Regina

A mindenáron "lányt" szeretnék, szerettem volna történethez hozzátartozik Ő, szorosan. Nagyon szorosan, hiszen nélküle valószínűleg másképp gondolnám.
18 év van köztünk. Ő akkor született, mikor én hivatalosan felnőtt lettem. Vagyis egy hónappal előbb, de az már igazán csak részletkérdés. Pár hónapos volt csak, mikor beléptünk egymás életébe, vagyis inkább én az övébe, mert ő még ugye lépegetni nemigen tudott. Valamiért már akkor is nagyon vágytam babára, de persze akkor még a saját igen korán lett volna, hát kárpótoltam magam.. A napi, kétnapi látogatásokból pár hét elteltével az lett, hogy az anyukája akármeddig rám bízta. Mondhatnám rá, hogy szívtelen dög volt, amiért képes volt a saját kicsike kislányát odaadni, de azt gondolom, le a kalappal előtte, hogy képes volt inkább megválni tőle, minthogy kitegye annak, hogy egész napokat nem foglalkozik vele senki. Varrónő volt, aki ráadásul teljesítmény után kapta a pénzét, tehát gyakorlatilag az alvás és az evés idején kívül minden percet a varrógép mellett töltött. Nem azért, mert annyira szerette, hanem mert annyira rá voltak szorulva. Így aztán, Regina nyolc hónapos korától gyakorlatilag a legtöbb ébren töltött percében velem volt. Reggel, ahogy felkeltem, mentem érte (kivéve azokat a napokat, mikor suliban voltam heti háromszor), ő pedig nagyon örült nekem mindig. Tudta, annyira tudta, hogy megyek, és akkorákat visított örömében, hogy akkor is levett volna a lábamról, ha történetesen nem szerettem volna ennyire első pillanattól fogva. Szépen összecsomagoltuk a pelenkákat (neki még libero betétpelenkája volt), a váltás ruhát, beültettem a babakocsijába, és mentünk. Sosem sírt az anyukájáért, mindig szívesen jött velem. Tanultam az érettségire, miközben őt altattam, etettem, játszottunk, énekeltünk. A páromnak akkor már volt jogosítványa, autója, így amikor mi mentünk valahova, vittük őt is, pont olyan természetességgel, mintha a saját lányunk lett volna. Hihetetlen természetességgel szerettük, mostam rá, etettem, tanítgattam mondókákra, mikor már kicsit nagyobb lett, akkor este még meg is fürdettem, mielőtt hazavittem, mert annyira szeretett a kádban lubickolni.. otthon meg csak zuhanyozásra maradt volna idő. Leérettségiztem, és amíg nem kezdtem dolgozni, velem töltött minden egyes napot. Utána a hétvégéket. Mindketten alig vártuk, hogy mehessek érte. Volt egy időszak, mikor nem is akarták engedni, hogy elhozzam, merthogy tőlük sír, és engem akar. Megértettem őket, pedig nagyon fájt, de aztán persze hogy jöhetett megint, mert nekik muszáj volt dolgozni, a kicsi lány meg nem maradhatott egyedül. Játszótereztünk, rajzoltunk, babáztunk, altattam, meséltem.
Amikor a legnagyobb fiammal terhes lettem, és veszélyeztetett terhesként itthon maradtam, akkor megint mienk volt minden nap reggeltől estig. Akkor ő már két és fél éves nagylány volt, hihetetlen okos, és ügyes, és eszméletlen hisztiket volt képes produkálni a délutáni alvást elbliccelendő. De velünk együtt várta Patrikot, velünk együtt készült, segített a babaruhákat pakolni, a kiságyat festeni. Felkészítettem rá, pont ugyanúgy, mint utána a saját fiaimat, hogy megérkezik egy pici baba majd, de őt is ugyanúgy fogom szeretni, ugyanúgy jöhet majd bármikor, csak lehet, hogy néha nem tudok majd vele annyit játszani. De nem zavarta. Behozták a kórházba a páromék babalátogatóba, olyan büszke voltam én is rá, és ő is Patrikra, hogy sokan azt hitték, tényleg tesók... Aztán elkezdte a ovit, és nagyon izgultam érte, de sikerrel vette az akadályokat. Minden délután mentem érte, eleinte egyedül, később Patrikkal együtt három éven keresztül. Volt, hogy ott ültünk fél órát is az öltözőben, mert ő nem engem várt, hanem az anyát.. és éktelen hisztit vágott le, hogy márpedig nem jön velem, és nem öltözik. Sírtam vele együtt, mert sajnáltam, mert tehetetlen voltam.
Nagyon hamar eljött az idő, amikor elkezdődött neki a suli, és én már nem tudtam minden nap érte menni. Kevesebbet találkoztunk, de még így is jött, amikor csak lehetett. Az iskolai szüneteket általában nálunk töltötte.
Most is része az életünknek, imádom, ahogy a fiaim olyan természetességgel szeretik, mindegyiknek evidens, hogy ő is van, őt is szeretjük. Persze, mindig kevesebbszer jön, és előfordul sokszor, hogy csak telefonon beszélünk, vagy épp az iskola előtt pár percet, de semmivel sem lett másabb, vagy kevesebb a köztünk lévő szeretet, mint régen, mikor még "az én kislányom" volt.
A kislány, aki annyira picike volt, aki velem evett először husit, akinek én adtam először túrórudit, akit én tanítottam egy csomó mindenre, most már nyolcadik osztályos nagylány, aki felvételizni készül, meg polkát, és keringőt táncol a farsangon, és már barátja is van. :)
Én pedig azóta vágyom rá, mióta Ő 14 évvel ezelőtt rabul ejtette a szívem, hogy egyszer majd igaziból is lesz egy kislányom, akinek csinálhatok copfot a hajába, akinek vasalhatok "pörgős szoknyát", és majd megvehetem neki a "kopogós cipőt" is.:)