Különórák

Még elgondolkodtam jó hosszan azon is az elmúlt napokban, hogy vajon mennyire ártok a gyerekeimnek, hogy nem járatom őket semmi különórára? Onnan indult a gondolat, hogy a héten már lesz megint szombat délelőtt is táncpróba. Azért nem pluszban valamelyik hétköznap délután, mert a gyerekek nagyon nagy részének minden délutánra van valami elfoglaltsága. Aztán elkezdett járni az agyam. Mert ismerek Patrik osztálytársai közül sok olyat, akik tényleg minden délután iskola után még mennek valahova tanulni, sportolni. Kívülállóként azt gondolom, hogy sokuk közül talán kettő, három olyan gyerek van, akire tényleg azt lehet mondani, hogy zenei tehetség, vagy épp született atléta.. De azt azért erős túlzásnak vélem egy iskolaotthonos rendszerben tanuló gyereknél, hogy háromig az iskolapadban ül, utána még ötig elmegy vagy nyelvórára, vagy zeneórára, vagy akárhova.. és ha lecke van, annak otthon legkorábban este hatkor tud nekiállni. De tudok olyat is közülük, aki este hét után ér haza (reggel fél nyolctól), és még akkor nekiül esetleg egy angol párbeszédet megtanulni, vagy egy fogalmazást megírni, esetleg három éneket lekottázni.
Persze, megfordult a fejemben, hogy irigy vagyok. Irigy vagyok kicsit a tehetséges gyerekekre, a szó jó értelmében pl. szoktam irigyelni Eszter barátnőmtől azokat a büszke perceket, amiket a hangversenyeken tölt. Meg esetleg irigyelhetem az anyagi hátteret, ami ezekben a családokban nyilván megvan ahhoz, hogy ezeket a különórákat finanszírozni tudják. Nálunk eddig nemigen mutatkoztak különösen tehetségesnek semmiben. Az anyagi erőforrást meg nem is tudom, honnan teremtenénk elő hozzá, ha mégis így lenne.
Patrik annak idején járt focizni. Egy héten kétszer a szomszéd faluba. Ügyes volt, láthatóan fejlődött is évről évre, aztán az a fogas baleset véget vetett ennek. Azóta nincs sport sem. Mert ami lenne még.. az a kosarazás, ami az ő magasságával elég röhejes lenne. Arról nem is beszélve, hogy a foga pont ugyanúgy veszélyeztetve van. Az úszás jó lenne egyrészt, másrészt a bőrüknek nagyon nem kéne a heti háromszori klóros vízben áztatás. Harmadrészt pedig mindenkiét nem tudnánk finanszírozni, azt meg nem tudnám eldönteni, mi alapján válasszam ki, hogy ki az, akinek igen, ki az, akinek nem.. A zene nálunk valamiért sosem volt téma. Jó, hát Patriknak ugyanolyan botfüle van, mint nekem, Erik azért nem ennyire reménytelen... Rolit meg még nem tudom. Nyelvórára még feleslegesnek tartom, úgy gondolom, tanuljanak meg magyarul szépen, helyesen beszélni, írni, és aztán majd szép fokozatosan jöhet más is. A kicsi korban való nyelvtanulás szerintem ott igazán érdemes, ahol kétnyelvű a család. Már csak azért is, mert pl. az angolt az iskolákban mindig újrakezdik, mert mindig vannak kezdők.
Más meg nincs különóra tekintetében nálunk. Így aztán ők hazajönnek a suliból, és játszanak, olvasnak, ha jó idő van, akkor bicikliznek, udvaron rohangálnak.
És majd egyszer az is kiderül, kell e megbánnunk bármit is utólag e téren. :)