Amikor a rémálom valórá válik

Nem is volt az olyan rég, amikor itt íródott egy post abban a témában, hogy miktől is félek. Őszintén szólva, akkor azt reméltem, hogy sosem kell egyik félelmemmel sem szembenéznem. Mint már többször, hát ezügyben is alaposan tévedtem. Szembe kellett néznem. Éppen ma. És éppen a legnagyobb-bal.
Történt ugyanis, hogy ma sütöttem, dupla adag hajtoványt férjem kérésére, mert ma csapatot építenek a kollégákkal. Kiskirályfinak nem volt ma ovi, nevelés nélküli nap volt, így itthon sertepertélt körülöttem. Egy darabig még "segített" is, figyelte a számokat a mérlegen, miközben kimértük a lisztet, kikapcsolta a mikrot, ami melegítette a tejet. Aztán, mivel gyúrni nem engedtem ezúttal, elunta magát, és kiment. Nem is volt ezzel gond, szokott kint játszani felügyelet nélkül, tisztában van a korlátokkal, szabályokkal. Aztán ki-be mászkált folyamatosan, mert valami mindig kellett kintről, ha bent volt, bentről, ha kint volt.
Nagyon nem tűnt fel az sem, vagy legalábbis nem volt gyanús, hogy aztán egy idő után nem mászkált. Akkor lett gyanús, amikor végeztem mindennel, és már el is mosogattam. Egyébként is készültünk bevásárolni menni, hát elindultam, hogy szóljak neki, jöjjön.
Az udvar első részében nem volt, hát megnéztem hátul. Ott sem. Felszaladtam anyuékhoz (többgenerációs családi ház), hátha bement... nincs sehol. Szaladok vissza le, bekukkantok dédiékhez is, ott sincs, értetlenül néznek rám, hogy mit keresgélem, nincs ott. A biztonság kedvéért visszamegyek még a mi lakásunkba, akkor már kissé hisztérikusan kiabálva, hogy "Roli!" "Roli!" Semmi. Férjem felpattan az ijedt hangomra, és a következő pillanatban már ketten kétfelé szaladunk, keresve kétségbeesetten a gyerekünket. Az eszem tudta, hogy nem ment ki az utcára, mert tudja, hogy nem lehet. Az eszem tudja, hogy okos gyerek. A szívem viszont majd' kiugrik a helyéről. A lábaim kezdenek rogyadozni, már remeg a hangom, és félek is.
Aztán nagybátyám benyitott a kazánházhoz. Azaz, nyitott volna, ha tudott volna. Mert az én édesdrágaharmadszülöttem ott ült, hátát az ajtónak támasztva, és aludt!
Felkaptam, szegény nagyon ijedten nézett, ahogy felébredt rögtön, és szorítottam, hihetetlen megkönnyebbüléssel. Nem nagyon értettem, hogy mit keresett ott, és főleg, miért ült le. (ott nem lehet játszani) Estére kiderült, hogy egy ezeréves színezőt fedezett ott fel, amit leült megnézegetni, és közben elaludt. Én meg közben öregedtem vagy száz évet.
Attól, hogy ez most jól alakult, és -mondhatni- szembenéztem a félelmemmel, nem hiszem, hogy kevésbé fogok ettől félni. Szerintem még jobban csak, mert már azt is tudom, milyen ezt úgy igazán átélni.