mert mindenki kivétel nélkül egy kis óvónéni, és pszichológus, aki tudja, hogy ha a gyerek balra néz háromszor, és csak egyszer jobbra, az bizony nagyon nagy baj, és azonnal fejlesztést igényel. Persze, az ő gyerekeiknél az ilyen csak nagyon elvétve fordul elő, és természetesen nagyon jókedvűen és nagyon sok játékkal fejlesztik őket, és mire a gyerek észrevett volna bármit is, már hipp-hopp túl is vannak mindenen... mit nekik nevelési tanácsadó, urambocsá' fejlesztőpedagógus.. helyből megoldanak mindent. Aki meg csak olyan kis mezei szülő, mint a legtöbben, az meg bujdokol emiatt szégyenében, hogy jajj, jajj, az ő gyereke bizony jár a fejlesztőshöz az oviban/suliban hetente x alkalommal.
Azt gondolom, szemétség, hogy azt sugallják mindenhonnan, hogy a nő, mint olyan, valami szuperlény, aki ha már kiharcolta magának az egyenjogúságot, akkor most meg kell, hogy mutassa, hogy nem csak egyenjogú, hanem dimenziókkal bárki felett áll, mert mindenre képes. Pedig nagyon sokan vannak/vagyunk, akik nem ilyen hiperszuperek, és becsúszik egy-két gikszer, mert nincs idő porszívózni, meg mosogatni, meg előfordulhat, hogy a gyűrött pólót kénytelen felvenni, sőt, olyan is van, hogy csak egy félkész kaját van idő összedobni. Ettől pedig nem kéne magunkat kevesebbnek érezni, és hibát keresni. Mert ez az emberibb, nem az, amit látunk/hallunk/olvasunk. Nagyanyáink, dédanyáink a józan paraszti eszükkel nevelték fel a sok gyereküket (ugye, ott a három kevésnek számított). Nem volt semmiféle kecmec. Ha menni kellett kapálni, akkor ment mindenki. Mit érdekelte őt a gyerek lelke, ha a földet meg kellett művelni? Mégis felnőttek.. és kevesebbet járnak pszichológushoz, mint a mi generációnk, vagy akár az utánunk következő.
Egy szónak is száz a vége, én messze vagyok attól, hogy az újságok címlapjára kerülhessek, mint az "Év anyukája". De ettől még nem érzem ám magam kevesebbnek. És attól, hogy megtörténnek a mindennapjainkban azok a gikszerek, amik megtörténnek, attól még a gyerekeim egész normálisak ám. :)
Gondoltam rá, már a múlt héten, hogy egyszer azért megörökítem a gyerekeim ellen elkövetett bűnlajstromot, már csak azért is, hogy majd később, felnőttként legyen mire fogniuk, hogy bizonyos dolgokban azért nem sikeresek, mert az anyjuk ilyen és ilyen volt gyerekkorukban, tessék kérem megnézni, még írásos bizonyíték is van rá. Micsoda helyzeti előny lesz majd ugye. :D Na nem, viccet félretéve, semmi másért nem jutott ez eszembe, csak hogy más is láthassa, bizony, nem csak rózsaszín köd van a kisgyerekes házaknál, és nem csak a saját házunk táján van ilyen, amitől aztán az emberlánya képes a végletekig ostorozni magát, mert nem felelt meg a tévéből, újságokból sugallt "szuperanyu" képnek.
Szóval...
Volt már rá példa, hogy nem csomagoltam reggelit az iskolába, mert elaludtam.
Volt már rá példa, hogy nem kaptak vacsorát, mert én elfeledkeztem róla, hogy akár éhesek is lehetnének, ők meg nem reklamáltak.
Volt már rá példa, hogy nem tartottam be, amit ígértem.
Volt már rá példa, hogy nem mondtam meg nekik a teljes igazságot. (de ez csak kegyes céllal történt)
Volt már rá példa, hogy kiabáltam velük..
Volt már rá példa, hogy kaptak tőlem... (pofont is)
Volt már rá példa, hogy nem ettek egy napig főtt ételt, mert nem főztem.
Volt már rá példa, hogy kidobtam a kukába a játékot, mert nem rakták el, hiába kértem. (na jó, később kiszedtem onnan, de azt ők nem látták)
Persze ez biztosan nem teljes lista, és ők lehet, hogy tudnának mit hozzátenni. :) De nem kívánom azt sugallni, hogy azért, mert az átlagosnál másféllel több gyerekem van (milyen hülyeség már, hogy statisztikailag van fél gyerek is) én valami mások felett álló valaki lennék, mert ez nem igaz. Nem fenékig tejfel az élet sem egy gyerekkel, sem kettővel, se hárommal. (és biztosan nem az néggyel, öttel, stb.) Nem szeretem, hogy a média azt sugallja mindenféle sztárolt anyuka kapcsán, hogy ők a tökéletesek, mert bizony gyerek mellett dolgoznak, mindig sugárzóan szépek, jólöltözöttek, ugyanakkor odafigyelnek a család étkezésére, és lehetőleg mindenből bio-t esznek, mert azon kívül minden szemét csak... természetesen a legkisebb-bel angyali nyugalommal olvasnak mesét, miközben a nagyobbakat mindenféle szuper különórára hordják, és mindemellett még a férjükre is nagyon odafigyelnek, és konditerembe járnak, és van hetente minimum egy barátnős estéjük is. Ez szerintem parasztvakítás. Biztos van ilyen is elvétve.. aki ennyire tökéletes. De a nap mindenkinek huszonnégy órából áll, és jó esetben ebből a 24-ből 8-9-et azért alvással töltünk. A fennmaradóban pedig lavírozunk, hogy jusson mindenre. Az szerintem természetes, hogy amikor a Nőből Anya lesz, pont a nőiessége szorul először kicsit háttérbe. Mert ki a fenének jutna eszébe sminkelni reggelente, ha először félálomban szoptat, aztán még mindig félálomban reggelit ad a nagyobbnak is, jó esetben ez után ő maga is hozzájut egy kis kávéhoz/teához, rosszabb esetben kihasználja az öt percet, míg a nagyobb eszik, hogy fejjen, meg hogy felöltözzön. Aztán ott van a másik sarkalatos pont, amiben ezek a szuperanyuk olyan hihetetlenül különlegesek. Mindazon túl, hogy szépek, sikeresek, karcsúak, meg még mittudomén mik... még az összes gyerekük képességeit is csúcsra járatva fejlesztik. Mert mindenki kivétel nélkül egy kis óvónéni, és pszichológus, aki tudja, hogy ha a gyerek balra néz háromszor, és csak egyszer jobbra, az bizony nagyon nagy baj, és azonnal fejlesztést igényel. Persze, az ő gyerekeiknél az ilyen csak nagyon elvétve fordul elő, és természetesen nagyon jókedvűen és nagyon sok játékkal fejlesztik őket, és mire a gyerek észrevett volna bármit is, már hipp-hopp túl is vannak mindenen... mit nekik nevelési tanácsadó, urambocsá' fejlesztőpedagógus.. helyből megoldanak mindent. Aki meg csak olyan kis mezei szülő, mint a legtöbben, az meg bujdokol emiatt szégyenében, hogy jajj, jajj, az ő gyereke bizony jár a fejlesztőshöz az oviban/suliban hetente x alkalommal.
Azt gondolom, szemétség, hogy azt sugallják mindenhonnan, hogy a nő, mint olyan, valami szuperlény, aki ha már kiharcolta magának az egyenjogúságot, akkor most meg kell, hogy mutassa, hogy nem csak egyenjogú, hanem dimenziókkal bárki felett áll, mert mindenre képes. Pedig nagyon sokan vannak/vagyunk, akik nem ilyen hiperszuperek, és becsúszik egy-két gikszer, mert nincs idő porszívózni, meg mosogatni, meg előfordulhat, hogy a gyűrött pólót kénytelen felvenni, sőt, olyan is van, hogy csak egy félkész kaját van idő összedobni. Ettől pedig nem kéne magunkat kevesebbnek érezni, és hibát keresni. Mert ez az emberibb, nem az, amit látunk/hallunk/olvasunk. Nagyanyáink, dédanyáink a józan paraszti eszükkel nevelték fel a sok gyereküket (ugye, ott a három kevésnek számított). Nem volt semmiféle kecmec. Ha menni kellett kapálni, akkor ment mindenki. Mit érdekelte őt a gyerek lelke, ha a földet meg kellett művelni? Mégis felnőttek.. és kevesebbet járnak pszichológushoz, mint a mi generációnk, vagy akár az utánunk következő.
Egy szónak is száz a vége, én messze vagyok attól, hogy az újságok címlapjára kerülhessek, mint az "Év anyukája". De ettől még nem érzem ám magam kevesebbnek. És attól, hogy megtörténnek a mindennapjainkban azok a gikszerek, amik megtörténnek, attól még a gyerekeim egész normálisak ám. :)
2010. jan. 6.
Csak úgy...
Semmi közöm hozzájuk, és tutira soha nem találtam volna rá, ha nem pillantok rá egy frissen indult topikra a nők lapján.
És mit ne mondjak, attól, hogy nem vagyok mélyen vallásos, attól még megfogott, mert árad belőle a szeretet, és az összetartozás érzése.
Egyszer tök jó lenne egy ilyen "spontán szerveződést" látni élőben is. :)
"...ez a szeretet győzni tud csak, a gonosz menekül tőle futva.. "
És mit ne mondjak, attól, hogy nem vagyok mélyen vallásos, attól még megfogott, mert árad belőle a szeretet, és az összetartozás érzése.
Egyszer tök jó lenne egy ilyen "spontán szerveződést" látni élőben is. :)
"...ez a szeretet győzni tud csak, a gonosz menekül tőle futva.. "
Tavaly kimaradt...
Nem is tudom, végül ezt miért felejtettem el leírni, pedig azóta sem sikerült napirendre térnem felette.
December közepén volt az oviban egy szülői szervezetes értekezlet. Ami hülye időpont volt, kaptam is érte hideget-meleget, hogy miért pont mostanra találtam ki, nem győztem mentegetőzni, hogy attól még, hogy az én nevemben küldték ki a meghívókat, nem én voltam az elkövető. Mondjuk ezt a részét volt már szerencsém párszor megélni, így mindenféle lelki törés nélkül átvészeltem a dolgot.
Kevesen voltunk, mert ugye mindenkinek akadt valami fontos és halaszthatatlan dolga épp aznap délután épp abban az egy órában, de ez is olyan megszokott dolog. Azért majdnem mind a nyolc csoportból legalább egy képviselő szülő megjelent, így hiba nem volt abban, hogy elfogadhassuk az épp csak picit módosult házirendet, meg az óvónők értékelési programját, meg ilyen mindenféle hivatalos, muszájból lepapírozandó dolgot.
Mégis.. az egyik új kiscsoportból az egyik szülői szervezetes tag egy apuka. Az egy dolog, hogy késve érkezett (úgy kb. 20 percet késett), és még csak elnézést sem kért, csak bejött, és leült. De az már egy másik dolog volt, hogy az érkezése utáni második perctől már róla szólt minden. Azzal kezdte, hogy miért nem főznek az ovi konyháján? Örök téma, mindig, minden évben külön el kell mondani mindenkinek, hogy csak melegítőkonyha van, mert az önkormányzatnak 10 éves szerződése van az étkeztető céggel, akik minden intézménynek közösen főznek az iskola konyháján. Általában ez a válasz ki szokott elégíteni mindenkit, őt természetesen nem. Mert az ő gyerekét megmérgezte a ..... a tejjel (nem írom ki melyik céget rágalmazta, meg még a végén én kerülök miatta szar helyzetbe), és a városnak kellene teheneket venni, és az a sok szociális és ilyen-olyan segélyen tengődő lakos megfejhetné, és akkor lenne a gyerekeknek bio tej. Meg földeket is vehetne az önkormányzat, ahol szintén a fent említett lakosok vetnének, kapálnának, betakarítanának, majd ebből az ovi (melegítő)konyháján főznék a gyerekeknek az ebédet. És akkor minden tuti lenne, meg bio, meg egyáltalán. Mindezt sikerült neki olyan bicskanyitogató stílusban előadni, hogy minden jelenlévőt azonnal felidegesített. Nagy nehezen túlléptünk ezen a témán, mondván, ez azért nem ilyen egyszerű, mert itt mindenféle előírások, és szabványok vannak, aminek meg kell felelni, meg költségnorma, meg a többi, és különben is, ezzel talán jó lenne, ha vagy a polgármesterünket fárasztaná, vagy talán egyenesen a Parlament elé kellene terjesztenie.
Ezek után következett a házirendben az a pont, amikor a szolgáltatások egy alkalomra elkérhető összegéről beszéltünk (ami jelenleg 800 Ft-ban van meghatározva), újfent el kellett fogadnunk, hogy ez bőségesen elég, lévén most mindegyik foglalkozás (kosárovi, sajtkukac torna, zeneovi) 300Ft/alkalom. Itt következett a következő problémája. Miért nincs táncoktatás. Ha nem jött volna késve, akkor tudta volna, hogy azért, mert aki a néptáncot tartotta régen, már nincs az állásában, aki pedig utána megpróbálkozott vele, nem tudott figyelni ezekre a kicsi gyerekekre, akik az ő felügyelete alatt szabadon kószáltak az épületben, így inkább mindenki jobbnak látta, ha nem lesz ilyen foglalkozás. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy de kell tánc, ha nem néptánc, akkor társastánc, és majd ő hoz oktatót. Innen rögtön következett nála, hogy miért nincs lovaglás, aztán hogy miért nincs elég árnyék az udvaron (mert még nem nőttek elég nagyra a facsemeték).
Kiakasztó volt, én nem is bírtam belőle csak egy órát. Akkor felálltam, és eljöttem, mondván, mennem kell, mert a férjem megy dolgozni.
Még este hívott az óvodavezető szintén teljesen kikészülve, mert ő még az én távozásom után kapott a Jóembertől hideget-meleget. Kötözködött, mi miért van úgy, és miért nem másképp, számonkérte többek között, hogy mivel fejlesztik a gyerekeket az óvónők (basszus, minden óvodai foglalkozásnak fejlesztő célja van). Szóval, szörnyű volt, álmomban ne jöjjön elő még egyszer.
Azóta is gondolkodom rajta, hogy vajon hogy lehetne leállítani, mert magától nem fog. Első gondolatom az volt, hogy közlöm az óvónőkkel, akiknek a csoportjába jár a gyereke, hogy soha többé nem adhatnak neki meghívót, mert nem akarom többet ott látni. De ez olyan megfutamodós megoldás.
Így aztán arra gondoltam, hogy január végén, február elején én fogok összehívni egy szülői szervezetes értekezletet, amit arra fogok szánni, hogy egyrészt, minden új arc mutatkozzon be, mert elég nehéz valakivel úgy kommunikálni, hogy azt sem tudjuk, hogy hívják. Másrészt szeretném hallani mindenkitől, miért lett tagja a szülői szervezetnek. Végül pedig csak a tényekre szorítkozva el fogom mondani, hogy mi az amiért van egyáltalán szülői szervezet az oviban, mi a feladata, szerepe. Mi az, amivel kell(ene) foglalkoznunk, és mi az, amihez a világon semmi közünk sincs. Lehet, hogy nem fogok elérni vele semmit, mert akár eleve génhibás a fickó, és feltűnési viszketegsége is van, és mindenképp fog találni újra valami mantráznivalót, de kap egy esélyt, hogy eltűnhessen balfenéken a tények ismeretében.
Vagy kapok én egy esélyt, hogy jól behúzzak neki, és közöljem vele, hogy köszönjük szépen, jól el fogunk boldogulni nélküle. Majd meglátjuk. :)
December közepén volt az oviban egy szülői szervezetes értekezlet. Ami hülye időpont volt, kaptam is érte hideget-meleget, hogy miért pont mostanra találtam ki, nem győztem mentegetőzni, hogy attól még, hogy az én nevemben küldték ki a meghívókat, nem én voltam az elkövető. Mondjuk ezt a részét volt már szerencsém párszor megélni, így mindenféle lelki törés nélkül átvészeltem a dolgot.
Kevesen voltunk, mert ugye mindenkinek akadt valami fontos és halaszthatatlan dolga épp aznap délután épp abban az egy órában, de ez is olyan megszokott dolog. Azért majdnem mind a nyolc csoportból legalább egy képviselő szülő megjelent, így hiba nem volt abban, hogy elfogadhassuk az épp csak picit módosult házirendet, meg az óvónők értékelési programját, meg ilyen mindenféle hivatalos, muszájból lepapírozandó dolgot.
Mégis.. az egyik új kiscsoportból az egyik szülői szervezetes tag egy apuka. Az egy dolog, hogy késve érkezett (úgy kb. 20 percet késett), és még csak elnézést sem kért, csak bejött, és leült. De az már egy másik dolog volt, hogy az érkezése utáni második perctől már róla szólt minden. Azzal kezdte, hogy miért nem főznek az ovi konyháján? Örök téma, mindig, minden évben külön el kell mondani mindenkinek, hogy csak melegítőkonyha van, mert az önkormányzatnak 10 éves szerződése van az étkeztető céggel, akik minden intézménynek közösen főznek az iskola konyháján. Általában ez a válasz ki szokott elégíteni mindenkit, őt természetesen nem. Mert az ő gyerekét megmérgezte a ..... a tejjel (nem írom ki melyik céget rágalmazta, meg még a végén én kerülök miatta szar helyzetbe), és a városnak kellene teheneket venni, és az a sok szociális és ilyen-olyan segélyen tengődő lakos megfejhetné, és akkor lenne a gyerekeknek bio tej. Meg földeket is vehetne az önkormányzat, ahol szintén a fent említett lakosok vetnének, kapálnának, betakarítanának, majd ebből az ovi (melegítő)konyháján főznék a gyerekeknek az ebédet. És akkor minden tuti lenne, meg bio, meg egyáltalán. Mindezt sikerült neki olyan bicskanyitogató stílusban előadni, hogy minden jelenlévőt azonnal felidegesített. Nagy nehezen túlléptünk ezen a témán, mondván, ez azért nem ilyen egyszerű, mert itt mindenféle előírások, és szabványok vannak, aminek meg kell felelni, meg költségnorma, meg a többi, és különben is, ezzel talán jó lenne, ha vagy a polgármesterünket fárasztaná, vagy talán egyenesen a Parlament elé kellene terjesztenie.
Ezek után következett a házirendben az a pont, amikor a szolgáltatások egy alkalomra elkérhető összegéről beszéltünk (ami jelenleg 800 Ft-ban van meghatározva), újfent el kellett fogadnunk, hogy ez bőségesen elég, lévén most mindegyik foglalkozás (kosárovi, sajtkukac torna, zeneovi) 300Ft/alkalom. Itt következett a következő problémája. Miért nincs táncoktatás. Ha nem jött volna késve, akkor tudta volna, hogy azért, mert aki a néptáncot tartotta régen, már nincs az állásában, aki pedig utána megpróbálkozott vele, nem tudott figyelni ezekre a kicsi gyerekekre, akik az ő felügyelete alatt szabadon kószáltak az épületben, így inkább mindenki jobbnak látta, ha nem lesz ilyen foglalkozás. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy de kell tánc, ha nem néptánc, akkor társastánc, és majd ő hoz oktatót. Innen rögtön következett nála, hogy miért nincs lovaglás, aztán hogy miért nincs elég árnyék az udvaron (mert még nem nőttek elég nagyra a facsemeték).
Kiakasztó volt, én nem is bírtam belőle csak egy órát. Akkor felálltam, és eljöttem, mondván, mennem kell, mert a férjem megy dolgozni.
Még este hívott az óvodavezető szintén teljesen kikészülve, mert ő még az én távozásom után kapott a Jóembertől hideget-meleget. Kötözködött, mi miért van úgy, és miért nem másképp, számonkérte többek között, hogy mivel fejlesztik a gyerekeket az óvónők (basszus, minden óvodai foglalkozásnak fejlesztő célja van). Szóval, szörnyű volt, álmomban ne jöjjön elő még egyszer.
Azóta is gondolkodom rajta, hogy vajon hogy lehetne leállítani, mert magától nem fog. Első gondolatom az volt, hogy közlöm az óvónőkkel, akiknek a csoportjába jár a gyereke, hogy soha többé nem adhatnak neki meghívót, mert nem akarom többet ott látni. De ez olyan megfutamodós megoldás.
Így aztán arra gondoltam, hogy január végén, február elején én fogok összehívni egy szülői szervezetes értekezletet, amit arra fogok szánni, hogy egyrészt, minden új arc mutatkozzon be, mert elég nehéz valakivel úgy kommunikálni, hogy azt sem tudjuk, hogy hívják. Másrészt szeretném hallani mindenkitől, miért lett tagja a szülői szervezetnek. Végül pedig csak a tényekre szorítkozva el fogom mondani, hogy mi az amiért van egyáltalán szülői szervezet az oviban, mi a feladata, szerepe. Mi az, amivel kell(ene) foglalkoznunk, és mi az, amihez a világon semmi közünk sincs. Lehet, hogy nem fogok elérni vele semmit, mert akár eleve génhibás a fickó, és feltűnési viszketegsége is van, és mindenképp fog találni újra valami mantráznivalót, de kap egy esélyt, hogy eltűnhessen balfenéken a tények ismeretében.
Vagy kapok én egy esélyt, hogy jól behúzzak neki, és közöljem vele, hogy köszönjük szépen, jól el fogunk boldogulni nélküle. Majd meglátjuk. :)
Az internet és én
Nincs olyan hosszú kapcsolatunk, mint mondjuk a könyvekkel, vagy akár a dohányzással, de ennek egészen egyszerűen csak az az oka, hogy itt, kicsiny hazánkban nem is annyira régóta van bárki számára elérhető internet-hozzáférés. A nem is olyan rég is relatív egyébként, mint minden más, mert pl. a legkisebb gyerekem egész életében volt már. :)) Milyen fura is ez...
Soha nem volt számomra probléma a kommunikáció, vagy épp az újdonságok használata. Több okból sem. Egyrészt, mert rettenetesen kíváncsi vagyok. Kíváncsi Fáncsi hozzám képest csak kisdobos lehet. A kíváncsiság pedig azt eredményezi, hogy mindig több, és több információt szeretnék adott témáról. Mindegy mi az, a lehető legtöbbet kell róla tudnom, hogy megfelelően tudjak véleményt alkotni, vagy épp gondolkodni róla, vagy teszem azt, csak megismerni. Szóval, az internet-előfizetésünk elsődleges célja az volt, hogy információkat szerezzünk. Gyorsan, tehát szóba sem jöhetett a mobilnet, ami akkor még gprs kapcsolat volt, és tempója a fáradt csigáéval vetekedett.
Így aztán lett egy telefonvonalunk, mert anélkül nem ment, meg lett egy adsl kapcsoltunk. (a napokban lesz egyébként öt éve) Ma már mosolygok rajta, hogy kezdetben az igazi kezdők minden naivságával csodálkoztunk rá, hogy akár félóránként friss híreket lehet olvasni, és hogy az a mindenhonnan hallott "bővebb információ az ilyen és ilyen címen található honlapunkon található" tényleg valóság lehet két kattintással is.
Nagyon gyorsan találtunk magunknak mindketten olyan oldalakat, amiket szívesen látogattunk, és persze nagyon sokáig minden nap nyújtott valami újdonságot, amit addig még nem láttunk, nem hallottunk. Nem kellett ahhoz sok idő, nekem legalábbis, hogy túllépve az információszerzés örömén, már arra is vetemedtem, hogy kommunikáljak fórumokon keresztül. Hihetetlen fura érzés volt először írni egy ilyen helyre, és hihetetlen fura volt, hogy akár az ország, vagy épp a világ másik felén lévő emberrel tudok "beszélgetni", anélkül, hogy kimozdultam volna a lakásból. Aztán mondanom sem kell, ez is teljesen része lett az életemnek. Az arctalan kommunikáció hamar testet öltött előbb fényképekkel, később személyes találkozásokkal is.
Ma ott tartunk, hogy internet nélkül nem is élet az élet. Na nem, azért elboldogulunk egy napig, ha muszáj, de tökéletesen belesimult az életünkbe. Annyira belesimult, hogy jóformán nem is kommunikálok máshol, csak itt. A személyes kapcsolatok az évek során, és a gyerekeim számának növekedésével valahogy eltűntek, de legalábbis átalakultak. Kivel azért, mert neki nincs, kivel meg azért, mert neki is van.
A napokban elgondolkodtam ezen, hogy vajon jól van e ez így, hogy a szabad perceimet, óráimat a neten "lógva" töltöm? Aztán arra jutottam, hogy miért ne lenne jól.. Lehet, hogy nem mutatok jó példát a gyerekeimnek, de lehet e ebben a mostani hihetetlen rohanó világban igazán jó példát mutatni? Mert aztán végeredményben oda jutottam, hogy a net nélkül nagyon nem ez az ember lennék, aki most. Szerintem már minimum megbolondultam volna a bezártságtól, és minimum szétrobbant volna a fejem a gondolataim sokaságától.
Szóval, az internet és én jóban vagyunk. Teljes mértékben kihasználom, mert ez egy ilyen kapcsolat, csak és kizárólag ő van értem. Én pedig beszélgetek skype-on, írok és olvasok fórumon, blogot írok és blogokat olvasok, használok közösségi oldalakat, vásárolok és eladok aukciós oldalakon, vásárolok webáruházban, megkeresek mindent a google-ban, ami érdekel, legyen szó bármiről.
Mondhat akárki akármit, szerintem jó fej volt, aki kitalálta, hogy így kommunikáljon egymással a világ. :)
Soha nem volt számomra probléma a kommunikáció, vagy épp az újdonságok használata. Több okból sem. Egyrészt, mert rettenetesen kíváncsi vagyok. Kíváncsi Fáncsi hozzám képest csak kisdobos lehet. A kíváncsiság pedig azt eredményezi, hogy mindig több, és több információt szeretnék adott témáról. Mindegy mi az, a lehető legtöbbet kell róla tudnom, hogy megfelelően tudjak véleményt alkotni, vagy épp gondolkodni róla, vagy teszem azt, csak megismerni. Szóval, az internet-előfizetésünk elsődleges célja az volt, hogy információkat szerezzünk. Gyorsan, tehát szóba sem jöhetett a mobilnet, ami akkor még gprs kapcsolat volt, és tempója a fáradt csigáéval vetekedett.
Így aztán lett egy telefonvonalunk, mert anélkül nem ment, meg lett egy adsl kapcsoltunk. (a napokban lesz egyébként öt éve) Ma már mosolygok rajta, hogy kezdetben az igazi kezdők minden naivságával csodálkoztunk rá, hogy akár félóránként friss híreket lehet olvasni, és hogy az a mindenhonnan hallott "bővebb információ az ilyen és ilyen címen található honlapunkon található" tényleg valóság lehet két kattintással is.
Nagyon gyorsan találtunk magunknak mindketten olyan oldalakat, amiket szívesen látogattunk, és persze nagyon sokáig minden nap nyújtott valami újdonságot, amit addig még nem láttunk, nem hallottunk. Nem kellett ahhoz sok idő, nekem legalábbis, hogy túllépve az információszerzés örömén, már arra is vetemedtem, hogy kommunikáljak fórumokon keresztül. Hihetetlen fura érzés volt először írni egy ilyen helyre, és hihetetlen fura volt, hogy akár az ország, vagy épp a világ másik felén lévő emberrel tudok "beszélgetni", anélkül, hogy kimozdultam volna a lakásból. Aztán mondanom sem kell, ez is teljesen része lett az életemnek. Az arctalan kommunikáció hamar testet öltött előbb fényképekkel, később személyes találkozásokkal is.
Ma ott tartunk, hogy internet nélkül nem is élet az élet. Na nem, azért elboldogulunk egy napig, ha muszáj, de tökéletesen belesimult az életünkbe. Annyira belesimult, hogy jóformán nem is kommunikálok máshol, csak itt. A személyes kapcsolatok az évek során, és a gyerekeim számának növekedésével valahogy eltűntek, de legalábbis átalakultak. Kivel azért, mert neki nincs, kivel meg azért, mert neki is van.
A napokban elgondolkodtam ezen, hogy vajon jól van e ez így, hogy a szabad perceimet, óráimat a neten "lógva" töltöm? Aztán arra jutottam, hogy miért ne lenne jól.. Lehet, hogy nem mutatok jó példát a gyerekeimnek, de lehet e ebben a mostani hihetetlen rohanó világban igazán jó példát mutatni? Mert aztán végeredményben oda jutottam, hogy a net nélkül nagyon nem ez az ember lennék, aki most. Szerintem már minimum megbolondultam volna a bezártságtól, és minimum szétrobbant volna a fejem a gondolataim sokaságától.
Szóval, az internet és én jóban vagyunk. Teljes mértékben kihasználom, mert ez egy ilyen kapcsolat, csak és kizárólag ő van értem. Én pedig beszélgetek skype-on, írok és olvasok fórumon, blogot írok és blogokat olvasok, használok közösségi oldalakat, vásárolok és eladok aukciós oldalakon, vásárolok webáruházban, megkeresek mindent a google-ban, ami érdekel, legyen szó bármiről.
Mondhat akárki akármit, szerintem jó fej volt, aki kitalálta, hogy így kommunikáljon egymással a világ. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)