Láttam én már sokmindent életem során (na, az úgy hangzik, mintha lennék vagy ötven éves minimum), mondhatnám, kevés dolog az, ami meglephet, mégis...
Adott valaki, akit születése óta ismerek, már csak azért is, mert én születtem előbb. Állítólag (családi legendák szerint legalábbis) még a neve is azért az lett, ami, mert én minden babámat így neveztem, mielőtt ő megszületett. Ismerem, mert ugye ha már a testvéremről van szó, együtt nőttünk fel, együtt éltük át a babázós korszakot, meg után a fiúzós, fiúegyütteses, stb. korszakokat. Igaz, hogy már gyerekkorunkban is homlokegyenest mások voltunk. Ő volt a "picike", akinek szinte mindent szabadott, egyrészt, mert ő volt a legkisebb (gyerek is, unoka is), másrészt, ha nem úgy volt, ahogy ő kigondolta, éktelen hisztiket rendezett. De olyan igaziakat. Néha irigyeltem is emiatt, hogy Ő aztán mindent kiharcol. (bezzeg én..) Kiváló üzleti érzékkel ötévesen elcserélte a cumiját egy camping biciklire, az én összes név-és születésnapomra kért, és kapott ajándékot, és mindent megszerzett, amire csak "megfájdult a foga". Neki lett farmerdzsekije, mert kettőre nem tellett, és hát én úgyis megértő vagyok, és különben is én hogy néznék ki benne (kövér gyerek voltam). Amikor már középiskolások voltunk, akkor már egyrészt nem volt ennyire akaratos, és követelőző, másrészt ugye egész komolyan más világban éltünk. Aztán pedig ahogy annak lennie kell, mindegyikünk élte a maga életét, mindegyikünk abban a meggyőződésben, hogy jól csinálja. Ami igaz is, mert nekünk, saját magunknak kell jónak lenni, és valóban nem számít(hatna), hogy mások mit gondolnak. Én korán szültem, ő örült, és lelkesedett (emiatt szégyellem magam, hogy én meg nem annyira) a gyerekeimnek, szerette/szereti őket, és tökéletesen kiváló alanyai voltak a szakdolgozatához (Erikről írta), de persze tényleg szívesen is foglalkozott velük akkor még kezdő és lelkes óvónéniként.
Aztán valahogy nagyon elromlott minden. Kezdődött azzal a sztori, hogy lépten-nyomon megkérdezték tőle, hogy babát vár e. Világéletében a pehelysúly kategóriában indulhatott volna csak (kivéve babakorában, akkor volt utoljára hurkás) épp nálunk valahogy családi vonás, hogy ha két deka plusz van rajtunk, akkor az a hasunkon. Akárhogy is van, hasunk akkor is van. Na, és itt kezdődött a történet.. amit ha nem láttam volna a saját szememmel, úgysem hiszem el.. Megérkezett az életébe egy könyv formájában Norbi életmódja. És valahogy észrevétlenül lett a megszállottja. Eleinte "csak" formába akart lendülni az esküvőjükre. Hogy szép menyasszony legyen. Szigorúan lemondva minden édességről, felesleges marhaságokról, és szigorúan hat után már nem evéssel. És persze, kőkemény "gyúrással" valamelyik torna kazettára (aztán később dvd-re). A cukrot teljes egészében felváltotta az édesítőszer, a csokit, kekszet a "norbi müzliszelet", a joghurtot a "norbi puding, norbi joghurt", aztán mindent lecserélt a teljes kiőrlésű lisztből készültre, a diétásra, az energiaszegényre.. És meglett az eredmény. Lefogyott. Karcsú lett, mint a nádszál, igen vékony derékkal, látszólag elégedett volt magával. De csak látszólag, mert nemhogy nem hagyta abba, vagy vett vissza a lendületből, neeeem. Akkoriban már külön laktak, így aztán az "őrület" mindenféle kontroll nélkül folytatódott, és fokozódott. Mert már senki nem szólt rá, hogy egyen még, mert senki nem látta, mennyit és mit eszik. Egy darabig nem is volt gond. Soványnak sovány volt, de azt meg már úgy megszoktuk. Aztán babát várt, aki aztán mégsem született meg. Akkor már kezdett szörnyen sovány lenni, de még mindenkit lehurrogott, mondván, mi vagyunk a hülyék, mert ő eszik, és attól, hogy nem "ész nélkül" mindent bármikor, mint mi (?), attól még ez így pont jó. Amikor pedig Dorka úgy döntött, hogy őket választja... akkor már csontsovány volt. És nem, nem hízott. Talán öt kilót összesen a kilenc (nyolc és egy kicsi) hónap alatt. De ez csak talán. Mert akkor már nem árulta el, hány kiló. Aztán megszületett Dorka baba, hálistennek egészségesen, az anyukája pedig szemmel láthatóan elfogy. Ijesztően néz ki. És ugyan a baba születése után nagyon hamar, mégis túlságosan későn szúrt szemet mindannyiunknak, hogy itt nagyon nagy baj van. Tehetetlenül, és ugrásra készen álltunk mindannyian, mert láttuk, tudtuk, hogy nem bírja. És kezdődött a szép szóval könyörgés, meg a lélekre hatás, és aztán végül mindannyian (összebeszélés nélkül) megelégeltük, és megmondtuk kerek-perec, hogy mit gondolunk. Abban mindenki egyetért, hogy beteg. Remélhetőleg nem testileg, "csak" a lelke, vagy az agya, vagy nem is tudom mi. Mert az ő elmondása szerint már nem éhes. Már nem hozza lázba semmi. (pedig én emlékszem, mekkora öröm volt egy-egy szombat esti hamburgerezés is annak idején) És a kör bezárult. Mert talán már negyven kiló sincs (biztos nincs annyi, de nem hajlandó elárulni). De még mindig "egészségesen" él. Teljes kiőrlésű tésztától a leheletvékony sonkáig.... édesség, nasi, szénhidrát nélkül. Mert beépült, hogy az nem jó.
Értem én ennek az egésznek a mechanizmusát, persze, hogy értem. Mert tudom, a gondolatainknak teremtő ereje van, tudom, hogy simán be lehet programozni magunknak bármit. És azt is tudom, hogy igaz az is, "amit eszel, azzá leszel". De mégsem értem. Hogy nem látta, hogy baj lesz? Hogy nem fogta fel, hogy ötven kilósan már nem szabad ezt az "önpusztító" életmódot folytatni? Hogy nem értette meg a tanult, diplomás eszével, hogy butaságot csinál? Miért nem tudta leállítani magát? Miért nem kért segítséget?
Néha dühös vagyok rá, máskor meg végtelenül szomorú miatta. Mert elképzelni sem tudom, képes e véget vetni ennek. Nem tudom elképzelni, hogy le lehet állni. Olyasmi lehet ez is, mint az én nikotinfüggésem. Tudom, hogy nem jó, sőt, kifejezetten káros és ártalmas, amit csinálok, mégis kell.
Az eszem tudja, hogy anorexiás és ortorexiás egyszerre. Elmondtam, mit gondolok, elmondtam, mit kéne tennie. Nem csak én, mások is. Mind ugyanazt, és mind másképp. Azért sikerült odáig eljutni, hogy kért segítséget, és mára időpontja van valakihez, aki remélhetőleg segíteni is tud. Feltéve, hogy őszinte lesz. Feltéve, hogy elfogadja feltétel nélkül, amit mondanak. Feltéve, hogy képes felülemelkedni magán, és a gyerekét nézni, akinek nem így van szüksége az anyjára.
Meglátjuk. Mindenesetre azért magamban dühös vagyok kicsit a sok "minél soványabb vagy, annál szebb" érzést sugalló tévéműsorra, plakátra, újságcikkre. És kicsit még Norbira is, amiért nem írta le, hogy NE ötven kilóval kezdjen neki ennek az életformának. Najó, akkor még 55 is volt.
És őszintén szólva, az ő példájából okulva sokkal kevésbé akarom már a gyerekeimet "lefogyasztani", félek, micsoda károkat okozhatok vele a későbbiekre. A legnehezebb mindezt ésszel, mert ugye azt is tudom, hogy a túlsúlyosság is okozhat gondokat a későbbiekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése