Tényleg elkélne már egy olyan eszköz a birtokomba, ami közvetíti valahogy a gondolataimat. Már mindegy is, hogy hova, nem ragaszkodnék ahhoz sem, hogy rögtön blogoljon helyettem. Csak legalább feljegyzések készülhetnének. Mert olyan jó kis gondolataim születnek vasalás közben, meg mosogatás-rendrakás, sőt, fürdés közben is. Aztán ugye, mivel az én agyam gyártási hibás, és sosem áll le, így ha nem írom le azonnal, már nem is fogom sosem. Vagy lehet, hogy eszköz hiányában úgy kéne járkálnom, hogy toll a fülem mögött (vagy a fülembe :D), papír a zsebemben, és mindent, ami csak eszembe jut, azonnal lefirkantanék, legalább címszavakban. Majd kipróbálom.
Mindenesetre azt határozottan tudom, hogy arról akartam írni, amit valamelyik este telefonon pletykáltak nekem. Az oviban én vagyok a szülői szervezet elnöke. Nem akartam sosem ilyen titulust, mégis, valahogy úgy egyik pillanatról a másikra rám maradt, mint csacsira a füle. Ennek már van vagy négy éve, azóta küszködök óvó nénikkel, szülőkkel egyaránt. Nem hálás feladat egyáltalán. Mert jót tenni mindenkinek ugye nem lehet. Én meg naiv vagyok (még mindig), és azt gondolom, hogy mások is úgy gondolkodnak, mint én, és az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek legyen jó, az, hogy mibe kerül, mennyi munka kell mögé, az mellékes. De minden évben rá kell döbbenjek, egyre kevesebb ilyen naiv emberke van. De a pletyka nem erről szólt. A két legújabb kiscsoportban is elhangzott szülői értekezleten a kérdés, hogy ki az, aki vállalná? Az egyik szülő közölte, hogy azért nem, mert én vagyok az elnök, és én nem köszönök. Ami egyébiránt egy röhejes kifogás egyrészt, és tényleg, ilyen emberekre nincs ott szükség.. másrészt viszont nem is igaz. Határozottan tudom, hogy aki kifogásolta a dolgot, azzal ahányszor csak találkozunk, akár oviban, akár máshol, mindig köszöntem neki. Sőt, rá is mosolyogtam. Rá is. Szóval, el sem tudom képzelni, mi vitte rá, hogy ilyen kifogást találjon. Nem mintha nagyon lényeges lenne, vagy bármi törést okozna az életemben. Sőt, a kenyér sem lett olcsóbb ettől. De azért elgondolkodtam azon, hogy vajon mi szüksége volt erre? Mitől lett neki jobb, hogy "lejáratott" egy csoportnyi olyan szülő előtt, akik nem is ismernek, de máris alkothattak rólam egy véleményt. Szívesen megkérdezném tőle, de mégsem teszem, mert nem voltam ott, tehát nem is tudhatom. És ezzel kapcsolatban persze, hogy továbbgondoltam.. hogy hány, meg hány olyan ember van ezen a világon, aki ilyen felületes dolgok alapján ítélkezik megmásíthatatlanul, mint pl. a köszönés. Mert persze, egy nagyon alapvető udvariassági forma, ez rendben van, már kisgyermekkorban elkezdődik ez ügyben a "trenírozás". De nem ezen múlik, hogy valaki milyen ember. Köszönhet nekem minden nap harsogó szia, hogy vagy-gyal, ha egyébként meg akármikor leszúrna, ha hátat fordítanék neki. Vagy lehet, hogy nem köszön, mert épp elgondolkodott, vagy telefonál, vagy akármi, de egyébként egy tök jó ember. Mi múlik ezen? Szerintem semmi. Amitől ítélkezhetünk, azt a legtöbb emberből úgysem látjuk. Mert nem látjuk, eltörné a kenyeret az éhezőnek, és megosztaná e vele? Nem látjuk, segítene e, ha valaki segítségre szorul? De nem látjuk azt sem, hogyan viselkedik a hozzá közel állókkal? Lehet, hogy felhőtlenül tud örülni a barátai, családtagjai sikerének, és velük sír, ha ők sírnak. De lehet, hogy egy érzéketlen akárki, akinek nincsenek is barátai. Sok minden van, amit nem ismerünk, nem is ismerhetünk egymásból.
Épp ezért kéne eljutnunk odáig, hogy nem ítélkezünk. Persze, ez nehéz.
De azért azóta nagyon gondosan ügyelek rá, hogy jól érthetően kívánjak Jó reggelt neki. Csak hogy hallja. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése