Munkás napok

Hát akkor végre kicsit leültem, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat a héten történtekről.
A munka jó volt, bár fárasztó. Még nem az teljesen, amiről beszéltünk a főnökömmel, mikor biztossá vált, hogy én benne leszek a kezdőcsapatban, de erre számítottam. Nem hiteget, nem beszél mellé, tök őszintén elmondta, hogy miután nagyon most induló dologról van szó, ami ugye még ingatag lábakon áll, ő sem tudja, mire számíthat, nem tudja azt mondani, hogy akkor ez most tök tuti mondjuk 8-10 embernek. Így vagyunk egyelőre a kolleganőmmel együtt ketten. És én csinálom az adminisztrációt is, meg ugyanúgy csinálom a dolog fizikai részét is, tehát pakolok. De tényleg nincs vele bajom. Ugyan kissé az újdonság erejével hat rám ez a fajta munka, de nem nehéz, és nem is esett le tőle a gyűrű az ujjamról. A túlórák fárasztóak voltak, és kissé lélekölőek is, de bele nem haltam, és már tudom, akár ezt is meg tudom csinálni (ha muszáj).
A család reakciója, vagy nem is tudom minek nevezzem azért kicsit meglepő volt. Mert amíg én ezután a pár nap után kissé nagyképűen mondhatom azt, hogy felkészültem mindenre, és nem volt nehéz elszakadni egy kicsit Tőlük, sőt, kicsit még jól is esett, addig Ők a harmadik nap végére teljesen kiborultak. Mindenki. A két kisebb sírva várt haza, mikor jövök már, pedig ez volt az a nap, amikor nem is reggel mentem el, csak ebéd után. A legnagyobbnak is görbült a szája, és szokatlanul szótlan volt. Az apjuk pedig este hétre már annyira nem bírta tartani magát, hogy belekötött az élő fába is. Értettem őket egyébként, nem ehhez vannak szokva. Ahhoz vannak szokva, hogy anya ott van, kéznél, bármikor, és megoldja, odaadja, megcsinálja, megvigasztal, megnyugtat, elrendez. Szokatlan volt a helyzet, hogy Apa ad enni, Apa néz velük mesét, apától kell kérni mindenfélét, apa megy a boltba vásárolni. Ráadásul ugye szünet volt, és egész napról volt szó, nem csak az iskola utáni időről.
A megkönnyebbülésük határtalan volt, mikor szerda este úgy mentem haza, hogy a héten már biztosan nem megyek. Örültek, hogy én fogok ebédet főzni, és ott leszek a nap minden percében, akármi van is. És persze, sütöttem nekik kakaós csigát, és segítettem bepótolni minden elmaradt versenyfeladatot, meg leckét, meg verset tanultunk, meg társasjátékot vettem le, meg mostam vég nélkül, és ruhát pakoltam...
Ezek után már csak az a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének Ők? Anyagi biztonságot, amit olyan sokszor hangoztattak már, vagy Anyát, aki ugyanúgy, mint tíz éve bármikor, ezután is ott van a háttérben mindig. Mert a kettő együtt nem fog menni.
Magamat összekapartam a pokol legmélyebb bugyrából egy év alatt, most kezdhetem elölről velük? Vagy csak hagyjam, hogy majd kialakul, és csináljam, ahogy adódik?
Feladni semmiképp sem fogom.