2009. okt. 31.

Másnál találtam

„Korunk paradoxona, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk. Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük. Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértőnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk. Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk. Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét. Éveket adunk az élethez, nem pedig életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy új szomszéddal találkozzunk. Meghódítottuk a világűrt, de a belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a Földet. Meghódítottuk az atomot, de az előítéletet, azt nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, hogy több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és sekélyes kapcsolatok időszaka. A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egy éjszakás tartózkodások, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, amelyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek. Olyan időszak ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban. Olyan időszak, amelyben a technika eljuttatja Hozzád ezt az írást, Te pedig választhatsz, hogy megosztod másokkal is, vagy egyszerűen csak kitörlöd. Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk.”

Kicsit ugyan demagóg, ha összességében nézzük, mégis elszomorítóan igaz. Mert tényleg, annyira rohanunk, hogy simán elmegyünk azok mellett a dolgok mellett, amik fontosak. Kinek van ideje manapság arra, hogy örüljön annak, hogy minden rendben van, mikor elfoglalja az a pár kis apróság, ami épp nincs. Mindegy az, hogy a gyerek iskolájában/óvodájában, vagy épp munkahelyen. Vagy épp a boltban nem kaptuk meg azt, amit szerettünk volna. Kinek van ideje örülni annak, hogy ebben a hónapban is befizettük az összes csekket, mikor lehet mérgelődni azon, hogy mi az, amit megint nem engedhettünk meg magunknak. Kinek van ideje beszélgetni személyesen, mikor emailben, iwiwen, skype-on, mobilon is meg lehet tenni.
Én tudom, kinek van. A nagycsaládosok azok, akik ezeket az értékeket még ismerik, elismerik, és próbálják követni, megmutatni, átadni. Nem azért, mert olyan fenemód jó nekik, és jól élnek abból a rengeteg családi pótlékból, meg az anyaságiból, hanem azért, mert tudják, a jövő az ő gyerekeik kezében van. És ha azt adják át nekik, amit ma a világ nagyrészében adnak, akkor itt baj lesz. Bár mindenkinek jutna egy-egy nagycsalád, ahol kicsit megmelegedhet, ahol mosolyoghat, és sütkérezhet a szeretetben, ahol jutna neki egy-egy szeretetteljes ragacsos gyerekpuszi, ahol megtapasztalhatná, hogy milyen az, csillogó szemekkel várni az álommanót, vagy a Fogtündért, vagy akár majd az adventi naptárból bontogatni az apró kis meglepetéseket.
Nem azt mondom, hogy vissza a természethez jeligével most akkor ezentúl mindenki mosható pelenkát használjon, és maga termelje a gyümölcsöt, zöldséget, meg ilyenek, mert erre nyilván nem mindenki alkalmas (én sem). Mégis, tudom azt, hogy kis energiabefektetéssel (bár ez néha nem is olyan kicsi) hatalmas dolgok születnek. És nem szabadna (szabadott volna) elfelejtenünk, hogy igenis felnőttük mobiltelefon, digitv, internet, interaktív kutya/macska/hörcsög nélkül. Csúzlival, biciklivel, bandázva.

2009. okt. 30.

Munkás napok

Hát akkor végre kicsit leültem, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat a héten történtekről.
A munka jó volt, bár fárasztó. Még nem az teljesen, amiről beszéltünk a főnökömmel, mikor biztossá vált, hogy én benne leszek a kezdőcsapatban, de erre számítottam. Nem hiteget, nem beszél mellé, tök őszintén elmondta, hogy miután nagyon most induló dologról van szó, ami ugye még ingatag lábakon áll, ő sem tudja, mire számíthat, nem tudja azt mondani, hogy akkor ez most tök tuti mondjuk 8-10 embernek. Így vagyunk egyelőre a kolleganőmmel együtt ketten. És én csinálom az adminisztrációt is, meg ugyanúgy csinálom a dolog fizikai részét is, tehát pakolok. De tényleg nincs vele bajom. Ugyan kissé az újdonság erejével hat rám ez a fajta munka, de nem nehéz, és nem is esett le tőle a gyűrű az ujjamról. A túlórák fárasztóak voltak, és kissé lélekölőek is, de bele nem haltam, és már tudom, akár ezt is meg tudom csinálni (ha muszáj).
A család reakciója, vagy nem is tudom minek nevezzem azért kicsit meglepő volt. Mert amíg én ezután a pár nap után kissé nagyképűen mondhatom azt, hogy felkészültem mindenre, és nem volt nehéz elszakadni egy kicsit Tőlük, sőt, kicsit még jól is esett, addig Ők a harmadik nap végére teljesen kiborultak. Mindenki. A két kisebb sírva várt haza, mikor jövök már, pedig ez volt az a nap, amikor nem is reggel mentem el, csak ebéd után. A legnagyobbnak is görbült a szája, és szokatlanul szótlan volt. Az apjuk pedig este hétre már annyira nem bírta tartani magát, hogy belekötött az élő fába is. Értettem őket egyébként, nem ehhez vannak szokva. Ahhoz vannak szokva, hogy anya ott van, kéznél, bármikor, és megoldja, odaadja, megcsinálja, megvigasztal, megnyugtat, elrendez. Szokatlan volt a helyzet, hogy Apa ad enni, Apa néz velük mesét, apától kell kérni mindenfélét, apa megy a boltba vásárolni. Ráadásul ugye szünet volt, és egész napról volt szó, nem csak az iskola utáni időről.
A megkönnyebbülésük határtalan volt, mikor szerda este úgy mentem haza, hogy a héten már biztosan nem megyek. Örültek, hogy én fogok ebédet főzni, és ott leszek a nap minden percében, akármi van is. És persze, sütöttem nekik kakaós csigát, és segítettem bepótolni minden elmaradt versenyfeladatot, meg leckét, meg verset tanultunk, meg társasjátékot vettem le, meg mostam vég nélkül, és ruhát pakoltam...
Ezek után már csak az a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének Ők? Anyagi biztonságot, amit olyan sokszor hangoztattak már, vagy Anyát, aki ugyanúgy, mint tíz éve bármikor, ezután is ott van a háttérben mindig. Mert a kettő együtt nem fog menni.
Magamat összekapartam a pokol legmélyebb bugyrából egy év alatt, most kezdhetem elölről velük? Vagy csak hagyjam, hogy majd kialakul, és csináljam, ahogy adódik?
Feladni semmiképp sem fogom.

2009. okt. 26.

Túléltem

Hullafáradt vagyok. Mert ez most egy nagyon első nap volt, és nagyon hosszú is.
De jó volt, minden rendben, csak tényleg iszonyat, hogy elfáradtam. Kivételesen le is fekszem időben. :)
Köszönöm a rámgondolásokat. :)

2009. okt. 25.

Holnaptól új élet

Igazolódni látszik a teóriám, miszerint mindig újraéljük az előző évet. Most épp szó szerint. :) Vagy egyszerűen csak lottóznom kéne..
De ahogy itt is írtam, úgy lesz szó szerint. És tavaly is így volt.
Na, hogy érthető legyek, és ne ilyen kis zagyva... A szeptember végi meghallgatásból mostanra lett kézzelfogható munka. Vártam hetek óta, hogy majd egyik vasárnap csörög a telefonom, hogy akkor hétfőtől munka. Azt tudtam, hogy nem fogom napokkal előbb tudni, leendő főnököm elég korrekt módon elárulta, hogy csak így tud jelezni, mert ő is másoktól függ.
A múlt héten valahogy benne volt a zabszem a hátsómban, hogy akkor ugye kezdődik az őszi szünet mindjárt, és tutira úgy lesz, mint tavaly, hogy akkor kezdek.. Az oviban szóltam, hogy esetlegesen kiskirályfi menne. Természetesen csak akkor, ha én is megyek, különben nem. De természetesen az óvónénik tárt karokkal várják (úgy imádják, mint én).
És akkor ma ebéd után csörög a telefonom, kiírta, ki hív.. és már tudtam is, hogy miért. Úgyhogy nem lepett meg, amikor azt mondta, hogy "Akkor végre azt mondhatom, hogy holnap reggel fél nyolctól dolgozunk". Persze örültem. És persze megriadtam. Mert nem én lennék, ha csak örülni tudnék. Persze rögtön megkérdeztem a férjemet, hogy ugye mégis itthon marad betegállományban? (nem) És aztán a délutánom azzal telt, hogy kiokoskodtam, hogy legyen mindenkivel, hogy mindenki jól járjon. Rolikám táncra perdült örömében, hogy "anya dolgozni megy", nem tudom, mit gondol, tulajdonképpen miért is olyan jó ez, és zokszó nélkül tudomásul vette, hogy megy oviba, és lehet, hogy aludni is fog délután ott. Erik sírógörcsöt kapott, és máris produkál mindenféle betegség-tünetet. :( Patrik pedig a tízévesek bölcsességével, és nyugalmával vette tudomásul, bár azért azt megjegyezte, hogy akkor talán mégis lesz abból a monopoly-vásárlásból is valami? :D
Párom félt, és kicsit még mindig pesszimista, de azért persze, örül ő is.
Én pedig... nem is tudom. Annyira nem izgulok, mint tavaly ilyenkor. De egy kicsit mégis. Leginkább az őszi szünetes szervezési dolgok miatt. Mert az rendben van, hogy reggel kicsi fiamat nagyon korán keltem, és elviszem az oviba, de van itt két nagyobb is, meg egy Apa, aki hajnalban jön haza, és nem ártana aludnia is, mert este megint megy vissza. Ráadásul sűrű hét lesz, mert vasárnaptó egyfolytában, még pénteken is. Megbeszéltünk a nagyobbakkal, hogy ki lesz készítve a ruhájuk, a reggeli, meg minden.. és nincs más dolguk, mint elfoglalni magukat viszonylag csendesen, míg az apjuk felkel. Ilyenkor azért szerencse, hogy többgenerációs a házunk, így azért van felnőtt, aki néha rájuk néz, vagy akihez mehetnek segítséget kérni.
Összességében pedig reménykedem, hogy tényleg felnőttem a feladathoz nagycsaládos anyaként, feleségként, Diusként, munkatársként, és epilepsziás emberként. :)
Ti pedig ugye drukkoltok nekem?

2009. okt. 24.

SzuperSzombat

Csak a nevét kölcsönöztem a Spar-tól, mert nekünk, családilag még azoknál a szuperszombatoknál is sokkal jobb volt tegnap. :)
Hét közepén egy este beszélgettünk a párommal, és megjegyeztem, milyen jó lenne hétvégén találkozni megint Eszterékkel. Erre rögtön azt mondta, hát menjünk. Én két percig bámultam rá kicsit hülyén, merthogy nem az az elmenős fajta.. aztán megragadtam a telefont, és küldtem egy sms-t : "Mit csináltok szombaton?" kérdéssel. Pár perc múlva már csörgött is a barátnőm, és visszakérdezett: "Mit csináljunk?" Így esett, hogy gyakorlatilag meghívattam magunkat hozzájuk. Najó, hát csakis praktikus okokból, mert hogy az ő kocsijukba eggyel kevesebben férnek be, mint ahányan vannak. Hozzánk meg a lakásba nemhogy eggyel kevesebben férnek, de már mi is sokan vagyunk. Így aztán mi mentünk.
Azért még párom előző nap jó kis izgalomban tartott bennünket, merthogy nem volt jól. Megfázott, vagy elkapott valami vírust, mindenesetre nemhogy nem volt jól, de egész nap feküdt, aludt. Ugyan szedte a coldrexet, meg itta a citromos teát, de nem sok jóval kecsegtetett. Igazából majdnem sírva fakadtam, hogy mégsem tudunk menni, pedig azért tényleg aggódtam.
De szerencsénk volt, mert történnek még csodák, és estére klasszisokkal jobban lett. Azért még megkérdeztem, hogy mit szólnak hozzá, ha így megyünk, hogy azért az orra folyik, de az volt a válasz, hogy várnak szeretettel. Még egy esti forró fürdő utáni komoly izzadás kellett hozzá, hogy másnap délelőttre, amikor indulni kellett, majdnem a régi volt a párom.
Alig vártuk, hogy induljunk, aztán alig vártuk, hogy odaérjünk. :) A gyerekek is izgatottak voltak, hogy végre megint találkozhatnak a négy baráttal, akik várták őket. Eszterék olyan ebéddel vártak minket, ami után megnyaltuk a tíz ujjunkat, isteni finom sütiket sütöttek. Én bevallom, egyik ámulatból a másikba estem, hogy egyrészt elfér 11 ember egyszerre egy ebédlőasztalnál, másrészt lehet úgy ennyi kaját csinálni, hogy nem még a plafonon is edények vannak. :) Gyerekek első pillanattól kezdve jól érezték magukat együtt, játszottak teljes egyetértésben, hol kettesével, hol mindenki, néha persze volt, aki épp nem azt szerette volna, amit a többiek, de igazán komoly vita egy sem volt. Mi felnőttek pedig beszélgettünk vég nélkül mindenféléről, gyakorlatilag zavartalanul.
Végre meghallgattuk barátnőm gyerekeit a hangszereiken játszani. Sosem hallottam még csellót élőben, és az a pici, vékony lányka azzal a hatalmas hangszerrel.... a gitározás pedig olyan igazi borzongatós élmény volt, amit akármikor elhallgatnék. A kis hegedűs pedig szintén nagyon ügyes, és bájos. És minden elismerésem mind a gyerekeké, mind a szüleiké, hogy van bennük (mindannyiukban) kitartás.
Hihetetlenül jó nap volt, annyira, hogy alig akarózott hazaindulni. Persze, azért végül eljöttünk.
De egyetértettünk a párommal abban, hogy ez annyira jó, hogy jó lenne majd megismételni is... és egyszer hátha tudjuk viszonozni is. :)
Köszönjük. :) (mindent)

2009. okt. 23.

Október 23.



Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olyan család van, ahol, mint nálunk is, személyes érintettség kapcsán másképp emlékeznek '56-ra, mint azok, akik "csak" tudják, mi történt akkor.
A személyes érintettség nem annyira a sajátom, de azért én mégis annak érzem. Annak ellenére is, hogy az a család, ahova én születtem, nemhogy nem vett részt akkor semmiben, de (szégyen, v. sem) épp az ellenkező oldalon állt. Annak idején ciki volt. Mostanra már nem az, tudom, nem érezhetem magam hibásnak benne, mert hülyeség is lenne. Mindig van egyik, és másik oldal. És mindig vannak emberek, családok mindkét oldalon.
A személyes érintettségem tehát, ha úgy tetszik, szerzett érintettség, és a házasságom részeként lépett az életembe, afféle "hozományként". Bevallom, addig nem is tudtam szinte semmit a forradalomról, mert kitől is tudtam volna? De nagyon komolyan sosem foglalkoztunk a témával itthon, beszélni beszéltünk róla többször, és azt, amit tudok, a férjemtől tudom az akkori eseményekről. Tehát akár lehetek erősen befolyásolt is ezügyben, de azt hiszem, azért olvasgattam annyit, hogy mégsem. Nyilván mondjuk nem került volna kenyértörésre a sor, ha épp ebben mondjuk nem értünk egyet. Vagy nem valljuk ugyanazt. Mert ez belefér. (mondjuk szó nincs róla)
Amiért a témát épp most boncolgatom.... ugye az iskolában csütörtökön, az utolsó tanítási napon megemlékeztek október 23-ról. Előtte este pedig, mikor az ünneplő ruhákat készítettem ki, akkor elmeséltük a nagyfiamnak, hogy az ő dédipapája, akit sajnos már nem ismerhetett, akkor, 1956-ban részt vett a városban a forradalomban. Aktív résztvevője volt, olyannyira, hogy végül kenyérosztás közben tettenérték, és elvitték. Tökölre, 9 hónapra. Nem tudták hol van, csak reménykedtek benne, hogy él, és túléli. Túlélte. Jottányit sem változott, míg élt, kitartott az eszme mellett, amiben hitt. Végül 1992-ben a választások utáni reggelen összeesett, és meghalt.
Nem ismertem én sem, csak látásból. Nem volt rá alkalmunk, hogy bemutasson Neki a párom, talán azért is halogatta, mert tudta, nem állná meg szó nélkül, ha bemutatkoznék.
A páromnak Ő jelenti a családot. Ő a pédakép, akire a mai napig felnéz, az ő szavai kerültek a gyerekeink ovis ballagási szalagjaira, és most, megosztottuk a történetét először a legnagyobb fiunkkal, majd szép sorban mindenkivel, mikor már érteni fogja. Hogy örökké emlékezzenek rá... mert így lesz majd részese az unokám is testközelből az '56-os forradalomnak.

2009. okt. 22.

Amikor a rémálom valórá válik

Nem is volt az olyan rég, amikor itt íródott egy post abban a témában, hogy miktől is félek. Őszintén szólva, akkor azt reméltem, hogy sosem kell egyik félelmemmel sem szembenéznem. Mint már többször, hát ezügyben is alaposan tévedtem. Szembe kellett néznem. Éppen ma. És éppen a legnagyobb-bal.
Történt ugyanis, hogy ma sütöttem, dupla adag hajtoványt férjem kérésére, mert ma csapatot építenek a kollégákkal. Kiskirályfinak nem volt ma ovi, nevelés nélküli nap volt, így itthon sertepertélt körülöttem. Egy darabig még "segített" is, figyelte a számokat a mérlegen, miközben kimértük a lisztet, kikapcsolta a mikrot, ami melegítette a tejet. Aztán, mivel gyúrni nem engedtem ezúttal, elunta magát, és kiment. Nem is volt ezzel gond, szokott kint játszani felügyelet nélkül, tisztában van a korlátokkal, szabályokkal. Aztán ki-be mászkált folyamatosan, mert valami mindig kellett kintről, ha bent volt, bentről, ha kint volt.
Nagyon nem tűnt fel az sem, vagy legalábbis nem volt gyanús, hogy aztán egy idő után nem mászkált. Akkor lett gyanús, amikor végeztem mindennel, és már el is mosogattam. Egyébként is készültünk bevásárolni menni, hát elindultam, hogy szóljak neki, jöjjön.
Az udvar első részében nem volt, hát megnéztem hátul. Ott sem. Felszaladtam anyuékhoz (többgenerációs családi ház), hátha bement... nincs sehol. Szaladok vissza le, bekukkantok dédiékhez is, ott sincs, értetlenül néznek rám, hogy mit keresgélem, nincs ott. A biztonság kedvéért visszamegyek még a mi lakásunkba, akkor már kissé hisztérikusan kiabálva, hogy "Roli!" "Roli!" Semmi. Férjem felpattan az ijedt hangomra, és a következő pillanatban már ketten kétfelé szaladunk, keresve kétségbeesetten a gyerekünket. Az eszem tudta, hogy nem ment ki az utcára, mert tudja, hogy nem lehet. Az eszem tudja, hogy okos gyerek. A szívem viszont majd' kiugrik a helyéről. A lábaim kezdenek rogyadozni, már remeg a hangom, és félek is.
Aztán nagybátyám benyitott a kazánházhoz. Azaz, nyitott volna, ha tudott volna. Mert az én édesdrágaharmadszülöttem ott ült, hátát az ajtónak támasztva, és aludt!
Felkaptam, szegény nagyon ijedten nézett, ahogy felébredt rögtön, és szorítottam, hihetetlen megkönnyebbüléssel. Nem nagyon értettem, hogy mit keresett ott, és főleg, miért ült le. (ott nem lehet játszani) Estére kiderült, hogy egy ezeréves színezőt fedezett ott fel, amit leült megnézegetni, és közben elaludt. Én meg közben öregedtem vagy száz évet.
Attól, hogy ez most jól alakult, és -mondhatni- szembenéztem a félelmemmel, nem hiszem, hogy kevésbé fogok ettől félni. Szerintem még jobban csak, mert már azt is tudom, milyen ezt úgy igazán átélni.

2009. okt. 21.

A vers

Nem bírom ki, hogy ne pötyögjem be a verset, amit Eriknek E. néni adott tanulnivalóként. Az nem derült ki, hogy mire is tanuljuk, csak tippelek, hogy valami versmondó verseny lesz majd.
Számomra ismeretlen volt a szerző, de azóta azért utánanéztem.

Kína messzi szegletében
élt egy dundi pandamedve,
s folyton törte buksiját, hogy:
mért van néki randa kedve?

Csu Csu névre hallgatott,
másra nem vetett ügyet,
csak majszolta csendben a
zsendülő bambuszrügyet...

Addig is, míg rágicsált a
rém okos kis pandamedve,
váltig törte buksiját, hogy:
mért van néki randa kedve?

Bölcs lett közben és pufók -
eddegélt s gondolkodott,
jaj, de egy borús napon
a bambuszrügy elfogyott...

Gyomra korgott, szép pocakja
bélapult, s a pandamedve
már törhette buksiját, hogy:
mért van néki randa kedve?

Ámde inkább völgybe tért,
s völgyből újra hegyre kelt
szédelegve, mígnem egy
dús bambuszligetre lelt...

Kína-szerte nincs azóta
nála dundibb pandamedve,
friss rügyet rág, bár nem érti:
mért van mégis randa kedve?

No, hát ez az. Az hagyján, hogy rögtön úgy kezdtük, hogy meg kellett beszélni, mit jelent a zsendülő szó, meg a "váltig törte" kifejezés. Az is hagyján, hogy nehezen áll rá a szája a régies "bélapult, néki szavakra. És még a hangsúlyozás részét is meg tudja tanulni, ha akarja. Csak nem tudom.. nekem olyan kis depis ez a vers. Egy depressziós panda, aki az evéssel vigasztalódik. Mindezt kapta egy súlyfelesleggel rendelkező gyerek. Még az hiányzik, hogy ő is valami zsendülő túrórudival vigasztalja magát ha randa kedve van. :D

Itt vannak az ufok a gyerekszobában

Néha vannak olyan gondolataim mostanában, hogy jajj, inkább mégsem akarok gyereket. :D Persze, mindez abszolút átmeneti, és csakis olyankor jelentkezik, mikor megszállnak bennünket a kiskamasz és az ő utánzói képében az ufok. Néha a szám is tátva marad egy-egy ilyen megszálláskor, mert az nem létezik, hogy azok az izék, akik fejhangon üvöltöznek egymással, és két másodperc alatt ölre mennek azok az én gyerekeim. Az sem létezik, hogy Az a tízévesnek álcázott lény, aki zsigerből pofázik vissza, vagy rándít egyet a vállán, Az az én elsőszülöttem. Elég tanácstalan vagyok sokszor, hogy most akkor visszakézből kapjon egy akkorát, hogy a fal adja a másikat, vagy még örüljek, hogy csak a vállát rángatja.. ?És mindez megtriplázódik, mert persze, hogy a középső, aki valahogy még mindig bálványozza a "nagytestvért" mindent csinál utána (pedig neki még nagyon korai lenne kiskamasznak lenni), és még mindazt képes megfejelni is irtózatos bőgésekkel (komolyan, olyat tud pillanatok alatt produkálni, mintha agyoncsaptam volna), meg mindenféle kitalált sztorival. És nem, az istennek sem érti meg, hogy nem attól fogunk rá jobban figyelni, hogy mindenfélét mesél, és csak győzzük kiválogatni, mennyi belőle az igaz. Volt itt már olyan sztori, hogy xy-t kirúgták az iskolából, és ő látta is. :D Meg folyton a nyolcadikosokkal, meg a felsősökkel van elfoglalva, hogy ők mit csinálnak, meg melyik tanár mit mondott. Egyrészt értem, hogy nagyobbnak akar tűnni, mint amilyen. Másrészt meg nem. Úgyhogy megegyeztem magammal, hogy ufo-szállott ő is.
És akkor a kicsiről, a legkisebbről ne is beszéljünk ufo-ügyileg. Mert azt már megszoktam, hogy - bár ez nem kis teljesítmény- képes túlordítani bármikor bárkit akkor is, ha belefájdul a torka, és úgy dagad a nyakán az ér, hogy attól félek, elpattan. És persze, hogy ha amaz kettő nekiáll ökörködni, meg piszkálni egymást, akkor Ő már nem maradhat ki a buliból. És a végén a három ufo ordít, mint a fába szorult féreg.
És ufok vannak itt esténként, amikor fürödni kell indulni, mert mindig épp a másik kezdi, meg fogmosáskor, mert mindig "mindjárt visszajövök" van, meg kenekedéskor, mert - ezt mondjuk nem értem miért- "muszáj, anya?" Tíz, hét, és négy éve muszáj. Mindig. Ha esik, ha fúj, ha süt a nap, akármi van. És újabban mégis téma. Ilyenkor a lusta-ufok vannak nálunk vendégségben.
Szóval, vannak nehéz pillanatok, és nem is akarok rágondolni, hogy még milyenek lesznek.
Embert próbáló időszak, még akkor is, ha azért tulajdonképpen értem én mindegyiket. Csak az a baj, hogy én az anyjuk vagyok, és nem lehetek mindig megértő, ha a helyzet úgy kívánja, igenis kőkeménynek és szigorúnak kell lennem (és csak magamban sajnálhatom meg őket utána).
De ha valaki, aki erre jár, tud valami frankó ufo-űző praktikák, álljon elő vele. :)

Dühöngő

Néha komolyan eldühöngök azon, hogy vannak, akik olyan gátlástalanul élnek, ami az én értékrendemmel összeegyeztethetetlen. Na nem, nem olyan értelemben, hogy mit csinál az intim szférájában, az azért valóban annyira intim, hogy mindenkinek a magánügye. De amikor lépten-nyomon büszkén hangoztatja, hogy megvesz valamit ennyiért, használja, és aztán eladja másfélszeres áron valami "palimadárnak", akkor viszont megy bennem fel a pumpa. Persze, tudom, mindenki pénzből él. Tudom azt is, hogy mindenki azzal egészíti ki a meglévőt, amivel tudja. Sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy én nem tudok spórolni. Na de.. mégiscsak gyomorforgató számomra arra büszkének lenni, hogy hogy át tudok verni valakit.
És őszintén szólva, gondolhatom azt is magamban, hogy ahelyett, hogy ezzel foglalkozik, és ebben áll az átcsoportosított pénze, inkább arra használná a fölös energiáit, és az átcsoportosított összegeket, hogy minden követ megmozgatva talál valakit a gyermeke mellé, akinek szüksége lenne valakire, aki segít. Értem én, hogy ez nem egyszerű. Értem én, hogy van még másik három.. De ezek érzésem szerint csak kifogások. Mert minden követ megmozgatnék, vagy megtanulnám én, hogy tudok segíteni.
Neki nem ez a fontos. Amit el tudnék fogadni egyébként, mert tisztában vagyok vele, hogy ahányan vagyunk, annyifélék.. mégsem tudom elfogadni, mert ugyanakkor meg kritizál másokat, amiért nem olyanok, mint Ő. Na, ezt nehezen tolerálom. Néha kifakadok, de akkor is moderálom magam, mert kell.
Azon is eldühöngök, amikor állítólagos jó barát, akire állítólag bármikor lehet számítani, napok óta nem képes válaszolni egy nyamvadt sms-re. Tudom, és érzem, hogy a végét járja a barátságunk (vele is), mert annyira más életet élünk, hogy lassan nem is találjuk meg a hangot, de mégis.. Lehet ezt így is, persze.. csak akkor ha én is így majd, akkor nem kell meglepődnie. (pedig meg fog)
Aztán még eldühöngtem itt azon, hogy hogy a fenébe lehet annyira hangulatember valaki, hogy egyik pillanatról a másikra képes legyen dühöngő-ordító vadállattá változni. Pedig tud. És nem is kell hozzá nagy dolog.. elég, bőven elég, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Pedig gondolatolvasó nem vagyok. Sosem értettem, mert ha nekem bajom van, akár magammal, akár a világgal sokkal inkább magamba szállok, mint hogy másokon vezessem le. És mivel nem is célravezető felvenni a boxkesztyűt a dühöngőssel szemben, így inkább hagyom. És majd lehiggad. Azt mondjuk nem egyik pillanatról a másikra, annak fokozatai vannak.
Dühöngtem egy rakás apróságon, iskolai dolgokon, feladott idióta versen (a depressziós éhenkórász pandáról), az rajz hármason, az informatika egy hibás dolgozaton (ami négyes lett), azon, hogy ha az iskola szomszédságában csőtörés van, akkor nem lehet kezet mosni(!) pisilés után, és nem lehet inni az ebédhez.
Mindezt mondjuk csak magamban. És mire ezt leírtam, már nem is csodálkozom, hogy fáj a gyomrom mostanában..

2009. okt. 20.

Személyes beszélgetés

Most meglepődtem, hogy már megint csütörtök óta nem is írtam semmit. Pedig voltak azért történések.
Kezdődött rögtön azzal, hogy pénteken hívtak a tesztírós helyről, hogy akkor mennék e személyesen is beszélgetni. Mentem. Szombaton, fél 12-re, ami egyébként egy rettenet hülye időpont volt családi élet szempontjából, na de ám legyen.
Az a pasi hívott, akinél a tesztet írtam, pedig igazából abban reménykedtem, hogy ezúttal elkerüljük egymást. De nem. Bementünk egy "tárgyalóba", ami igazából egy üvegkalitka egy asztallal, és négy székkel. Rögtön elmondta, hogy a személyes beszélgetés két fordulós lesz, vele és egy kolléganőjével fogok beszélni. (mondom én, hogy sztárállás ott kasszásnak lenni) Elkezdte egy bemutatkozással, megtudhattam róla hány éves, mit tanult (angol-történelem szakos tanár, host, menedzser, meg a többit meg sem tudtam jegyezni), mi a hobbija, van két gyereke, akik az ország másik felében élnek jelenleg, és majd nemsokára költöznek Bp-re. És ezek után hátradőlt, és közölte, hogy akkor egy ilyet szeretne tőlem is. Az én bemutatkozásom jóval rövidebbre sikerült az övénél, már csak azért is, mert csak a negyede volt az én képzettségem az enyémhez, mondjuk a gyerekeim meg ugye eggyel többen vannak. :P Beszéltünk a volt munkahelyeimről, hogy mit csináltam ott pontosan, milyen időbeosztásban, mennyire kellett önállóan dolgoznom, meg ilyenek. Érdeklődési kör, barátok, család, ilyesmiről volt még szó. Aztán végeztünk, kimentem, vártam vagy háromnegyed órát, mire bekerülhettem a kolleganőhöz. Eddigre éhes voltam, fájt a fejem, kávét akartam inni, és rá akartam gyújtani. Kolleganő kicsit kevésbé volt "emberi", mint a férfiember. Vagy legalábbis teljesen más megközelítésben volt rám kíváncsi. Mert nem vagyok túl nyerő ember a "háttérmunkás" múltammal, főleg, mert zsákbamacskát nem árultak, és elmondták, hogy csak két hónapra keresnek embert. És az útiköltséget nem fizetik erre az időre. És a bér sem túl magas. És az áruház decemberben 6-24:00-ig lesz nyitva. Végiggondoltam, hogy mi lesz a gyerekeimmel, ha én az éjszaka közepén érek haza? Végiggondoltam, mit csinálok akkor, ha a műszakom utolsó öt percében még nem tudok bezárni, és lekésem a vonatomat? Meg mit csinálok akkor, ha kifogok egy olyan vásárlót, aki hozzám vágja adott esetben a tejfölt, vagy akármit.. mert jártak már úgy, hogy új kollegina olyan sírógörcsöt kapott, hogy nem tudták kiszedni a kasszából. És mindehhez a duma, hogy ők nekem akarnak jót, ne érjen kudarc. Aha, ez meg így nem az. (amúgy már korántsem akkora, mint rég) Őszintén fellélegeztem, mikor végre háromnegyed kettőkor kijöhettem, és már nem is érdekelt semmi, csak hogy mehessek haza.
Vegyes érzés egyébként. Kicsit mégis kudarc is, mégha egyáltalán nem is az.

2009. okt. 15.

Heti termés (eddig)

Az első, aznap, mikor a tesztíráson voltam.
"Tisztelt, Pályázó!
Köszönjük, hogy megtisztelte cégünket bizalmával és elküldte hozzánk pályázatát.
Bár számos területre tudása és tapasztalata megfelel, a meghirdetett munkakörök esetében, az önéletrajzok kiértékelése során másra esett választásunk.
Kívánjuk Önnek, hogy szakmai felkészültségének megfelelő állást találjon a közeljövőben."
Dátum, aláírás xy Adminisztrációs vezető

Aztán a második ma:
"Tisztelt Pályázó!

Köszönjük, hogy bizalmával és érdeklődésével megtisztelte cégünket és elküldte hozzánk jelentkezését az általunk meghirdetett pozícióval kapcsolatban.
Ezúton tájékoztatjuk, hogy az ön által megpályázott "Készletgazdálkodási asszisztens" munkakör kiválasztási folyamatának első lépése lezárult. A pályázatok értékelését követően csak azon jelölteket tudjuk személyes interjúra hívni, akik leginkább megfelelnek a munkakör által támasztott szakmai követelményeknek.
Sajnálattal értesítjük, hogy pályázati anyaga alapján, a személyes bemutatkozáson résztvevő jelöltek közé ez alkalommal nem került be.
Amennyiben hozzájárul, pályázati anyagát megőrizzük, így ha a jövőben képzettségének, szakmai tapasztalatának megfelelő álláslehetőség adódik, felvesszük Önnel a kapcsolatot.
További szakmai pályafutásához sok sikert kívánunk!

Üdvözlettel: xy Ker. zRt.


Szóval ismét csak kevés vagyok, mint sünben a dauer. :-D Mondjuk felmerül a kérdés, miféle szakmai követelmény kell egy készletgazdálkodási asszisztensnek, ami nekem nincs. Vagy miféle tapasztalat és tudás kell vajon egy vevőszolgálatosnak?
Mindegy, az is valami, hogy legalább visszajeleztek.

Bloggerség

Van ennek a blogger-létnek, vagyhogyishívják, bloggerinaságnak egy fura oldala is. Van ugye az az oldal, hogy mindent meg szeretnék írni, úgy, abban a formában, ahogy kigondoltam, vagy ahogy eszembe jutott, és gondolkodásra késztetett. Ez többnyire egyébként így is van. Amikor csak magamról van szó. Vagy a gyerekekről. Ha már másról is írok, akkor néha elgondolkodom, és keresem a szavakat, hogy tényleg úgy legyen érthető, ahogy én gondoltam. Persze, ez szerintem többnyire sikerül. Legalábbis még soha, senki nem jelezte, hogy menjek a búsba...
Aztán van az az oldala, hogy sosem tudom eldönteni, mi is lenne jó ezzel kapcsolatban. Ha olyannyira nyilvános lenne, hogy bárki olvashatná, és akár a google is megtalálná, vagy megnyugtató inkább a tudat, hogy ez afféle kis zug, ami csak az enyém. Olyan kis sarokban álló kanapé.. ahova oda lehet kuporodni magam alá húzott lábakkal, és csak ontani magamból ami kikívánkozik. Most még ez a zug-oldala van, amiről páran tudnak csak, és azon kívül, hogy két emberről tudom, hogy biztosan olvas, senki másban nem lehetek biztos. Tudom, hogy a párom néha-néha beleolvas, de ez nem az ő világa. Az ő világa olyan blog lenne, ami teljesen hétköznapi témákról szólna, és minimum valami információáramlást biztosítana valamiről. (lehetőleg valami technikai dologról)
És aztán van az az oldal, hogy mióta én írok méginkább felfigyeltem erre a hatalmas tömegre, akik blogolnak. Bloggerek, bloggerinák, írnak mindenféléről, sok helyen. Vannak ugye a babás (családi) blogok, ahol elsősorban napló-szerűen rögzítik a gyerekük/gyerekeik életét. Egészen hihetetlen, hogy mennyire képesek ezek az embert magukkal ragadni.
Vannak a gasztroblogok, ahol remekebbnél remekebb háziasszonyok osztják meg kipróbált receptjeiket. Van, aki kifejezetten egy témában, van, aki bármit, amit megfőzött.
Aztán vannak az ilyen blogok, mint az enyém, ami kicsit ez is, kicsit az is.
Vannak a kézműves blogok, ahol tátott szájjal szoktam nézni, micsoda csodákat tudnak alkotni pár szál cérnával meg egy darab anyaggal. Azt hiszem, a blogvilág leginkább összetartó része ők, akik közösen varrnak, közös ajándékokat készítenek babaszületésre.
Hihetetlen mennyiségű információt tartalmaznak ezek a "naplók". Mert csak egy-egy odavetett mondatból is következhet egy új ismeret, vagy egy linkra kattintva egy újabb lenyűgöző oldal, és akár, ha úgy tetszik, nincs is megállás. ("...mert mindig van új, s még újabb...")
Vannak, akiket csodálok is ezért a nyíltságért, ahogy bevállalják önmagukat a világnak. Megosztják minden örömüket, fotókat, bármit. Persze, láttam már én is ennek az árnyoldalát is, amikor valaki azért "zárt be", mert folyton cseszegették.
Na, mit is akartam ebből kihozni, azt már nem tudom.. Illetve de, hogy valami olyasmin gondolkodtam el a napokban, hogy vajon hogy is volt az élet az internet előtt? :D

Micsoda probléma...

Tényleg elkélne már egy olyan eszköz a birtokomba, ami közvetíti valahogy a gondolataimat. Már mindegy is, hogy hova, nem ragaszkodnék ahhoz sem, hogy rögtön blogoljon helyettem. Csak legalább feljegyzések készülhetnének. Mert olyan jó kis gondolataim születnek vasalás közben, meg mosogatás-rendrakás, sőt, fürdés közben is. Aztán ugye, mivel az én agyam gyártási hibás, és sosem áll le, így ha nem írom le azonnal, már nem is fogom sosem. Vagy lehet, hogy eszköz hiányában úgy kéne járkálnom, hogy toll a fülem mögött (vagy a fülembe :D), papír a zsebemben, és mindent, ami csak eszembe jut, azonnal lefirkantanék, legalább címszavakban. Majd kipróbálom.
Mindenesetre azt határozottan tudom, hogy arról akartam írni, amit valamelyik este telefonon pletykáltak nekem. Az oviban én vagyok a szülői szervezet elnöke. Nem akartam sosem ilyen titulust, mégis, valahogy úgy egyik pillanatról a másikra rám maradt, mint csacsira a füle. Ennek már van vagy négy éve, azóta küszködök óvó nénikkel, szülőkkel egyaránt. Nem hálás feladat egyáltalán. Mert jót tenni mindenkinek ugye nem lehet. Én meg naiv vagyok (még mindig), és azt gondolom, hogy mások is úgy gondolkodnak, mint én, és az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek legyen jó, az, hogy mibe kerül, mennyi munka kell mögé, az mellékes. De minden évben rá kell döbbenjek, egyre kevesebb ilyen naiv emberke van. De a pletyka nem erről szólt. A két legújabb kiscsoportban is elhangzott szülői értekezleten a kérdés, hogy ki az, aki vállalná? Az egyik szülő közölte, hogy azért nem, mert én vagyok az elnök, és én nem köszönök. Ami egyébiránt egy röhejes kifogás egyrészt, és tényleg, ilyen emberekre nincs ott szükség.. másrészt viszont nem is igaz. Határozottan tudom, hogy aki kifogásolta a dolgot, azzal ahányszor csak találkozunk, akár oviban, akár máshol, mindig köszöntem neki. Sőt, rá is mosolyogtam. Rá is. Szóval, el sem tudom képzelni, mi vitte rá, hogy ilyen kifogást találjon. Nem mintha nagyon lényeges lenne, vagy bármi törést okozna az életemben. Sőt, a kenyér sem lett olcsóbb ettől. De azért elgondolkodtam azon, hogy vajon mi szüksége volt erre? Mitől lett neki jobb, hogy "lejáratott" egy csoportnyi olyan szülő előtt, akik nem is ismernek, de máris alkothattak rólam egy véleményt. Szívesen megkérdezném tőle, de mégsem teszem, mert nem voltam ott, tehát nem is tudhatom. És ezzel kapcsolatban persze, hogy továbbgondoltam.. hogy hány, meg hány olyan ember van ezen a világon, aki ilyen felületes dolgok alapján ítélkezik megmásíthatatlanul, mint pl. a köszönés. Mert persze, egy nagyon alapvető udvariassági forma, ez rendben van, már kisgyermekkorban elkezdődik ez ügyben a "trenírozás". De nem ezen múlik, hogy valaki milyen ember. Köszönhet nekem minden nap harsogó szia, hogy vagy-gyal, ha egyébként meg akármikor leszúrna, ha hátat fordítanék neki. Vagy lehet, hogy nem köszön, mert épp elgondolkodott, vagy telefonál, vagy akármi, de egyébként egy tök jó ember. Mi múlik ezen? Szerintem semmi. Amitől ítélkezhetünk, azt a legtöbb emberből úgysem látjuk. Mert nem látjuk, eltörné a kenyeret az éhezőnek, és megosztaná e vele? Nem látjuk, segítene e, ha valaki segítségre szorul? De nem látjuk azt sem, hogyan viselkedik a hozzá közel állókkal? Lehet, hogy felhőtlenül tud örülni a barátai, családtagjai sikerének, és velük sír, ha ők sírnak. De lehet, hogy egy érzéketlen akárki, akinek nincsenek is barátai. Sok minden van, amit nem ismerünk, nem is ismerhetünk egymásból.
Épp ezért kéne eljutnunk odáig, hogy nem ítélkezünk. Persze, ez nehéz.
De azért azóta nagyon gondosan ügyelek rá, hogy jól érthetően kívánjak Jó reggelt neki. Csak hogy hallja. :-)

2009. okt. 13.

A kiskakasom

A történet nem tegnapi, viszont már majdnem elfelejtettem volna, ha tegnap nem juttatja eszembe valami.
Úgy kezdődött, hogy egy péntek délben az ovi mellett vitt el az utam. Nem arra akartam menni, de aztán meggondoltam magam, és mégis.. mint utóbb kiderült, nem véletlenül. Láttam, hogy a maci csoportosok, köztük az én legkisebb királyfimmal kint vannak. Nem akartam megzavarni, ezért csak úgy óvatosan kerestem a szememmel, hogy hol van vajon, mit csinál. Aztán megláttam. Ült a padon, lehajtott fejjel, kapucni a fején, szemmel láthatóan szomorú volt nagyon. Nekem meg majd' a szívem szakadt meg, de tudtam, most nem szabad szólnom neki, mert szinte biztosra vettem, hogy büntetésben ül. Azért az óvó nénit felhívtam, mikor már eljöttem az ovitól, hogy mi történt? Meglepődött, hogy honnan tudom, hogy büntetésben van a gyerekem... mert tényleg.. ő ültette le. Mert verekedett, piszkálódott, rombolt, és nem hagyta a többieket játszani, ami még önmagában nem feltétlenül büntetendő dolog, de amikor rászólt, és megkérte, hogy menjen oda, akkor közölte, hogy "Nem megyek", és nem is ment. Ennek lett a vége a büntetésben ücsörgés. Abszolút érthető volt, hogy nem hagyták, hogy a bűbájos mosolyával levegye őket a lábukról, mert ilyet nem csinálunk. Délután kíváncsian mentem érte, hogy majd elmondja e. Miután megkérdeztem, mi újság, közölte semmi. Aztán megkérdeztem, nem kevés célzatossággal, hogy mi történt ma az oviban? Szintén semmi volt a válasz. Egy jó darabig ennyiben maradtunk, de nekem azért piszkálta a fantáziámat, hogy miért nem mondja el.. ennyire nem hatott volna rá (amit kizártnak tartottam), vagy ennyire nem akarja, hogy tudjam? Aztán nem bírtam tovább, és megkérdeztem, tudja e, miért volt olyan szomorú délután az Andi óvó néni? És tudta, persze... és elmondta, hogy büntetésben volt, mert csúnyán viselkedett. Mindezt könnyes szemekkel, lehajtott fejjel, lefelé görbülő szájjal. Majd megzabáltam.. Akkor megbeszéltük, hogy nem szabad senkit sem bántani, nem teheti tönkre mások játékát, és ha neki rossz kedve van, akkor inkább csináljon valamit egyedül, vagy ha piszkálják, menjen arrébb. Gondoltam, téma rövidre zárva, megértette.
Aztán tegnap este, az egyébként is erősen bolondokházára hajazó családunkban kezdtek elharapózni az indulatok. Mindhárom fiú abban a hangulatban volt, amikor "az élő fába is belekötnek", és folyton egymást piszkálták. Így aztán hol az egyik kiabált, hol a másik, hol a harmadik, vagy épp ketten egyszerre, vagy volt olyan verzió is, hogy ketten sírtak, egy pedig kiabált. Nem volt semmi, de egy ideig hagytam, gondolván, az sem jó, ha mindig békéltető testületként lépek fel, mert egyrészt nem tudom, kinek kéne igazat adnom, másrészt néha le kell meccselniük egymás között a posztokat. Csak aztán odáig fajult a dolog, hogy miután Erik nem volt hajlandó azt csinálni, amit Roli kitalált, Roli abban a pillanatban ütött. Azzal, ami épp a keze ügyébe akadt (jelen esetben egy tolltartó volt). Én meg (franc a szememet, hogy mindenhol ott van) pont láttam. Így hiába akart arra hivatkozni, hogy Erik kezdte, hiába volt minden mentség.. elküldtem az ágyára ülve gondolkodni azon, hogy is kell viselkedni. Szívet tépően zokogott, hogy ő nem is... meg véletlenül.. Hagytam tíz percet is talán (nehéz volt) egyedül, aztán bementem hozzá, és leguggoltam elé. Abban a pillanatban borult a nyakamba, és zokogott megállíthatatlanul. Mikor már megnyugodott, újfent megbeszéltük, hogy, ha így viselkedik, az engem nagyon elszomorít. Szeretem őt nagyon, mindig, csak ha butaságot csinál, akkor nagyon szomorú leszek. Megbeszéltük, miért nem verekedünk (mert fájdalmat okozunk másoknak direkt), és hogy ha nagyon mérges, akkor inkább számoljon tízig. Ez tetszett neki, főleg, mert egyébként is mindent számol mostanában, de tudom, ehhez még kicsi. És tudom azt is, hogy mennyire nehéz lehet két báty árnyékában loholni mindig, és persze, hogy akkor tud a legjobban érvényesülni, ha neki van a legnagyobb hangja, vagy épp a legnagyobb ereje.
De tudom azt is, hogy ha ezt nem fojtom el csírájában most, később ki tudja mi lesz... (és nem is akarom elképzelni sem) Meglátjuk, mennyire jön be ez a számolós dolog, ha nem, keresünk egy kis pici dobozt, vagy egy pici zsákocskát, amit kinevezünk majd "szomorúságelvarázsló" doboznak/zsáknak. És abba majd belesuttogja, és a tündér elvarázsolja. Vagy nem tudom.
Igazán mondhatta volna valaki előre, hogy ez ilyen nehéz lesz..... mert akkor is pont így csináltam volna. :D

Alattomos kór

Láttam én már sokmindent életem során (na, az úgy hangzik, mintha lennék vagy ötven éves minimum), mondhatnám, kevés dolog az, ami meglephet, mégis...
Adott valaki, akit születése óta ismerek, már csak azért is, mert én születtem előbb. Állítólag (családi legendák szerint legalábbis) még a neve is azért az lett, ami, mert én minden babámat így neveztem, mielőtt ő megszületett. Ismerem, mert ugye ha már a testvéremről van szó, együtt nőttünk fel, együtt éltük át a babázós korszakot, meg után a fiúzós, fiúegyütteses, stb. korszakokat. Igaz, hogy már gyerekkorunkban is homlokegyenest mások voltunk. Ő volt a "picike", akinek szinte mindent szabadott, egyrészt, mert ő volt a legkisebb (gyerek is, unoka is), másrészt, ha nem úgy volt, ahogy ő kigondolta, éktelen hisztiket rendezett. De olyan igaziakat. Néha irigyeltem is emiatt, hogy Ő aztán mindent kiharcol. (bezzeg én..) Kiváló üzleti érzékkel ötévesen elcserélte a cumiját egy camping biciklire, az én összes név-és születésnapomra kért, és kapott ajándékot, és mindent megszerzett, amire csak "megfájdult a foga". Neki lett farmerdzsekije, mert kettőre nem tellett, és hát én úgyis megértő vagyok, és különben is én hogy néznék ki benne (kövér gyerek voltam). Amikor már középiskolások voltunk, akkor már egyrészt nem volt ennyire akaratos, és követelőző, másrészt ugye egész komolyan más világban éltünk. Aztán pedig ahogy annak lennie kell, mindegyikünk élte a maga életét, mindegyikünk abban a meggyőződésben, hogy jól csinálja. Ami igaz is, mert nekünk, saját magunknak kell jónak lenni, és valóban nem számít(hatna), hogy mások mit gondolnak. Én korán szültem, ő örült, és lelkesedett (emiatt szégyellem magam, hogy én meg nem annyira) a gyerekeimnek, szerette/szereti őket, és tökéletesen kiváló alanyai voltak a szakdolgozatához (Erikről írta), de persze tényleg szívesen is foglalkozott velük akkor még kezdő és lelkes óvónéniként.
Aztán valahogy nagyon elromlott minden. Kezdődött azzal a sztori, hogy lépten-nyomon megkérdezték tőle, hogy babát vár e. Világéletében a pehelysúly kategóriában indulhatott volna csak (kivéve babakorában, akkor volt utoljára hurkás) épp nálunk valahogy családi vonás, hogy ha két deka plusz van rajtunk, akkor az a hasunkon. Akárhogy is van, hasunk akkor is van. Na, és itt kezdődött a történet.. amit ha nem láttam volna a saját szememmel, úgysem hiszem el.. Megérkezett az életébe egy könyv formájában Norbi életmódja. És valahogy észrevétlenül lett a megszállottja. Eleinte "csak" formába akart lendülni az esküvőjükre. Hogy szép menyasszony legyen. Szigorúan lemondva minden édességről, felesleges marhaságokról, és szigorúan hat után már nem evéssel. És persze, kőkemény "gyúrással" valamelyik torna kazettára (aztán később dvd-re). A cukrot teljes egészében felváltotta az édesítőszer, a csokit, kekszet a "norbi müzliszelet", a joghurtot a "norbi puding, norbi joghurt", aztán mindent lecserélt a teljes kiőrlésű lisztből készültre, a diétásra, az energiaszegényre.. És meglett az eredmény. Lefogyott. Karcsú lett, mint a nádszál, igen vékony derékkal, látszólag elégedett volt magával. De csak látszólag, mert nemhogy nem hagyta abba, vagy vett vissza a lendületből, neeeem. Akkoriban már külön laktak, így aztán az "őrület" mindenféle kontroll nélkül folytatódott, és fokozódott. Mert már senki nem szólt rá, hogy egyen még, mert senki nem látta, mennyit és mit eszik. Egy darabig nem is volt gond. Soványnak sovány volt, de azt meg már úgy megszoktuk. Aztán babát várt, aki aztán mégsem született meg. Akkor már kezdett szörnyen sovány lenni, de még mindenkit lehurrogott, mondván, mi vagyunk a hülyék, mert ő eszik, és attól, hogy nem "ész nélkül" mindent bármikor, mint mi (?), attól még ez így pont jó. Amikor pedig Dorka úgy döntött, hogy őket választja... akkor már csontsovány volt. És nem, nem hízott. Talán öt kilót összesen a kilenc (nyolc és egy kicsi) hónap alatt. De ez csak talán. Mert akkor már nem árulta el, hány kiló. Aztán megszületett Dorka baba, hálistennek egészségesen, az anyukája pedig szemmel láthatóan elfogy. Ijesztően néz ki. És ugyan a baba születése után nagyon hamar, mégis túlságosan későn szúrt szemet mindannyiunknak, hogy itt nagyon nagy baj van. Tehetetlenül, és ugrásra készen álltunk mindannyian, mert láttuk, tudtuk, hogy nem bírja. És kezdődött a szép szóval könyörgés, meg a lélekre hatás, és aztán végül mindannyian (összebeszélés nélkül) megelégeltük, és megmondtuk kerek-perec, hogy mit gondolunk. Abban mindenki egyetért, hogy beteg. Remélhetőleg nem testileg, "csak" a lelke, vagy az agya, vagy nem is tudom mi. Mert az ő elmondása szerint már nem éhes. Már nem hozza lázba semmi. (pedig én emlékszem, mekkora öröm volt egy-egy szombat esti hamburgerezés is annak idején) És a kör bezárult. Mert talán már negyven kiló sincs (biztos nincs annyi, de nem hajlandó elárulni). De még mindig "egészségesen" él. Teljes kiőrlésű tésztától a leheletvékony sonkáig.... édesség, nasi, szénhidrát nélkül. Mert beépült, hogy az nem jó.
Értem én ennek az egésznek a mechanizmusát, persze, hogy értem. Mert tudom, a gondolatainknak teremtő ereje van, tudom, hogy simán be lehet programozni magunknak bármit. És azt is tudom, hogy igaz az is, "amit eszel, azzá leszel". De mégsem értem. Hogy nem látta, hogy baj lesz? Hogy nem fogta fel, hogy ötven kilósan már nem szabad ezt az "önpusztító" életmódot folytatni? Hogy nem értette meg a tanult, diplomás eszével, hogy butaságot csinál? Miért nem tudta leállítani magát? Miért nem kért segítséget?
Néha dühös vagyok rá, máskor meg végtelenül szomorú miatta. Mert elképzelni sem tudom, képes e véget vetni ennek. Nem tudom elképzelni, hogy le lehet állni. Olyasmi lehet ez is, mint az én nikotinfüggésem. Tudom, hogy nem jó, sőt, kifejezetten káros és ártalmas, amit csinálok, mégis kell.
Az eszem tudja, hogy anorexiás és ortorexiás egyszerre. Elmondtam, mit gondolok, elmondtam, mit kéne tennie. Nem csak én, mások is. Mind ugyanazt, és mind másképp. Azért sikerült odáig eljutni, hogy kért segítséget, és mára időpontja van valakihez, aki remélhetőleg segíteni is tud. Feltéve, hogy őszinte lesz. Feltéve, hogy elfogadja feltétel nélkül, amit mondanak. Feltéve, hogy képes felülemelkedni magán, és a gyerekét nézni, akinek nem így van szüksége az anyjára.
Meglátjuk. Mindenesetre azért magamban dühös vagyok kicsit a sok "minél soványabb vagy, annál szebb" érzést sugalló tévéműsorra, plakátra, újságcikkre. És kicsit még Norbira is, amiért nem írta le, hogy NE ötven kilóval kezdjen neki ennek az életformának. Najó, akkor még 55 is volt.
És őszintén szólva, az ő példájából okulva sokkal kevésbé akarom már a gyerekeimet "lefogyasztani", félek, micsoda károkat okozhatok vele a későbbiekre. A legnehezebb mindezt ésszel, mert ugye azt is tudom, hogy a túlsúlyosság is okozhat gondokat a későbbiekre.

Teszt

Tegnap délután tesztíráson voltam az auchanban. Őszintén szólva, amikor jelentkeztem, marhára be voltam rágva, és mindenhova, ahol "élő" állásajánlatot találtam, beadtam, és nem is feltétlenül gondoltam komolyan. Erre persze, hogy szombaton, ebéd közben csörög a telefonom, és megkérdezik, érdekel e még, mert várnak tesztírásra hétfő délután háromkor. Nem mondtam, hogy nem érdekel, és elmentem.
Na, és akkor jött... nagyon sokan voltunk (nem mondom, hogy válogatott iq bajnokok, pedig de). És kb., mint a birkákat betereltek egy helyiségbe, ahol kipipálgatták a neveket egy listán, majd mindenki kapott egy számmal ellátott vendégkártyát, aminek a számát gondosan feljegyezték a pipált nevünk mellé. Amikor ez már megvolt, akkor már beljebb is bebocsátást nyertünk, egy előtérbe az irodaszinten. Aztán pár perc várakozás után megjelent egy fickó, és közölte, hogy menjünk utána. Egy osztályterem-szerű helyiségben ültünk le (de komolyan, még tábla is volt), majd mindenki kapott egy dossziét. És szépen elmagyarázták, hogy először csak a fedlapot töltjük ki a személyes adatainkkal (mindent újra, ami az önéletrajzban benne van), és hogy erre mennyi időnk van. Aztán ezután kézbe vehettük az első "feladatlapot", amit majd időre kell megcsinálni. De mielőtt bárminek nekiláttunk volna, a mintapéldákat közösen(!) megoldottuk. Tisztára, mint a suliban, de tényleg... Minden feladatra megadott idő volt, amit emberünk gondosan stopperrel mért. Voltak számolási feladatok, ahol nagyon cselesen nem az eredményt kellett beírni, hanem kiválasztani a négy megadottból a jót, és annak a számát beírni a kis kockába. Aztán volt ügyességi feladat, ahol vonalat kellett vezetni labirintusban, úgy, hogy nem érhetett hozzá a vonal a háromszögekhez (vagy mik voltak azok), meg négyzetbe pipálni, meg háromszögbe pontozni. (ezekre egy-egy perc volt). Volt logikai feladatsor, a szokásos melyik nem illik a sorba, mivel kell folytatni a sort kérdésekkel, volt egy feladatlap, ahol azt kellett kitalálni, hogy a sor elején lévő formát melyik, kiterített formából lehet kirakni (összehasonlítás, v. mi). És a végén, amire a leghosszabb idő volt, a mit gondolnál? és mit tennél? feladatlap (stresszkezelés, v. mi volt a neve) Volt egy- két olyan kérdés, amire a mit gondolnál? rubrikához kapáshoz tudtam volna írni, hogy azt gondolnám: "anyád", de disztingváltam, és nem írtam ilyet.
Sejtem amúgy, mi a célja ennek a tesztlapnak, de amúgy meg mégsem értem. Mert attól, hogy nem vagyok egy fejszámolóművész (ezzel mondjuk nem volt gond), vagy kicsit rejtett részképességzavaraim miatt nem látom át, hogy miből tudnám összerakni a két háromszög között egy kör formát még lehetek akármilyen. Vagy épp pont az ellenkezője ugye.. mert lehetek egy zseni, aki ezt a tesztet 100 %-osan teljesíti, de mégsem érek semmit. És ezek nem derülnek ki a rejtett kérdésekből sem, mert akinek van egy kis esze, az tudta, hogy is válaszoljon.
Mindegy, megírtam. Válaszoltam a "Miért szeretne itt dolgozni?" kérdésre, és megálltam, hogy ne azt írjam, hogy "Azért, mert Ti legalább hirdettek", és válaszoltam arra a kérdésre is, hogy "Mit gondol, milyen előrelépési lehetőségei vannak középtávon?" Itt mondjuk kicsit elgondolkodtam, mert mégis.. na... milyen előrelépési lehetősége lehet egy kasszásnak? Ő lesz a hónap kasszása, vagy mi? :D És ez tipikusan az a kérdés, amire nincs elég jó válasz, mert vagy motiválatlan vagyok, vagy nagyravágyó.
Lesz még egy kör, egy személyes beszélgetés. Nem semmi álláshely azért ez.. két körös, mintha legalább valami középvezetőnek jelentkeztem volna.
Őszintén szólva, nem álmaim állása. Nemhogy kicsit sem, hanem egyáltalán. Nem azért, mert derogálna a kasszánál ülve lecsipogtatni akárhány terméket, vagy derogálna a vásárlókkal kommunikálni. Még csak azért sem, mert félnék a pénzt kezelni. Szó nincs ilyenekről. Ami taszított, már a belépés után pár perccel.. az, ahogy "kiléptettek" egy dolgozót. Azt hittem, már nincs ilyen, de van.. fekete zsákból húzta a golyót. Az illető fehéret húzott, de tudom, ha pirosat húzott volna, akkor szépen különvonul egy biztonsági őrrel motozásra, és zseb, meg táskavizitre. Mindezt egy lopásgátlós kiléptető kapu és egy rakás kamera mellett. Megalázó. A másik pedig, az a rengeteg "motivációs" plakát a falakon, amiktől világéletemben hányingerem támadt. A "nézz tükörbe, megfelelsz e a vásárlóknak?" meg az ilyenek...
A legviccesebb számomra mégis az, hogy nem kevésszer vásároltunk már ezen a helyen. Sem nem motiváltak, sem nem húde okosak, ügyesek, és akármik ezek a dolgozók. Mégis, akkor hogy is válogatják?
Mindenesetre én most nagyon komolyan reménykedem, hogy mégis inkább irodavezető leszek itt helyben az induló vállalkozásnál. Ha nem, nem mondhatok nemet semmi másra.

2009. okt. 12.

Születésnap


Életem párjának, vagy másik felemnek, vagy mindegy is, hogy hívom ma van a születésnapja. Éppen 33 évvel ezelőtt született. Írhatnék róla sok-sok mindent, hiszen az életünk felét már együtt töltöttük. Tudom, mi az, aminek örül, tudom, mi az, amitől bánatos lesz. Ismerem az arckifejezéseit, a hangulatait, talán kicsit jobban is, mint szeretné.
De nem írok ilyesmit.
Csak valami egészen mást:

Születésed napján mit kívánjak neked, gyönyörűt, egyedülit, nagyon-nagyon szépet! Amit csak én kívánok neked és senki más, ami egyedi, akárcsak veled a nagyvilág! Talán azt, hogy sokáig maradj meg nekem, hogy legyél itt mindig egészen mellettem. Ez a kívánság is önző, látod! Ezért egyszerűen csak Boldog szülinapot kívánok!

2009. okt. 8.

Magyarul, vagy mégsem?

Többször is megfogadtam már magamban, hogy na, erről írni fogok. Egyszer el is kezdtem, aztán sokáig nem tudtam befejezni, és kitöröltem a piszkozatot is. De nem felejtettem el..
Sokszor, mostanában talán túl sokszor is botlok mindenfelé ezekbe az idegesítő becézés becézésébe.. Ki nem állhatom, mikor hallom a szót, hogy "szemcsi", vagy "napszemcsi'. A hátamon feláll a szőr, mikor valaki "a telcsijén pötyög egy üzit". Ennek ugye kismillió változata van, talán nincs is olyan szó, amit ne tudnának így, a végletekig lebutítva használni. A "szupcsi"-t mikor először hallottam, bevallom, gondolkodnom is kellett, mit is jelent. :-D Visszataszító számomra ez a fajta beszédstílus, a kiskamasz, és kamasz fiúktól, lányoktól is, de mikor egy felnőtt ember szájából jön, na, az meg aztán.. De ilyen a tejcsi, a csajszi, ennek a továbbfejlesztett változata a csajci (ez halmozottan idegesítő). Az "öngyi" szó pedig kifejezetten az, amitől nemhogy a hátamon feláll a szőr, de simán pofon tudnám vágni, aki ezt így használja.. Mert az aztán az, amit igazán nem kéne becézgetni. De hallottam már kamaszlány szájából azt a mondatot, hogy "Na, ne nyomjad már a vakert, mert ettől durci leszek, depi, és öngyi!" Bravo! Szegény Kazinczy, ha ezt megérte volna! :-D Nem is értené, miről beszél..
És akkor ugye még nem szóltam arról, hány meg hány olyan hétköznapinak tűnő beszélgetés van, amiben megjelentek a netes kommunikáció rövidítései, hány meg hány kiskamasztól hallani a "LOL" szócskát csak úgy odavágva.. Najó, én értem, hogy épp "fetrengve röhög", vagy nem is tudom, mi a pontos fordítása a "Laughing out loud"-nak, de mondjuk még mindig csak a társadalom igen kis rétege használja kommunikációs célokra a netet.
De még ez is csak egy igen kis szeglete az egésznek. Mert attól is "fel tudnék robbanni", de legalábbis nagyon bántja a fülemet, amikor egy kisgyerekhez úgy beszélnek, mintha minimum hülye lenne.. Amikor gügyögnek vég nélkül, meg hülyén pöszéskednek, csak mert épp egy olyan egy-másfél éves, vagy még kisebb gyerek került a közelükbe. Attól, hogy kicsi az a gyerek, attól még az autó autó marad, és nem lesz belőle tütűűűű (így hosszú ű-vel, minimum hárommal). Sőt, az r betűket is lehet rendesen mondani, mert megérti, nem kell j-t csinálni belőle.
Nyilván én sem vagyok tökéletes, mert a hétköznapokban is használom pl. a bonyi-t (pedig az is milyen idegesítő,nem?), meg én is hívtam a kutyát vau-vau-nak a gyerekem kedvéért. Nem is azt várnám, hogy mindenki tökéletes magyarsággal, szépen, artikuláltan és beszédhibák nélkül beszéljen.. de ez, ahogy e téren is túlzásokba esnek sokan, ez több, mint röhejes. Vagy csak nekem?

2009. okt. 7.

Na tessék...

Ott kezdődött a történet, hogy tegnap délelőtti bevásárlóutam közben találkoztam az egyik nagynénémmel, akivel megálltunk pár szót váltani. Beszélgetés közben ugye megkérdezte, hogy tetszik Eriknek a suli, és miután válaszoltam, még elmesélt egy sztorit Erik egyik tanítónénijéről és Erik osztálytársáról. Amit, bevallom, nem igazán hittem, mondván, na, ezt azért nem....
Aztán úgy magamban egészen addig nem is foglalkoztam vele, míg kijöttek a gyerekek a suliból, és Patrik azzal kezdte, hogy megint "elbeszélgetett" velük Cs. néni, mert a G-t nem engedte az anyukája suliba, mert megint bántják, és csúfolják. A beszélgetés részeként felolvasták a névsort, és az osztály szavazott, hogy szerintük az épp soron lévő szokott e csúfolódni, verekedni, piszkálódni. Dühítő ez is, mert közösségbomlasztó lehet, de ismerve az összes előzményt, a tanító néni utolsó, kétségbeesett próbálkozása hatni a gyerekek lelkiismeretére. Merthogy mindenkinek, akire elég sokan "szavaztak", el kell komolyan gondolkodnia azon, hogy ez milyen viselkedés, és fordított esetben hogy esne neki. Gondolom, majd a heti értékelésen pénteken még téma lesz, meg a mai fogadóórán, és aztán, ha sehogy sem boldogulnak, akkor lesz egy újabb rendkívüli szülői értekezlet arról, vajon mit is kéne csinálni, hogy a sok dudás a csárdában (jelen esetben a sok rendkívül jó eszű gyerek az osztályban) elférjen egymás mellett, és ha nem is szeretik egymást, legalább toleráljanak mindenkit.
Ez csak azért "dühít" (nem ez a jó szó, de nincs jobb most), mert hülyeség az egész. Az a kisfiú, akivel "mindig csak a baj van" valóban kissé kirekesztett az osztályban, de pont ezért. Amiért a szülei ilyenek (persze, erről nem tehet, de ezt ez a korosztály még nem mérlegeli). Mert az ő szülei mindenért berohannak a tanárokhoz, az igazgatóhoz, megfenyegetik a gyerekeket, körbetelefonálják a hétvégén a szülőket, és ordítoznak velük a telefonban. És persze, egyáltalán nem mellesleg a kisfiú még spicliskedik is. Valóban nehéz lenne őt feltétel nélkül szeretni, és elfogadni. Megoldást én sem tudok, csak hálás vagyok érte, hogy az én fiam nem csúfolódik, és az én telefonszámomat nem tudják. A közösség érdekéért pedig nyilván majd mi is (de elsősorban Patrik) viseljük a következményeket.
Ezt végighallgattam, aztán csak rákérdeztem Eriknél arra a hihetetlen sztorira. És legnagyobb ámulatomra, rábólintott, hogy igen, így volt. Igazából, köpni-nyelni nem tudtam. A sztori a következő: E. néni megkérdezte a gyerekektől, hogy ki az, aki utálja a K-t (kislány, valóban komoly magatartászavarokkal), tegye fel a kezét. Persze, sokan feltették. Mire E. néni közölte, hogy ő is csatlakozik a jelentkezőkhöz, és a K. ezen gondolkodjon el. A kislány sírva ment haza. :-(
Felháborítónak tartom a dolgot, és ha az én gyerekemmel tette volna, szerintem már nem dolgozik ott. Hogy jön ő ahhoz, akárkinek képzeli is magát, hogy bárkit így megalázzon? Mindkét oldalról hogy hozhatta a kis hat, és hétéves gyerekeket ilyen helyzetbe? Szíve-joga nem szeretni valakit, de nem pedagógusként. És főleg nem utálhat senkit pedagógusként, legalábbis nem mutathatja, mondhatja, nem tehet semmi olyat, ami erre utal. Szerintem. Persze, nem tudhatom milyen az, amikor egy osztályon belül több olyan kisgyerek is van, aki igen komoly figyelemzavarral, és magatartásbeli problémákkal küszködik. De az, ha egy hónap alatt sem tudta felkelteni a figyelmét, vagy megtalálni hozzá legalább az utat, az nem feltétlenül a gyerek hibája. Mert Á. néni mindig azt mondja, vannak problémák, de rendben lesz ez, mert "csak" szeretni kell őket.
Újfent igen komoly beszélgetést folytattam az eset kapcsán a gyerekeimmel, elsősorban Erikkel, aki a történet elmesélésekor büszkén bólintott rá, hogy igen, feltette a kezét, majd látva a mélységes döbbenetet, és felháborodást, amit ez kiváltott, gyorsan visszakozott, hogy jaaa, neeeem. Tudom, hogy igen, mert könnyen befolyásolható. De komolyan elmondtam újra, hogy nem rekeszthetünk ki senkit az életünkből azért, mert valamiért nem tetszik. Mindegy, hogy kövér, vagy sovány, szemüveges, vagy fél keze van, vagy fél lába, vagy épp süket, vagy vak, vagy más színű a bőre, vagy "csak" másképp viselkedik, mint az átlag. Pontosan ugyanolyan ember mindenki. Nem tudom, vajon hányszor kell még ezt átrágnunk, hogy tényleg képesek legyenek bárkit elfogadni származásra, kinézetre, észbeli képességekre, vagy akármire való tekintet nélkül.
Azt egyébként megálltam, hogy a gyerekem előtt bíráljam E. néni viselkedését. Előttem végképp leszerepelt, és nincs többé tekintélye, de a gyerekemmel ezt nem tehetem meg (mondjuk szerintem tudja). És még azt sem mondtam, hogy "köszönjük, E."
Mindenesetre komoly gondok elé nézünk, ha ez így kezdődik. És komolyan elszomorít, hogy ilyen pedagógusok kaptak végleges szerződést, mikor sokan, sokkal jobbak, sokkal toleránsabbak pedig állás nélkül "rohangálnak a világban".
Mindenesetre E. néni olvasgathatna kicsit, mondjuk Márait: " Vannak ritka emberek, akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették. Ezek az emberek nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat. Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is..."

2009. okt. 5.

No comment

Nem akarom kommentálni. Természetesen van véleményem (erről is), de az most mellékes. Amikor először hallottam erről a Sub Bass Monster művésznéven rapelő fiatalemberről, megmondom őszintén legyintettem csak.. gondoltam, na, egy újabb. Aztán mikor ezt hallottam a Híradóban (mikor épp aktuális volt a téma) hát... megmondom őszintén azért vállon veregettem őt gondolatban. És itt és most kérek tőle elnézést, amiért azt gondoltam, amit. Mert ebből a zenéből az jön le nekem, hogy megvan a magához való esze. Még akkor is, ha tudom, nyilván segítettek neki. (de ha majd kiderül, hogy nem, azért is elnézést fogok kérni)


Hétfői zagyva

Annyi mindenről akartam írni múltkorában. De persze mindig olyankor jut eszembe mindenféle jó téma, amikor nem vagyok gépközelben. Kéne szerintem jegyzetelnem, mert feledékenységem határtalan méreteket öltött. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy pénteken égre-földre kerestem az oviban a gyerekem vékony pulcsiját, mert tuti biztos voltam benne, hogy abban jött, és mikor hazajöttünk, akkor megtaláltam itthon. Tehát mégsem abban ment. :-D :-D Még szerencse, hogy a megfelelő gyereket vittem oda.
De hihetetlen módon megint vannak gondjaim a szavakkal is, egész egyszerűen nem jutnak eszembe. Pedig tudom, hogy tudom.. csak épp képtelen vagyok rá, hogy akkor és ott használjam. És nem kell ehhez semmi bonyolult szóösszetétel. Tök hétköznapi helyzetekben is képes blokkolni az agyam. Néha elég ciki, hogy körül kell írnom, mire gondolok. Pedig azt azért én is tudom, hogy nem vagyok épp buta, vagy csökkent értelmű, csak épp kissé korlátolt. Vagy ahogy Erik fiam múltkor édesen beszólva jellemzett: "Anya is jól van, csak épp beteg az agya." Na, valahogy így. :-D
Azért, ha visszaolvasom a kezdeti bejegyzéseimet, ahhoz képest nagyon-nagyon sokat "gyógyultam". Igaz, sokba került nekem a gyógyulás. De végülis hasznomra vált minden elmélkedés, magamba zuhanás, minden kudarc is. Úgyhogy nem bánom. Egyrészt, mert hülyeség lenne bánni bármit is, másrészt mert tényleg úgy érzem, rengeteget erősödtem ez alatt az idő alatt. Pedig volt idő, mikor úgy éreztem, a pokol legmélyebb bugyrában vagyok, és nemhogy ki nem jövök belőle többet, de még lejjebb fogok süllyedni. És aztán nem. Kijöttem, és mondhatom, hogy nagyjából jól is érzem magam a bőrömben. Lennének dolgok, amitől jobban érezném magam, mondjuk ha kevésbé érezném magam "haszontalannak". De ez is akár rajtam múlik csak. Mert várok én itt arra, hogy majd jön valaki, és az önéletrajzom alapján azonnal telefont ragad, hogy én kellek neki, és csakis én... ahelyett, hogy megteremteném magamnak azt a lehetőséget, ahol csak tőlem függ minden. Igaz, a felelősségvállalás önmagamért még egy rám váró házi feladat. Mert az rendben van, hogy vállalom a felelősséget a kimondott szavaimért, vállalom a felelősséget a tetteimért, de az megint egy másfajta dolog, hogy vállaljam annak a felelősségét, hogy pl. meg akarok élni az írásból. Vagy akármi másból. Állítólag a lehetőség tárháza végtelen. Ami igaz. És tök bátor lennék, ha mondjuk történetesen nem a saját bőrömet vinném a vásárra. Tök jó tanácsokat tudnék adni, ha bárki kérné... csak épp ezeket megvalósítani nem is olyan egyszerű. Mert van egy rakás kiaknázatlan terület itt helyben is. De vajon azért kiaknázatlan, mert még senki nem jött rá, vagy azért kiaknázatlan, mert a kutyának sem kellene? Azért ez nem mindegy...
És különben is, akár tanulhatnék is. Valamit. Lehetne egy diplomám. Valamiből. Tudom, hogy meg tudnám csinálni, ha akarnám. Kérdés, akarom e. Tudom e, mi az, ami leginkább érdekel? Képes lennék e több évig kitartani? (muszáj lenne) Képes lennék e esetleg több (mondjuk sok) vasat tartani a tűzben? Ezen mondjuk van egy kevés időm gondolkodni. Mint ahogy a többin is.
Csak néha eszembe jut, vajon azt hogy fogom tudni kezelni, ha valamelyik gyerekem pont ennyire határozatlan lesz majd, mint én. Vagy ilyen szétszórt, mert sok minden érdekli, de semmi sem az igazi... Hogy a jóégbe fogok tudni neki hitelesen tanácsot adni, ha még a saját gondolataimon sem vagyok képes kiigazodni? Jelentem: fogalmam sincs. :-D

2009. okt. 4.

Mindennapi gondolataim

Most már aztán tényleg elő fogom terjeszteni valahol, hogy bírálják felül ezt az idő-dolgot, mert ez az egy napra 24 óra kevés. Meg az egy hétre a hét nap is. Meg úgy egyáltalán. Mert most kezdődött a szeptember, őszintén szólva, még nemhogy ki sem hevertem, vagy magamhoz sem tértem igazán az iskolakezdés, és óvodakezdés okozta megrázkódtatásból, de már itt van az október. És ugyan még szerencsére jó idő van napközben, de ez már akkor is olyan hónap, amikor reggel és este már kell egy plusz kardigán az olyan fagyosszenteknek, mint én.. meg olyan korán sötét van már.. Meg egyáltalán. Azt meg tényleg csak halkan, és zárójelben, és egészen apró betűmérettel jegyezném meg, hogy már október? B@sszus, most volt húsvét.. meg évzáró, aztán meg mindjárt elkezdhetek gondolkodni a karácsonyi ajándékokon, meg ilyenek.
Najó, addig még lesz itt októberben szülinap. Krisztusi korba lépős, és nem is értem, miért kellett úgy lehurrogni azt a tortaötletet, miszerint tegyünk rá egy feszületet, ha már.. :-D Pedig annyira stílusos lenne.. Meg különben is, az csokis, fehércsokis olyan snassz, nem? De mit csináljunk az olyan emberrel, aki nem szereti a marcipánt? Ez amúgy is olyan rejtélyes dolog számomra, hogy valamit, ami ilyen finom, lehet nem szeretni. De lehet. Olyannyira, hogy képes lepiszkálni a tetejéről, ha mégis..
Na, és még amit akartam leírni így kutyafuttában, felmosás előtt.. hogy talán túl optimista volt az előző bejegyzésem. Mármint munkaügyben. Mert aztán péntek este negyed 11-kor (ugye szerintetek is tökéletes időpont sms-írásra?) kaptam ezt: "Tisztelt jelentkező. Amint elmondtam a meghallgatáson sok bizonytalansági tényező van az indulással kapcsolatban ami nem rajtam múlik. Egy pár nap türelmet kérek a jövő héten jelentkezem a megbeszéltek szerint. Üdv. (és itt a név)" Ez nekem olyan kis rejtélyes. Rejtélyesen pesszimista. Mert nem értem eleve azt sem, hogy minek küldte, ha egyszer megbeszéltük, hogy fog jelentkezni a jövő héten? Küldte volna akkor, ha mégsem tud mondani semmit még egy hét múlva sem. Meg miért ilyen későn? Vajon mi történhetett, ami miatt péntek este tíz után még telefont ragadott, és sms-t pötyögött.
Én optimista lennék alapjáraton, de most elbizonytalanodtam. Nemkicsit. Najó, már egyébként is végiggondoltam ezt az egészet, és nehezen értem, hogy a fenébe fog ez nekik jól működni, ha nem reklámozzák, meg ilyenek, de mondjuk, hogy kicsi vagyok, és nem értek hozzá.
Mindegy, majd kiderül... Ha meg nem kell még mégsem dolgozni, az sem baj, mert az őszi szünetben úgyis lenne programom. Az meg a másik, hogy akkor hogy a fenébe jutnék én eszébe a páromnak a HTB rendszámról, ha dolgoznék? :D :D