Nincs túl sok. Van egy, ami nem tudom, honnan ered, azt tudom csak, hogy akkortájt kezdődött, jobban mondva konkrétan akkor, mikor a legnagyobb fiam megszületett. Attól egyetlen percig sem féltem, hogy nem lesz egészséges, eszembe sem jutott olyan, hogy esetleg hiányozni fog valamije, vagy több lesz valamiből, semmi ilyesmi. De azóta is folyton attól félek, hogy mi lesz, ha elviszi valaki? Nagyon hülye félelem, tudom.. de mégis. Persze, nem könnyített a helyzeten az sem, hogy egyszer egy magát nagyon poénosnak gondoló rokonunk eltolta a babakocsit a bolt elől, benne az alvó gyerekemmel egy házzal odébb. Nem kívánom az érzést senkinek, és nem kívánom senkinek azt sem, hogy az ő helyében legyen. Ritkán beszélek csúnyán és tiszteletlenül, de ott és akkor nem néztem én semmit, csak iszonyatosan meg voltam ijedve. Így esett, hogy a babakocsi onnantól kezdve sehol nem maradt őrizetlenül egy pillanatra sem. Ha aludt kint, valaki biztos, hogy ott ült, ha én nem, hát valamelyik dédi. Emiatt a félelem miatt engedtem ki nehezen a "kezeim" közül, nagyon sokáig nem bírtam volna elviselni, ha úgy viszik el bárhova is, hogy én nem vagyok ott. (az, hogy mindez mit eredményezett, most mellékes). Nem hiszem, hogy ő ebből valaha is valamit észrevett volna. Azt gondoltam, én kis naiv, hogy majd ha már ketten lesznek, nem lesz ilyen. Dehogynem. Duplán. Pont ugyanúgy rettegtem, hogy valaki elviszi egyiket, vagy másikat, vagy épp mindkettőt, mint rég. Ezért nem alszunk kitárt ablaknál sem. Mert hiába három gyerek, és harcedzettség, meg mifene, ez nem múlt el. Elengedem őket biciklizni is, de míg haza nem érnek, addig attól rettegek, hogy jajjistenem, nehogy valaki elrabolja őket. Ami hülyeség, mert azért ez nem egy olyan, hogy minden nap történik ilyen. Mégis ez a legnagyobb félelmem.
Aztán a sötétség is nagy ellenségem úgy gyerekkorom óta. Van, mikor kevésbé, van, mikor jobban. Mióta ezt a fordított életet éljük, azóta nem vagyunk jóban (én és a sötétség). Tök egyedül egy sötét lakásban nem jó lenni. Félelmetes hallani kintről a kutyák-macskák neszezését, és találgatni, hogy még ez is csak egy macska volt e, vagy nem...? És úgy aludni, hogy tudni, én vagyok az egyetlen felnőtt a lakásban, minden kiskorú rám hagyatkozik.
És még van egy...ha nincs velem minden családtagom (csak szigorúan a férjemre és a gyerekekre gondolva), és meghallok egy szirénát, azonnal ösztönösen rettegni kezdek attól, hogy "Úristen, mindjárt csörög a telefonom, mert valamelyikükért megy." Őrület, micsoda hülye tud lenni az ember.
Mindezek mellett abszolút eltörpülnek azok a hétköznapi marhaságok, mint feláll a szőr a hátamon a csúszómászóktól és rágcsálóktól a lakásban, az egértől annyira félek, hogy sikítani tudnék, hogy ki sem merek menni sötétedés után, ha denevéreket látok, mert tutibiztos, hogy az én hajamba ragadnának bele. :D Nem szólva a repülésről, meg a hajókázásról, meg az iszapos vízbe való belelépésről, a liftekről, a páternoszterről, és a negyedik emelet utáni magasságokról. Brrrrrr...
Sosem állítottam, hogy normális vagyok. :) :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése