2013. dec. 31.

Idei utolsó

Azt gondoltam, hogy én ma egészen biztosan nem fogom megvárni az éjfélt, mert nagyon régen volt már az a hajnali négy óra pár perc, amikor keltem. Ráadásul nagyon nem volt egyszerű napom, de azzal a jóleső érzéssel jöttem el, hogy kész van, megcsináltam mindent. És ezért a jóleső érzésért megérte az az enyhe pánikroham is fél tizenegy tájban, amikor azt gondoltam, hogy "úristen, nem fog menni.."
Az idei évünkre tökéletesen jellemző módon Balázs és én jöttünk el ma utoljára a munkahelyünkről. Tökéletes csend volt mindenhol, rend.. meg mi ketten bandukoltunk kifelé. :) Nem mondom, hogy jövőre ez másképp lesz, mert mindketten elég kötelességtudóak vagyunk ahhoz, hogy bármikor, amikor így adódik, akkor ugyanígy lesz. :)
Azon túl még, amit itt egész évben elmondtam és leírtam már nem nagyon maradt semmi, ami még elmondható erről az évről. Ugyan vannak dolgok, amik nélkül nagyon is jól meglettem volna, de igazából sose rosszabbat ennél. Ha jobb adódik, annak persze örülnék. :)
De erről úgyis mindig értesültök majd.
Jövőre ugyanígy folytatódik minden. :)



2013. dec. 30.

Visszatekintős móka II. felvonás

Elmesélhetném ma, hogy mennyiféle szomorúság és idegeskedés tud jutni egy napra, de inkább nem teszem. Nem oldana meg semmit, ha másokat is lehúznék vele. Elég volt ez nekünk, és majd úgyis megoldjuk. A megoldás után pedig majd elmondom. :)
Ehelyett folytatom inkább az "évértékelő"-t, ezúttal hat kérdéssel. A móka ugyanaz, a játékosok száma jó lenne, ha emelkedne. De ha nem, azt is megértem.. és meg is érdemlem. :)

Mire vagy a legbüszkébb?
Hogy úgy csináltam végig ezt az évet, hogy nem volt szükség arra, hogy s.o.s orvoshoz rohanjunk. És most már úgy érzem, "ide nekem az oroszlánt is", úgyis megbírkózom vele. (sőt, én vagyok az erősebb)

Ki az a három ember, aki a legnagyobb hatással volt rád?
A férjem. A fiaim. (de ez már négy) és a kollegáim.

Ki az a három ember, akire a legnagyobb hatással voltál?
Azt remélem, úgy hívják őket, hogy Patrik, Erik és Roland.

Mi az a dolog, amit nem sikerült befejezned?
A takarítás, a szekrényeink rendberakása, és a papírjaink között uralkodó káosz megszüntetése. (és hólabda sem készült)

Mi a legjobb dolog, amit fölfedeztél magadban?
Kitartó vagyok, és önmagam számára meglepő állóképességgel rendelkezem. (ezt nem hittem volna)

Mi az, amiért leginkább hálás vagy?
Azért, hogy ennyire szeret engem a férjem, és azért, hogy három fiam is születhetett. És a nyaralásért.

És még egy kis bónusz is..
A legszebb pillantok

A nyaralás pillanatai. Mind itt van velem minden nap. Érzem a talpam alatt a padló hűvösét, hallom a csigalépcső nyikorgását, a vonatok hangját. Látom a Balatont a lemenő nap fényénél, és látom ebben a fényben, ahogy a gyerekek labdáznak a vízben, és közben fogom Balázs kezét. Érzem az ebédek ízét a számban, a faszén illatát. Itt viselem a könyökömön a szerencsétlen lépésem következményét, és szinte látom ahogy virágzik a levendula az ajtóval szemben. Csoda-pillanatok mind egytől-egyik, két hét gondtalanság, és önfeledt pihenés csodái. Nem mindenről készült fotó, mégis minden itt van örökre belém égve, és bármikor előkerül, újra érzem azt, amit csak ott. Ezekkel a pillanatokkal élem túl a telet, és lassan elkezdek visszafelé számolni, mert azt remélem, már csak kb. annyi van hátra a viszontlátásból, mint amennyin már túl vagyunk azóta, hogy istenhozzádot mondtunk. :)

Ti jöttök...

2013. dec. 29.

Visszatekintős móka

Ami akkor lenne az igazi, ha jó sokan részt vennénk benne... Mindegy hogyan, itt írod le Te is, vagy magadnak csak, esetleg közzéteszed a saját blogodon, vagy kiposztolod a facebook-ra. Sőt, az sem baj, ha én nem is fogok tudni róla. :) Azt azért előrebocsátom, a kérdések nem a saját fejemből pattantak ki, hanem a Láthatatlan Egyetem Önkéntesei munkájának eredménye.
Első körben akkor következzen 6 mondat az előző évről (vagyis erről, ami még éppen tart)

A legbölcsebb döntés, amit meghoztam az volt, amikor február végén igent mondtam egy olyan ajánlatra, ami nem teljesen az volt, amire vágytam.

A legnagyobb lecke, amit megtanultam az volt, hogy semmi sem fontosabb annál, hogy az ember egészséges és vidám tudjon lenni. És még az, hogy minden megvár...

A legnagyobb kockázat, amelyet vállaltam az volt, amikor február végén igent mondtam egy olyan ajánlatra, ami nem teljesen az volt, amire vágytam. Fogalmam sem volt, meddig bírom fizikailag, testileg, egészségileg.. és benne volt a kockázat, hogy el fogok bukni.

A legnagyobb meglepetés az előző évemben az volt, hogy a férjem és a fiaim mennyire frankón helyt tudnak állni minden helyzetben.

A legnagyobb szolgálat, amelyet végeztem ebben az évben is ugyanaz, mint eddig mindig. :) Mondanám, hogy Isten szolgálata, de nem a szó szoros értelmében, hanem egy kicsit másképp. Mondanám, hogy az Univerzum szolgálata, de ez sem igaz.. De valami ilyesmi. :)

A legnagyobb dolog, amelyet befejeztem ebben az évben is a blogom. Mert az idén is kitartottam minden nap jóban-rosszban, fáradtan, idegesen, félve, sírva, örülve... :)

Akinek van kedve, csatlakozzon. :) Akinek nincs, az is.. és majd menet közben kedve is lesz. :)  Még van ám kérdés holnapra, sőt, holnaputánra is. :)

Na és azért elmesélem, hogy kicsit zűrzavaros lelkem ma komoly megnyugvást nyert. Lehúztam az ágyneműt, tisztát húztam, mindent kimostam, kiástam a gyerekek szobáját a háthogyismondjam miből... trutyi?gané? valami ilyesmiből. Ugyan nagyon elfáradtam, de nagyon jólesett végre megcsinálni. :)

2013. dec. 28.

Lujzi fel akar mondani.

Lujzi nagyon régóta velünk van.Elismerem, hogy nem a legjobb sorsú háztartási alkalmazott, mert nem elég, hogy neki jut a konyhai munka kevésbé gusztusos oldala, még ehhez hozzáadódik,  hogy tízből nyolcszor éjszakai műszakra van beosztva, mert olyankor nem zavar senkit már, mi békésen alszunk. Sosem panaszkodott, sosem emelt ez ellen kifogást,  úgy tűnt elfogadta a feltételeket, és jól érzi magát nálunk. Azért igyekeztünk időről-időre a kedvére tenni, hol valami különleges betevő feladattal, hol mással. Egyáltalán nem tekintettem rá alkalmazottként, sőt minden nap újra és újra elmondtam, mekkora segítség ő nekem, és milyen hálás vagyok érte, hogy itt van.

Fogalmam sincs róla, hogy mikor és mivel bántottam meg, vagy hogy mennyi ideje őrlődött már magában, de ma elege lett, és sztrájkba lépett. Pedig nappalos szakban lett volna.De hiába vártak rá a koszos edények, megmakacsolta magát, és egy pittyenő hang kivételével mást nem volt hajlandó sem tenni, sem mondani. Pedig azonnal megkezdtem az engesztelő hadműveletet. De Lujzi rettentően mérges lehet, mert semmi nem hatott rà.Még az sem, hogy megcsináltam helyette a munkáját, Ő pedig olyan szép tisztára varázsolódott, mint már rég nem. De csak hallgat továbbra is makacsul.

Ebben a helyzetben nem volt más választásom, felhívtam Lujzi orvosát, segítsen a továbbiakban, mert mi nem tudunk nélküle élni, de ő meg nem akar velünk.

Hétfőre várjuk a mosogatógép szerelőt.Ő folytatja a további tárgyalásokat, mi meg majd mindent elfogadunk a cél érdekében.



És közben lett egy két éves bulldogunk, aki továbbra is imádnivaló cukipofa.

.
Ééésssss.....tadamm.... ma végre leesett, hogy van még egy böngésző, amit nem töltöttem le a telefonomra, pedig lehet hogy azzal működne a blogger.És igen.Működik. Úgyhogy ez az első poszt a telefonomról.Fél év alatt igazán ideje volt.


 Csak Lujzi gondolja meg magát....







2013. dec. 27.

Olyan fura

valami. Nem tudom elmagyarázni szerintem, mert még magamnak sem tudom megmagyarázni. Kicsit olyan érzés, mintha valami bajom lenne. Kicsit fáj a fejem, kicsit a nyakam, nem jó a gyomrom sem, de igazából nem tudnám erre fogni. Mégis olyan rossz valami. Vagy legalábbis nem komfortos, egyáltalán. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán már megint valami történni fog? De remélem nem... és különben is megérzések terén Balázs sokkal inkább otthon van már, mint én. (csak ő sosem mondja el)
Mióta megbeszéltem magammal, hogy oda kéne figyelnem, nem kéne híznom sem, meg teljesen elpunnyadnom sem, azóta lebegnek a szemem előtt a
hólabdák
fotó innen
meg gondolkodom rajta, hogy a nem is olyan nagyon régen beszerzett kókuszos pudingporral mit is lehetne kezdeni. Most ott tartok, hogy háztartási kekszre kerülne egy adag csokipudingos krém, megint egy sor keksz, erre a kókuszos pudingos krém, és a tetejére még csoki. Na nem most. Vagy nem tudom.
Ugyanakkor ennék almakompótot is, meg még ki tudja minden jutott eszembe a napokban.
Lehet, hogy csak ezért vagyok ilyen fura.. komoly inzulinemelkedést okoztam magamnak gondolati síkon is. :)

2013. dec. 26.

Karácsony végén

El is múlt, mintha itt sem lett volna. Nincs ezzel semmi baj. Jó volt, szép volt, pihentető volt, de még akkor is, ha amúgy holnap már egészen mást fogok gondolni, most egy kicsit örülök, hogy holnap mással fogok foglalkozni, nem pedig itthon ülök. És nem, nem vagyok munkamániás, és de, jó volt itthon, és igen, rám fért a pihenés, meg a láblógatás, azért ez az elképesztő hangzavar amit ez a három jómadár tud rendezni itthon, na, az kiborító ám időnként.
Ráadásul igen tömény adagban kapjuk Rolandtól a bűvészmutatványokat, lévén kapott egy bűvészdobozt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy egész délután trükköket mutatott be. És semmi más baj nincs ezzel, csak az, hogy mindig el is magyarázza hogyan csinálja. Hiába mondom, hogy én nem akarom tudni, mert én csodálkozni akarok, csak legyint egyet, és elmagyarázza. Néha kínosan unom már. :D
Holnap majd túlesünk hamar a "kipihented magad?" kérdéseken, meg a "És mit kaptál karácsonyra?" kérdéseken is. Biztos mindenki elmeséli, mit és mennyit sütött-főzött, és hogy hányszor ette magát degeszre a két nap alatt. Én majd nagyokat hallgatok. :) Mert olyan úri sorom volt, hogy szentestén kívül semmit nem kellett főznöm. És akkor sem vittem éppenséggel túlzásba azzal a pár szelet hallal meg a sült krumplival. Apósom főzött nekünk tegnap, kissé elméretezte az adagot, így még ma is azt ettük. :) Jól laktunk, de nem ettük magunkat degeszre, épp csak annyit, mint egyébként is. :) A bejgliből még van, mondjuk elfogyott vagy hat kiló mandarin két nap alatt, de ezt leginkább Erik és Roland pusztítja. Patrik még véletlenül sem eszik egyet sem, a szagát sem bírja.
A degeszre evés meg amúgy sem pálya, mert nézek én azért tükörbe is, és hát.. hmm.. most lenne itt az ideje annak, hogy valamit tegyek magamért, mielőtt végzetesen szaporodásnak indulnak rajtam a zsírpárnák és a narancsbőrök. Még nem tudom mit és hogyan, mert egyetlen sport sem áll túl közel hozzám.. ámbár felmerült bennem, hogy lehet, hogy nem véletlenül kaptam már a második pár futócipőt? Talán futnom kéne benne? Nekem.. aki a fedettpályás távolbanézés olimpiájára készülök? Hát nem tudom. Majd még gyűjtök ehhez némi kedvet, meg valami inspirációt.
Szóval holnap hattól négyig after party (vagy páré, azt hiszem, így a menő most) lesz a munkahelyemen, hogy aztán megint itthon legyek két napig. (és elnézve az úszógumimat, még a végén tényleg nem sütök szombat délután semmit) Talán lábat lógatok majd, talán nem. Ki tudja ezt így előre?

2013. dec. 25.

A tanulságok

Tényleg fura egy karácsony nálunk ez az idei. Olyan, mintha minden nap itt állt volna a fa (amúgy tényleg, csak nem idebent, hanem odakint), és mintha nem is lett volna az a megelőző idegeskedés, feszültség, és semmi. Csak úgy hirtelen Szenteste lett, és már el is múlt.
Ezt kéne elraktároznom, hogy emlékezzek rá, bár egyelőre sziklaszilárd az az elhatározásom, hogy jövőre nem töltjük itthon a karácsonyt. Aztán majd meglátjuk, persze. Nincs soha semmi kőbe vésve.
Egyébként meg az a legfurább, hogy azt vártam, hogy majd tényleg "összedől a világ", amiért nincs millió ajándék a fa alatt, és csak egyféle sütemény sült, de nem. Még csak meg sem rengett a világ, nemhogy összedőlt volna. Utólag naná, hogy nem értem, mit voltam annyira oda, de tuti, hogy majd a következő ilyen alkalomnál is ugyanez lesz, hiába mondja majd mindenki, hogy nem fontos, ne törődj vele.
Bár a jövő évi feladataim egyike lesz, hogy megtanítsam magam lazábbnak lenni, mert így, ahogy most csinálom elég hamar kicsinálom magam, és idő előtt valami életunt, frusztrált zombi leszek. 2014 a lazulás és az öröm éve lesz. :) Nem akarok egyetlen percet sem idegeskedni feleslegesen, semmin.. mindig annyi minden van, amin órákat, napokat, heteket rágódok. Pedig minek? Ha becsúszik egy rosszabb jegy a suliban valakinek, vagy épp itthon marad valami, akkor sem történik semmi. Kijavítja majd, pótolja, elviszi másnap, és kész. :)
A legfontosabb az, és az volt most is, hogy itt voltunk együtt, öten. Mindenki egészséges, mindenki jól érzi magát. Ez a lényeg. Minden más a sallang és a körítés. Meg a megfelelni akarás mindenáron mindenkinek.

Csak tanuljam már meg úgy igazán végre ezt a leckét. Még majd a ráncaim is kisimulnak a végén. :)

2013. dec. 24.

Karácsonyra


A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem Ő.
Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.
A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.
Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.
- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.
A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.
- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?
- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.
- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.
- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.
A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.
Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:
- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.
- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.
A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.
Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.
- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?
- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.
- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.
- Értem - mondta az asszony.
Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.
A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.



Innen szép...

... mondtam tegnap(előtt) este is. Mert a huszonharmadikáról lecsúsztam, már elmúlt éjfél, épp most fejeztem be a bejgli tekergetést. Úgyhogy bejglink már biztosan lesz.
És még majd valami más is holnap biztosan, mert többféle sütit is ennék most hirtelen, de ma éjjel már nem állok neki semminek. Elég volt a mai, akarom mondani tegnapi napból. Délelőtt még rohangáltam ajándék-ügyben, déltől fél tízig dolgoztam, aztán meg még megcsináltam a bejglit. Majd reggel sütöm. :)
Így kellett volna ezt egész decemberben.. és akkor most már nem kellene a bejglivel időt töltenem, mert tuti hogy lábra sem bírnék állni. :)

De azért az tök jó, hogy a kajás bevásárlás jó részét elintézték ma a fiúk. Igazán jó fejek. :)

2013. dec. 22.

Advent negyedik vasárnapján

... amikor egyszerre ég az adventi koszorún mind a négy gyertya, és boldogan emlékezhetünk meg arról, hogy megszületett Jézus Krisztus, nekünk adva végtelen szeretetét....
...nos, nekem ez a nap (sem) nem sikerült túl jól. Pedig jónak indult. Azzal a lendülettel, hogy ez az utolsó teljes napom, amikor még pótolhatok valamit azokból, amik miatt hiányérzetem, bűntudatom van, és nem tud szabadulni a lelkem a gyötrő, önostorozó gondolatoktól sem. Úgy keltem reggel, hogy elterveztem, hogy fogok este hatig kipipálni egy csomó mindent a listámon, és aztán nekiállok bejglit sütni. Ez egy kicsit megnyugtatott. Mert olyan kivitelezhetőnek tűnt minden, még akkor is, ha egyébként többször is húzott volna a kanapé, hogy gyere, ülj le egy kicsit, vasárnap van. Még akkor sem estem kétségbe, hogy eltérek az eredetileg tervezett dolgoktól, amikor szinte az utolsó utáni pillanatban valahonnan eszembe jutott egy ajándékötlet anyáméknak, és útnak is indultunk, hogy megvegyük. Amikor a második barkácsáruházban és az első hipermarketben sem találtunk belőle még csak nyomokban sem, akkor már kezdtem elveszíteni a bizakodásomat is, a türelmemet is, és újra előjöttek a sötét gondolataim.
A második hipermarketben (és ez az utolsó is volt mára) aztán beütött a krach. Maga Grincs érkezett közénk, és ellopta azt az egyetlen kis szalmaszálat, amibe kapaszkodtam napok óta. Mert Balázsnak volt meglepetés-ajándék. Egészen a mai napig. Amikor megszereztem, akkor olyan nagyon örültem neki, hogy megvan, hogy megoldottam, és olyan biztos voltam benne, hogy nagy lesz az öröme a fa alatt... Aztán itt is ilyet keresett, és kénytelen voltam bevallani, hogy ne keresse már, mert otthon van már. Első pillanatban felvillanyozódott, míg aztán két kérdés után rögtön le is törtünk mindketten, mint a bili füle. Mert nem jót vettem. Nem olyat, ami neki kell, mert ehhez amit én szereztem még kéne más is, ami neki nincs (és drága is lenne venni). Így aztán nemhogy oda a meglepetés, de az eddig cinkosan bújó ajándékból egy konc lett a nyakamon. Amikor ezzel szembesültem, nem csak egy világ omlott össze bennem, de majdnem rosszul is lettem a csalódottságtól, meg attól a mindenfélétől, amit akkor éreztem, gondoltam. Fájt piszkosul, hogy még ez sem sikerült, és miközben arra koncentráltam, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyeim az áruház kellős közepén, nagyon szédültem, de tettem szépen egyik lábamat a másik után, ne nézzenek már valami flúgos nőnek.
Innentől aztán veszett fejsze nyele volt az egész. És anyáméknak sem kaptunk végül semmit.
A bejglihez kevés a dió, neki sem tudtam állni még.
És még az egyik kávéscsészémet is összetörtem ma. Mondjuk akkor kellett volna figyelnem jobban... biztos egy jel volt az is. De nem számoltam meg, hány darabra hullott, nem akarom tudni hány évig leszek most akkor szerencsétlen.
Nincs veszve semmi. Csak épp minden olyan zavaros. De innen szép nyerni.

Jövőre elutazunk az ünnepekre. Ha kell, egész évben erre fogok spórolni. Huszonharmadikán fogunk indulni, és huszonnyolcadikán érkezünk csak haza.

2013. dec. 21.

Hát ez van

Újabban nem mindig tudok beszélni sem, írni sem arról, ami foglalkoztat. Emiatt aztán nagyon sok minden van, ami csak belül dolgozik bennem, némelyiket elfojtom, némelyiken sokat agyalok. Egyáltalán nem csoda hát, hogy mostanában mindig fáradt vagyok, minden nap fáj a fejem, és elég hozzá egy apróság is, hogy elsírjam magam. Egyik dolog hozza magával a másikat, idő nincs igazán "ráülni" semmire, sőt.. mindig több a halogatott, félretolt, máskorra hagyott dolog, ami azért csak foglalkoztat, mert azt szeretem, ha rendben van minden. Idebent is, odakint is. Mert olyankor vagyok én (békében magammal), amikor megy minden, mint a karikacsapás.
Hát mostanában nem megy. És ennek nem csak az az oka, hogy sokat dolgozom. Még csak nem is foghatom arra, hogy mert sosem volt még olyan decemberünk, amikor ennyit dolgoztam. Amúgy tényleg nem volt, de nem ez a lényeg. Az egésznek a kulcsa bennem van. Mert lehetett volna minden sokkal egyszerűbb és gördülékenyebb is, ha én tudom másképp alakítani. De nem tudtam. Sem hangulatom nem volt hozzá, sem ihletem, sem más. Nincs még most sem igazán. Nagy öröm, amikor valakinek kitalálunk valami ajándékot, és meg is vesszük, de elég nehezen motiválom magam arra is, hogy ötleteljek.
Igazából ma arra gondoltam, micsoda hülye vagyok.. mert tavaly is, tavalyelőtt is okulhattam volna már ebből, hogy az utolsó pillanatban is még agyaltam.. de az idén sem írtam fel év közben, hogy ki mire vágyik. Most meg törhetem a fejem, hallottam e valami elszólást valakitől. Úgy meg még nehezebb törni a fejem, hogy közben ezermás is jár benne, mintpéldául hogy micsoda egy kiállhatatlan némber vagyok én néha.
Nem baj. Nincs baj. Megoldódik minden, amikor meg kell lennie. Nekem csak hagyni kéne magam, és őrlődés, rágódás helyett figyelni a jelekre. Mert jelek, azok vannak.


De azért ma szereztünk magunknak egy jó estét. A kolléganőimmel és párjainkkal elköltöttünk együtt egy jó vacsorát (egy hete nem ettem ennyit együltő helyemben, mint ma). Jót beszélgettünk is közben. Jó volt, na. És akár ismétlődhet is. :)

2013. dec. 20.

Nagyon várom

a karácsonyt. Ugyan egészen másért, mint a gyerekeim, de biztos vagyok benne, hogy még jó sokan várják ugyanezért. Végre itthon leszünk. Egész nap. És még boltba sem lehet majd menni, így aztán a szó szoros értelmében rá leszünk kényszerítve, hogy azt együk, ami van. (ez még nem túl sok, de majd gondoskodunk róla addig) Nem tervezek nagy dolgokat, előre meg aztán főleg nem, de annyi biztos, hogy huszonötödikén és huszonhatodikán csak és kizárólag a semmit fogjuk tenni. A gyerekek is, mi is. Ők is fáradtak nagyon, éppen időben kezdődik a téli szünet nekik. Bár Patrikot "megszórták" feladattal rendesen a szünetre is, de bízom benne, hogy ennek ellenére fog majd tudni pihenni is. Vár még rá januárban egy kemény menet, és majd csak utána lazíthat.
Mi meg mindketten rendesen ki vagyunk tikkadva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy vagy morgunk azért, mert még itthon is valamit mindig csinálni kell, vagy mindig menni kell, és hogy akármelyikünknek is leér a feje, már alszik is.

És.. láttatok e már olyan bénát, aki az iskolai karácsonyi ünnepségen képes volt elsírni magát? Nem, mi? Gondolhattam volna, hogy csak én.. :D

2013. dec. 19.

:)

Ne is keresd a hosszabb szöveget. Tőlem nagyon nem megszokott módon lecserélem az írást alvásra.

2013. dec. 18.

Érdekességek

Olyanok, hogy:
-ma bocsánatot kért tőlem az, aki a múlt héten megbántott. A gesztus jólesett, és majd meglátjuk hogyan lesz tovább. :)
-a két nagyobb fiam napok óta ontja magából az iskolai történeteket. (vannak olyan sztorik, amiktől a hajam az égnek áll, és inkább nem is akarnám tudni)
-a legnagyobb egy fél fejjel magasabb nálam. Ő örül ennek, én nem. :D
-a legnagyobbról kiderült, hogy van "szíve". :D :D Mert önszántából visz holnap ajándékot valakinek, aki még sosem kapott karácsonyra semmit.
-a legkisebb ma nagyon reménykedve meghívott a karácsonyi műsoruk főpróbájára. Nemet kellett rá mondanom. De még nem tudja, hogy a műsorra viszont el tudok menni, mert pénteken délutános leszek.
-az ajándékok száma nem nőtt a mai nappal sem, egész tömegek vannak, akik egyelőre nem kapnak semmit. :D
-komoly emberundorom van, afféle emberitisz, ami abban nyilvánul meg, hogy már a napi bevásárlás is nagyon nehezemre esik.
-olyan mennyiségű áru van a raktárban, amit ép ésszel elképzelni sem lehet, és igazi szájtátós látvány. (és hihetetlen, de mindet meg fogjuk enni az ünnepek alatt.. mármint úgy mindenki..)
-még nem sütöttem semmit

És így a végére a mai meglepő, és hihetetlen információ
-Brad Pitt 50 éves. 50. Nem gondoltam volna. :D :D

2013. dec. 17.

Fel sem tűnt

Olyan észrevétlenül elrepült az idő.. és ezt most nem csak úgy mondom. Mert tényleg nem tűnt fel, hogy több, mint tizennégy évvel ezelőtt volt az, amikor született az első fiam. Nagyon nehezen szokom meg, hogy ekkora fiaim vannak, akikkel egészen komoly dolgokról is lehet beszélgetni. Akik pl. elmesélik nekünk vacsorázás közben, hogy a 300 című film címe azért volt éppen ez, mert 300 spártai katona indult harcba. Igaz, egyet visszaküldtek, és így csak kettőszázkilencvenkilencen csatáztak, az az egy meg vitte a hírüket. Valószínűleg amúgy én is tanultam ezt ennek idején, de bevallom őszintén, ez nekem most új info volt. Szerintem sosem hallottam még. (hát égő, de ez van)
De nem csak ilyenek.. hanem simán intézik a maguk dolgait, akármiről is van szó. Lassan úgy járunk, be is vásárolnak maguknak, nekem csak főznöm kell. Azt mondjuk sokat, és még annál is többet, mert hihetetlen mennyiségű kajahalom tűnik el.
És már a kicsi is mindjárt kilenc lesz.. már ő sem kicsi, még ha én hajlamos vagyok is ezt elfelejteni.
Amúgy meg azt sem tudom megszokni, hogy folyton tudnak mindenről, folyton beszólnak, beszélnek, egymással csatáznak.
Patriknak meg vannak olyan új tulajdonságai, amik miatt azt gondolom, nem is az én fiam. Mert ez az áldott jó, csendes gyerek kérem szépen káromkodik, mint a kocsis, hisztizik, mint egy kétéves, és még ki is röhög alkalomadtán.
Igazából azt hiszem, és ezt ma este fogalmaztam meg magamban, hogy nagy mázli, hogy éppen mostanra lett egy ilyen munkahelyem.. mert különben simán bediliznék tőle, hogy így elrepült az idő. :) Így meg mire majd igazán észreveszem, lehet, hogy a diplomaosztóra készülünk épp. :) ;)

2013. dec. 16.

Utolsó előtti szabadságos nap

De voltaképpen az utolsó az idén, mert a tényleges utolsó az éppen Szenteste napján lesz, amikor hivatalosan délutános lennék, de aznap már ilyen szak nem lesz. :)
Nem mondhatom, hogy lábat lógatva töltöttem ezt a mai napot, de azt sem mondhatom el, hogy minden megvan, amit akartam, hogy meglegyen. Van, ami nincs meg. Mondjuk nehéz is lett volna beszerezni,mert még fogalmam sincs róla, hogy mi lesz a valami. De lesz, az azért tuti.
Reggel az okmányirodában kezdtünk, mert múlt héten egy hőhullám-lökettel kísérve szembesültem vele (ijedtemben leizzadtam), hogy Patriknak lejárt a személyi igazolványa. Röhögjetek nyugodtan hangosan, de most, decemberben sikerült felfognom, hogy ez a gyerek elmúlt 14 éves. Abban a pillanatban, ahogy felfogtam, máris eszembe jutott, hogy te jó ég, lejárt a személyije is. Villámgyors internetes időpontfoglalást követett el Balázs, és ma reggel már mehettünk is intézni.
Ezek után ő elment a suliba, mi meg elindultunk vásárolni. Már megint. Céltudatosan mentünk valamiért, amit persze nem kaptunk. Így aztán rendesen elvesztettük a kedvünket is az egésztől, de én morogtam, mint a bolhás kutya, hogy bezzeg már megint nem veszünk semmit, mire Balázs előkapta az összes éppen fellelhető kreativitását, hogy felrázzon a dühöngő állapotomból, és elvitt a Burger Kingbe ebédelni. Kb. ezer éve nem voltunk kettesben enni sehol, így már ez a tény is igazi csúcsérzés volt. A whopperről meg ne is ejtsünk szót. Sőt.. az utána következő belga gofriról se... ami csokiöntettel, és tejszínhabbal... nyamm..
A dühöngő állapotom elmúlt, így aztán még mentünk tovább. A sokféle vásárolnivalóból egyet sikerült megvenni, ami némi megnyugvással töltött el, mert legalább egy már van. :)
Jobb híján hazajöttünk, további ötletek híján.
Hogy aztán itthon kutyakakát takarítsak, majd majdnem ottfelejtsük a gyereket az iskolában. :D
De még mindig nem volt vége a mai vásárlókörútnak, mert a legnagyobbnak kellett ruhákat venni (a fa alatt lesz, de nélküle már nem lehet), röpke fél óra alatt abszolváltuk a dolgot. Itt kell megjegyeznem, hogy minden képzeletet felülmúlóan együttműködő volt. :)
És ha azt gondolnátok,ez már épp elég volt a mai napra, hát elárulom, még nem... Mert még várt ránk egy decathlonos kör. Ahova Erik jött velünk. Ott megvettük, amit akartunk, meg még olyat is, ami nem volt betervezve, így újabb pipa került egy-két pont mellé a listán. De elárulom, még egy kicsit több a pipa nélküli, mint ami már jelölve van. De ami késik nem múlik.
Fogalmam sincs, hogy mikor lesz meg, de meglesz, az tuti. Addig még dolgozom egy keveset.. aztán hátha közben megszáll az ihlet.

2013. dec. 15.

Megvan az idei X

Hát mit mondjak? Csak őszintén... Csalódtam. :) Mert én nem Dórának drukkoltam, még akkor sem, ha elismerem, hogy neki van jobb hangja, mint a fiúknak. Ezt mindenképpen el kell ismernem, mert tény. Nem tudom megmondani mi váltotta ki belőlem azt az érzést már a kezdet kezdetén, hogy "jajj, ezt a nőt nem bírom", de így volt. Aztán ez nem változott az idők során sem. Sőt, Geszti kicsit sem fair play mentorálása csak még erősítette ezt. A mai este részéről még megkoronázta az egészet. Csalódtam benne, nem is kicsit, sokkal jobb embernek gondoltam ennél. Na de mindegy..
Szóval, Dóra nyert. Az első magyarországi női győztes lett egyúttal. Írhatnám róla, hogy micsoda szuper hangja van (az van), meg hogy bármit el tudott jól énekelni (így volt), hogy minden hétvégén a maximumot hozta ki minden dalból (ez is tény), de egyetlen hang sem őszinte elismerés részemről. Mert mindennek ellenére nekem olyan "mű"érzésem volt tőle. Azt éreztem végig, hogy meg van csinálva ez a nagyfokú jóság, és tudatos részéről ez a "világbéke" szemlélet is, nem pedig zsigeri. Lehet, hogy rosszul jött át nekem, nem tudom.
Amúgy is előfordulhat, hogy az a csalódottság van még bennem, hogy sem Csordás Ákos nem nyert, sem a BytheWay. Nálam ők voltak a favoritok. Az elejétől a végéig. Nem azért, mert annyira férfipárti vagyok, hanem mert ők pont azok, amit én várok egy énekestől. Van hangja, kinéz valahogy, van humora, tud és mer érzelmet kimutatni, és el is tudja fogadni az érzelmeket, amik fel érkeznek.
Nekem ők fogják az X faktor 2013-mat jelenteni akkor is, ha nem nyertek.
Dórának pedig sok sikert kívánok. (de a lemezét biztosan nem veszem meg :D)

2013. dec. 14.

Tíz nap...

Már csak tíz nap van karácsonyig. Igazi mazochista vagyok, mert a telefonom kijelzőjén is virít a számláló, meg most már itt a blogon is. Ahányszor ránézek, kicsit összébb ugrik a gyomrom, azt gondolva, hogy tíz nap semmire nem elég. Aztán azon gondolkodom, mégis mire kell nekem az idő? Válaszolok gondolatban, hogy sütit sütni, hogy vásárolni, hogy kigondolni, mit is fogunk enni majd... és aztán gyorsan le is hurrogom magam azzal, hogy vásárolni lehet egy nap alatt is (vagy kettő), sütit sütni is tudok egy napig non stop, ha a szükség úgy hozza. És ráadásul még attól sem dőlne össze a világ, ha nem lenne süti. Amúgy lesz, mert olyan azért még nem fordult elő, hogy ne lett volna.. és nagyjából ki is gondoltam már, hogy milyen süti lesz, és mikor fogok nekiállni. Kicsit e téren még túlzóak a gondolataim, mert ha már karácsony, akkor kárpótolnám a családomat a sok sütinélkülözős hétvége miatt, amit mostanában "elszenvedtek". Aztán meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Épp ezért van lakat a számon, nem ígérek senkinek semmit, hogy ne okozzak csalódást, ha mégsem úgy lesz.
Ami biztos, hogy nem lesz nagytakarítás. Azt most idebent tartok. A könnyeim szépen végzik a szükséges tisztogatást, a lehető legváratlanabb helyeken és időpontokban törnek elő, de tényleg úgy érzem, hogy minden ilyen után könnyebb lesz egy kicsit. Nem tudom magamnak sem elmondani, mi baj van, mert baj egyáltalán nincs. Fáradt vagyok, kimerült mindenféle értelemben, és jelen pillanatban így tudok töltekezni, ha ezek a könnyek utat nyernek maguknak. Én meg hagyom.
Amúgy meg egyik pillanatban indulnék és felvásárolnék mindent, amit a gyerekeim és Balázs valaha is kiejtett a száján, hogy "szeretné", mert olyankor úgy érzem, mindenképpen kellene valami, amitől éreznék, hogy mennyire hálás vagyok nekik, hogy az idei őrült évben mindannyian így helyt álltak. Azok a reggelek, amiken én sosem tudok úrrá lenni, nem mennének nélkülük. És még mennyi minden más. De aztán a következő percben már úgy gondolom, nem megyek én sehova, nem veszek semmit, mert attól lesz ez az ünnep Ünnep, hogy itthon leszünk mindnyájan. Hálás vagyok érte, hogy még majd azt az egy nap szabadságomat huszonnegyedikén ki tudom venni, mert biztosan sokkal jobb lesz így nekünk.
Már csak tíz nap van karácsonyig. És azon kapom magam, hogy várom... és gondolkodom, hogy is legyen hogy meglepetés is legyen a fa alatt.. és kicsit szomorkodok, mert időközben észrevétlenül és kimondatlanul ugyan, de úgy alakult, hogy a két nagyobb biztosan tudja, hogy az ajándék tőlünk érkezik.. és a kicsiben sem vagyok most biztos, hogy nem. De nem szólom el magam.. hátha mégis. Még ha csak egy kicsi csoda maradt is, az már maradjon. :)

2013. dec. 13.

Leteszem

az összes magammal cipelt terhet. Mostanában megint csak cipelem, pakolgatom innen oda, onnan meg még arrébb egy kicsit, azzal a gondolattal, hogy majd egy kicsit később foglalkozom vele. Aztán persze nem jut rá időm, csak marad ott, ahova került, esetleg még kerül hozzá valami, és csak gyűlik, gyűlik.
A héten több mélyponton is átestem. Olyanokon, amikor egyszer csak egy gondolat átsuhan a fejemen, és megállíthatatlanul potyogni kezdenek a könnyeim. Akkor látszólag semmiségek ezek, amik kiváltják, valójában pedig épp valaminek a csúcspontjai, amik végre elindították a könnyeket, amiket már nem lehetett sem eltitkolni, sem lenyelni, sem semmit tenni velük. Elsőre megkönnyebbülés volt, és úgy éreztem, valami nagy kő zuhant le rólam. De ez még kevés volt.
Ahhoz viszont épp elég, hogy megértsek magamról megint egy csomó mindent, amit tudtam már valaha, csak mostanra megint nem foglalkoztam vele, és már éppenséggel nem is sejtettem.
Vannak fájó pontjai az életemnek, de ezek közül nincs nagy jelentőséggel bíró a jelenemben. Ezért végtelen hálát érzek, még akkor is, ha amúgy annyira természetes, hogy néha elfelejtkezem arról, hogy hálásnak kell lennem. A fájó pontok néha előbukkannak, és olyankor persze, újra nagyon fájnak, és újra megsebeznek, de már messze nem úgy, mint régen. Ahhoz eléggé, hogy ne tudjak miattuk a jelenemre koncentrálni, hogy ne legyen jelen teljes valómban.
Az idén az lesz a karácsonyi ajándékom magamnak, hogy ezeket mind-mind elfelejtem. Azt helyezem előtérbe, ami jó. És ebből annyi minden van, hogy amúgy sem fér ide semmi rossz.

2013. dec. 12.

Megtanulom...

Azon gondolkodtam ma, hogy ugyan fejlődőképes vagyok bizonyos területeken, mégis néha olyan végzetesen le tudok maradni. Igaz, amiben pl. a legnagyobb a lemaradásom, attól olyan távol állok, mint Makó Jeruzsálemtől. Biztos, hogy ezért nem tudok fejlődni. Így aztán, miután ma sokadszor is megszívtam ezt, hogy én azon a szinten vagyok, amelyiken, úgy döntöttem, egy másikféle stratégiát fogok alkalmazni, és nem ebben akarok fejlődni, hanem épp az ellenkezőjében.
Igen. Megbántottak ma. Megint. Nem először, nyilván nem utoljára, mert célszemély csak így és csak ebben a formában érzi jól magát. Az a típus, aki mindenkinél jobb, okosabb, ügyesebb és szebb is. Ráadásul még megmondóember is. Így ez a sokminden együtt már bőven adja neki a rutint is ahhoz, hogy engem (és a hozzám hasonlókat) azonnal földbe tudjon döngölni, amikor neki kedve tartja, mert én, a kis rutintalan naiv mindenkiben minden nap újra és újra a jót akarom felfedezni, és úgy állok hozzá, hogy segítsek neki, hogy kedves legyek vele. Hiba ez, vagy nem.. mindegy is már. Ilyen vagyok, képtelen vagyok átmenni bunkóba, csak azért, mert talán úgy lehetne nagyobb szám, mint neki. Én erre nem vagyok alkalmas.
Arra viszont alkalmas vagyok, hogy bezárjam előtte a lelkemet, az aurámat, és mindent, amihez minden alkalommal keresi a hozzáférést, hogy jusson neki az én energiámból minél több.
Ez lesz a következő tanulnivalóm. És addig fogom gyakorolni, amíg csak úgy nem megy már, ahogy szeretném.
És akkor majd nem érzem magam hülyén, vagy hülyének, és nem is engedem, hogy bárki is elrontsa a napomat.
Punktum.

2013. dec. 11.

Kérés újratöltve

Néha még én is kifogyok a szóból. Leginkább azért, mert annyira keveset kommunikálok a munkámon kívül, hogy egészen el is szoktam már tőle. Ami gáz egyébként, de ez van.
Olyan nehéz újra előbukkanni olvasó-üzemmódból is, és újra megszólalni valahol, ahol már régóta nem.. kicsit olyan ez most, mint a legelején, amikor még mindenkit csak olvastam, és soha nem mertem semmihez hozzászólni, mert "jajjmitszólnakmajd". :D Vicces is már ennyi év távlatából, és most mégis olyan ismerős.
És tudjátok mit? Néha nehéz elfogadni, de tényleg igaz lehet, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Mert tényleg: nincs időm másokra? Akkor másoknak sem lesz rám. Mert minden értelemben elfelejtenek. Nem számolnak velem, berendezkednek egy nélkülem folytatott életre, és kész, ennyi. Nem könnyű szembesülni ezzel, és még ennél is nehezebb megpróbálni visszatalálni az úton, úgy, hogy közben már ez mégis egy másik út. Egy teljesen más, mint a régi. És igen, változtam, sokat. Tudom. És tudom, hogy messze nem olyan vagyok, mint voltam. Kevesebb lettem bizonyos dolgokban, viszont több is más dolgokban.
Azt hiszem, a zoknis kérésemet visszavonom. Még talán nem késő változtatni rajta. Időt szeretnék kérni. Olyan napi két-három órával többet. Az már talán elég lenne mindenre.
Hozzáteszem zárójelben, hogy december tizenegyedike van, és nincs egyetlen darab karácsonyi ajándékunk sem beszerezve (még azt sem tudjuk kinek mit veszünk), nincs kitakarítva, nincs megpucolva az ablak, nincs ágynemű mosva, nincs süti, nincs bevásárlás.. És a díszek is még mindig a dobozban.

2013. dec. 10.

Listák

Ahogy ígértem, ma elmesélem, mik kerültek az idén a listákra. Csak és kizárólag a két kisebb gyártott ilyet, de ők azért tudnak kérni.. :)
Roland:
Bycicle kártyacsomag
Távirányítós autó
Kamera
Playdooh

A kártyacsomagra a trükkjeihez van szükség, Dynamo is ilyennel nyomja. :) Roland pedig arra készül, hogy Dynamo méltó utódja legyen. Amire egyébként akár minden esélye meg is van, ha ez a bűvészkedés megmarad ekkora szenvedélynek még sokáig. Mert egyébként bámulatos kézügyessége van hozzá, a kártyalapot pl. úgy tünteti el, hogy a szánk is tátva marad. A kamerára is ezért van szükség, hogy felvehesse a trükkjeit. Azon csodálkozom, hogy nem kért karaoke szettet is, mert az a másik szenvedély... (de szerintem ezt elfelejtette felírni)

Erik:
Telefon
Távirányítós autó
Razer Kraken füles
Auna MIC-900 B black mikrofon
Fényképező gép vagy telefon
FTC sál
FTC évkönyv (2012/2013)
FTC falinaptár
iskolatáska
cipő

Hát Ő nem egy szerény gyerek, az látszik. Gondolom úgy volt vele, ha már lista, legyen az tisztességes lista. A füles elnevezés fejhallgatóra utal. A többi meg magárt beszél. Egyébként nem rossz kívánságok ezek, olyan nagyfiúsodósak, de még azért megmaradt kisfiúnak, aki távirányítós autóra is vágyik. Egyébként ő is videózni vágyna, csak ő valami játékot venne fel vele, nem bűvésztrükköket.

Ehhez képest Patriké ugye teljesen üres. Csak az a könyv lenne rajta, ha elárulta volna már végre a címét.

Hogy mi valósul meg ezekből? A kártyacsomag biztosan. (még ha nem is tutira ez a "márka"). A többiből meg majd válogatunk..

2013. dec. 9.

Egy kérés

Reményeim szerint holnap elmesélem, hogy mit kérnek a fiúk karácsonyra. Igaz, a háromból csak kettő írt listát, a harmadik egyetlen sort sem, mondván, hogy ő már egyszer mondta, hogy könyvet, és azt is megmutatta, hogy melyiket. Ami egyébként jogos, mert tényleg így volt, csakhogy én nem írtam akkor fel a címet, mostanra meg huss, elszállt az agyamból.
Balázs sem írt listát, mondván "neki nem kell semmi".
Írni én sem írtam, de én azért mutatom mire vágytam ma:




Remélhetőleg elég jó voltam valami hasonlóhoz. :)

2013. dec. 8.

Megérzés...

Mintha csak tudtam volna tegnap, hogy most van még alkalom arra, hogy erőt gyűjtsek, és nemhogy csak adódott az alkalom, de egyszerűen muszáj kihasználnom, és aludni, pihenni, semmit sem csinálni. Valahonnan belülről jött a késztetés, hogy "ne kelj fel, pihenj". Én meg hallgattam rá.
Aztán este, még miközben az x-faktort néztem (ne is kérdezzetek róla, nagy csalódás az egész...) valahonnan a semmiből termett az az érzésem, hogy valakivel valami baj van. Anyámra tippeltem, mert ő volt az egyetlen, aki nem volt otthon még akkor, hanem munkából jött. Nem tudtam semmire sem alapozni, csak úgy éreztem, hogy valami történt, vagy fog.. magam sem voltam biztos semmiben, de idegesített.
Semmi logika nincs benne, de kikapcsoltam éjjelre a telefonomat, gondolván, egész héten ment non-stop, ráfér egy kis szünet. És velem egyidőben, de tőlem teljesen függetlenül Balázs is kikapcsolta éjjelre. Pedig legalább az egyiket hagyni szoktuk. Most nem. Pedig még akkor is kísértett a rossz érzés, amikor elhelyezkedtem az ágyban.
A következő pillanatban (ami a valóságban egy kis idővel később volt, csak nekem tűnt a következő pillanatnak) Balázs kiáltására riadtam, aki azt kiabálta nagyon ijedten, hogy "Mi van?" Első pillanatban azt sem tudtam kinek kiabál, vagy hova megy, mert addigra már félúton volt lefelé a galériáról, és nyitotta a szobaablakot. És hallom a sógorom hangját, hogy "Fatert mindjárt viszi a mentő, infarktusa van. Jössz velem?" A szívem majd' kiugrott a helyéről az ijedtségtől, magam sem tudom most már, mitől ijedtem meg jobban.
Balázs és a sógorom elmentek a mentő után, én meg visszakapcsoltam a telefonomat, és vártam. Hogy majd vagy hazajönnek, vagy hívnak, vagy valami. A nagy várakozásban leragadtak a szemeim, pedig előtte még végignéztem a Discovery-n a nagy 21 napos kihívást, amiben meztelenül kell túlélni a dzsungel kellős közepén (wtf?).
Négy órakor riadtam a telefonra, Balázs volt, hogy engedjem be.(ha Vilma lennék, az ajtót döngette volna, milyen szerencse, hogy nem vagyok az) Nagyon aggódva mesélte, hogy az apjának valóban infarktusa van, de még a sürgősségi intenzív részlegén várja, hogy átvegye a kardiológia, mert egyelőre nincs ágy. Oda nem mehettek be vele, így hazajöttek.
A történet ma folytatódott. Hosszú ideig csak toporgott egy helyben minden, csak vártuk a telefont, hogy végre sor kerül rá a katéter-laborban, és aztán megkaphatja a helyét a kardiológián. Több szempontból is aggasztó volt a hosszú várakozás.. egyrészt, mert féltünk, nehogy nagyobb baja legyen még a meglévőnél is, másrészt neki idegörlő volt, mert nem tudott pihenni, nem ehetett, mi meg már attól voltunk idegesek, hogy nem tudunk menni, mert nem engednek be... és mert miért nem történik már valami?
Végül fél négykor elindultunk, mondván, lesz ami lesz..
Fél hatkor hozták ki a katéter laborból, és helyezték el a coronaria örzőben. Kapott egy fémhálót az elzáródott koszorúér(be)hez, és még több kisebb elzáródást is megoldottak.
Ijesztő volt látni, és hallani a gépet, ami még akkor rá volt kötve, mikor hozták csak az osztályra. Ráadásul ijesztő látni ebben az elesett állapotban is. Nem jellemző ez rá.
36 óra fekvés vár rá. Szerencsére. Mert lehetett volna ez rosszabb is.
(és az előrealvásnak máris huss....mintha sosem lett volna)

2013. dec. 7.

Bepótoltam

Na fogadjunk, hogy a cím láttán egy csomóan azt gondolták, hogy azt fogom elmesélni, mennyi házimunkát végeztem ma, és hogy díszítettem fel végre mindent.
Régebben ez pontosan így is lett volna. Az tuti, hogy addig nem nyugodtam volna, amíg nem végzek.
Na de most... bepótoltam az alváshiányom egy részét. Mert nem volt elég az a tegnap esti, meg utána az éjszakai... Reggel elvittük a gyerekeket suliba (nem, nem vagyok hülye, tényleg suli volt ma), és aztán- mint aki jól végezte dolgát- lefeküdtem a kanapéra, betakaróztam, és már aludtam is. Néha felnéztem, de aztán mindig visszahúzott az ágy, és aludtam tovább... Tizenegyig. :D
Akkor tök jó pihentnek is éreztem magam. És nem is csináltam semmi különöset délután sem, mert fodrásznál voltam, most mégis megint majd leragadnak a szemeim.
Úgyhogy folytatom a pótlást, hátha reggelig már elég lesz.. és akkor holnap tudok valami mást is csinálni, mint lustálkodni. :)

2013. dec. 6.

Lista nyista

Holnap lesz az a nap, amikor délután mindenki kap majd egy papírt és egy tollat a kezébe, hogy írjon egy karácsonyi kívánságlistát. Nem lesz nagy papír, csak kicsi, hogy elkerüljük a "toronyórát is lánccal" helyzetet, de okulva a tegnapi Mikulásos sztoriból, kell nekem egy ilyen, hogy majd jártamban keltemben beszerezhessek ezt-azt. Nagy dolgokra nem gondolunk az idén, mert mindenük van, ami kell, és az is biztos, hogy kell ruhát kapniuk, mert vészesen sokat nőtt mindenki. De miután gyerekek, így kellene valami, amire vágynak, és elérhető, meg megfizethető, meg nem gondolom hülyeségnek, feleslegesnek, újabb kacatnak. Ez nehéz dió lesz, de hátha összejön valami. De úgy, hogy nincs semmi kapaszkodóm, úgy nehéz lesz bármit is találnom. Olyat szeretnék, aminek örülnek.

Amúgy meg ma délután érdekes helyzetben találtam magam. Hazajöttem, kellett vásárolnom pár dolgot, aztán látszólag semmi dolgom nem volt. Ugyan magamban sorolgattam, hogy kéne mosni, felmosni, porszívózni, és miközben soroltam, kicsit még rá is pörögtem, és nem is éreztem magam nagyon fáradtnak. Gondoltam, nekiállok ezeknek, csak megnézem az emaileket, meg a fb-omat. Aztán mire megnéztem, vacsoráztunk. Vacsora után meg ledőltem tíz percre. És két óra múlva ébredtem fel. :) Ezek szerint mégis fáradt voltam, mert semmire nem emlékszem a tévé műsorból. :D És persze nem lett se mosva, se felmosva, se porszívózva, de legalább aludtam egy kicsit. :)

2013. dec. 5.

Szégyen

Annyira gáz... de annyira, hogy most az órát nézem, hogy a fene enné meg, hogy most fog bezárni még az a sz..ok t...o is, és már oda sem tudok elmenni.. mikor én igazából most jöttem rá, hogy holnap reggel jön a Mikulás, és szinte semmit nem hoz. Semmit.. mert én elfelejtettem, hogy már most ott tartunk, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, amikor már persze hulla fáradt voltam, és még véletlenül sem jutott eszembe semmi normális ötlet. Így aztán kapnak kekszet, meg nápolyit, de mondjuk ez legalább az a Milka, amit már egy ideje akarnak vetetni, csak mindig leráztam őket azzal, hogy "ennyit nem adunk ilyesmire". De ettől még gáz, mert tudom, hogy mennyire szeretik a meglepetéseket. És most attól tartok, csalódás lesz nekik reggel meglátni az ablakot, nem hatalmas öröm.
Sírni tudnék a saját hülyeségem miatt..

2013. dec. 4.

Hülye világ

Igazából arra gondoltam, hogy az elég nagy paradox, hogy örökké bűntudatot érzek valamiért, amire nem volt időm, nem tudtam megcsinálni, vagy csak simán nem volt már hozzá sem kedvem, sem energiám, miközben úgy egyébként meg valahol a lelkem mélyén "kikérem magamnak", hogy az alapján minősítsen bárki is, hogy mi az, amit megcsinálok, elintézek, meg ilyesmi.
Azt meg nem is értem, hogy amikor elhangzik a központi felvételire való jelentkezési lap kitöltésekor, hogy még több és még több felvételi feladatsort csináljon meg a gyerek, akkor mindenki bőszen bólogat rajtam kívül (na jó, volt még egy-két ilyen elvetemült, mint én), hogy persze, még töltünk le. Oké, időm sincs arra, hogy ezzel nyúzzam, meg nem is találkozunk annyit hét közben, hogy nyúzni tudjam vele, de úgy őszintén... még hányféle feladatot kéne a nyakába sóznom? Négy előtt csak egyszer ér haza a héten, és olyankor áll neki a kötelező feladatainak. Amivel végez, amikor végez.. addigra éppen tele a hócipője mindenkivel (meg amúgy is ebben a korban van), és akkor még vegyen elő egy baromira unalmas feladatsort, és gyakoroljon napestig? Na ne... Ezt csinálják a felvételi előkészítőn, sőt.. már tavaly is ilyeneket csináltak. Nem várunk tőle csodát, én legalábbis tisztában vagyok vele, hogy azok a feladatsorok timbuktu gyerekeknek készültek, lehetőleg úgy, hogy 90 %-osan se lehessen megírni, mert vagy idő nincs rá, vagy annyira kacifántos, hogy tutira elrontja a nagy igyekezetben.
De látva a nagy igyekvőket megint, akik egymást túllicitálva jelentkeznek a jobb és még jobb nevű, erős, és még erősebb gimnáziumokba, ezerféle tagozattal.. a megszokás miatt kicsit összébb húztam magam, merthogy nincs ilyen ambíciónk. Azt szeretném csak, hogy sikerüljön neki az, ahova a legjobban szeretne menni, és aztán a következő négy év alatt majd akadjon rá valami őt érdeklő területre, ahol majd végigdolgozhatja az életét. (legjobb lenne, ha nem kéne így tennie, de mivel ez az élet rendje, vele is ez fog történni)
Most meg leginkább már szeretnék túl lenni a félévi bizonyítványon, hogy egy kicsit lélegzethez jusson már ez a gyerek.. a lelket is kihajtják belőle. Tudom, mindenki csak jót akar vele. Csak épp azt szokás elfelejteni, hogy az, amit valaki jónak hisz, még nem biztos, hogy jó is. Ő meg most gyerek. És soha többet nem lesz az.
Ráadásul ezzel a tempóval húsz év múlva majd Ő is tele lesz bűntudattal, ha nem tudja a maximumot hozni mindenhol.

2013. dec. 3.

Mi ez?

Olyan dolgaim vannak, hogy még magam is csak lesek... mint az a bizonyos borjú az újkapura. Mintha még én sem ismerném (eléggé) magamat, újra és újra elcsodálkoztam az elmúlt napokban is magamon. Nem is nagyon tudom elmagyarázni, mert valahogy én sem értem igazán. Olyan, mintha valami lenne a levegőben.. fogalmam sincs, hogy mi, vagy honnan érzem, de folyamatosan birizgál ez az izé. Néha csak kíváncsi várakozást érzek, mint amikor van egy kibontatlan csomag a kezedben, amiről fogalmad sincs, hogy mi lehet benne, és miközben találgatod, már az is megfordul a fejedben, hogy vajon örülni fogok neki, úgy igazán? Néha felrobbanok látszólag a semmitől is, mert azokban a pillanatokban ne szóljon hozzám senki, ne kérdezzen, ne mondjon, sőt, ne is legyen ott.
Aztán néha, és ez van a leggyakrabban olyan, mintha itt se lennék. Mindegy, hogy épp hol van az itt, mert akárhol is van, akkor sem vagyok ott. Elmerülök valahol, magam sem tudom, hogy hol, és teljesen kikapcsolok abból, ahol amúgy lennem kéne. Pillanatok ezek, érdekes pillanatok, mert ahogy "visszatérek", nem is nagyon tudom hirtelen melyik rendezvényen vagyok, és érzek egy kis csalódást, amit az az érzés kísér, hogy "még mindig nem történt meg". De mi? Tudom, nem szabadna kíváncsinak lennem, mert bármi is fog történni siettetni nem is tudom, meg nem is szabad, de néha kinyír a kíváncsiságom. Ha legalább azt tudhatnám, hogy valós e ez az egész, vagy csak a fáradtság miatt teljesen be fogok dilizni? Ha meg valós, akkor vajon mennyi idővel előre érzékelem én ezt az egészet?
Azért azt megígérem, hogy ha bármi történik is, azt is tudatni fogom. (ha meg nem, hát azt is)


A karácsonyi előkészületek pedig bőszen folynak. Elméleti karácsonyunk lesz. Fejben már takarítottam, díszítettem, sőt, sütöttem is legalább négy féle süteményt. És fejben az ajándékok is megvoltak, a nagyobbak is, meg a kisebbek is, sőt, az egészen apróságok is. Elméletben akár holnap ünnepelhetünk. :)
Gyakorlatban meg.. talán a hátralévő húsz nap sem lesz elég semmire sem. De addig növesztek még pár kezet, megtanulok osztódni (vagy hatványozódni), és minden rendben is lesz.

2013. dec. 2.

Így megy ez...

Ma hajnalban (kegyetlenül korán van az a négy óra) első gondolatként megfogadtam, hogy amint hazaérek, azonnal le fogok feküdni a kanapéra, és legalább fél órán keresztül csukott szemmel leszek, miközben majd jól fújatom magamra a meleget a fűtőventilátorból. Így, hogy ezt így jól elterveztem magamban, már egy fokkal könnyebb volt felkelnem. Komolyan mondom, még az érzést is éreztem előre, ahogy elhelyezkedek majd a párnán, felrakom a lábam a galéria-lépcsőre, és jól kinyújtóztatom a fájós hátamat, meg lábamat. Már előre éreztem azt is, ahogy alig pár perc után a fejem elkezd nehezülni, és végül egy felületes és tök éber álomban találom magam.
Na, ehhez képest... délután majdnem négy órakor végeztem (hagytam abba) a mai munkát. Majd itthon még bevásároltam, csináltam vacsorát, felmostam kávéval, majd rendesen felmosóval is, megetettem a kutyákat, aztán mi is ettünk, elpakoltam, ezerszer végighallgattam Erik fiam legújabb agyament kérését, ami csak kétezerbe kerül, és nagyon szeretné (és annyira eszetlen hülyeség, hogy egészen biztosan nem engedünk neki). És végül kilenc után sikerült leülnöm.
És majd most következik csak az, amit elterveztem reggel... délután háromra. Csak egy kicsit késtem, na. :)
De majd holnap. Reggel megint betervezem. :)

2013. dec. 1.

Ma van a ....

... szülinapom...-énekelné a blogom, ha tudna énekelni. :) De nem tud, úgyhogy majd én megírom helyette. Mert énekelni azt én sem tudok.
Szóval, éppen ma öt esztendeje annak, hogy az első sor idekerült. :) Azon mosolyogtam ma magamban, hogy micsoda nagy rendező az élet, mégis úgy adódott, hogy az akkori hatalmas bánatomat mostanra orvosolni tudtam. Mégis elértem, hogy visszakerültem oda, ahonnan akkor el kellett jönnöm. Sőt, még valahogy jobb helyre is érkeztem most, mint ahol akkor voltam. Gondolhatom, hogy éppen ezért történt minden úgy, ahogy. Hogy most ilyen legyen, ahhoz az elmúlt éveket végig kellett csinálnom.
Ti, mind a nyolcvanketten (vagy akik még olvastok abból a nyolcvankettőből), akik feliratkoztatok, nagyjából végigkísértétek mind az öt évet, semmit nem is kell mondanom már. Ismertek, mint azt a bizonyos rossz pénzt, tudjátok, hogy mitől repesek az örömtől, mi az, ami kiborít, és még mennyi minden mást..
Sosem volt célom, hogy meddig tart majd. Egyszer, egyetlenegyszer meginogtam, hogy szabad e továbbra is nyitott blogot vezetnem. Akkor sem magam miatt, csak a gyerekemet féltettem. De aztán akkor is úgy döntöttem, vállalható minden, mert az igazat írom mindig, viszont azóta abban a témában megválogatom, hogy miről szabad beszélnem és miről nem. :)
Nem hiszem, hogy valaha is bezárok majd, de több olyan téma is van, amiről nem beszélek. Ennek oka van, alaposan átgondoltam, mielőtt erre a döntésre jutottam. De úgyis mindig van valami, amiről tudok írni, ezért úgy gondolom, nincs itt hiányérzete talán senkinek. (akinek meg mégis, hát kérdezzen...)
Még lesz blogszülinap, nem egy, és nem kettő. Kifulladásig írom majd.. akkor is, ha már nem lesz, aki olvassa.
Addig is, köszönöm mindenkinek az aktív közreműködést a 380 ezernél is több oldalletöltésben, az ötezernél is több kommentet, és a kitartást is.



Nem ígérek semmit.. mert lehet, hogy lesz még rosszabb...