Mai nap tanulsága

.. ha kimondod, amit gondolsz, és elmondod, amiről úgy gondolod, hogy el kell mondanod, abból valami mindig kerekedik. Vagy egy kiadós veszekedés, vagy egy nagyon jó beszélgetés. Mindkettőben volt ma részem. Ez utóbbinak köszönhetem, hogy mégis mosolygással zárom a napot, nem pedig mérgelődéssel, és tépelődéssel.
Nem volt egyébként jó napom. (ha valakit érdekel) Kardomba dőltem tegnap, és hiába feküdtem úgy le, hogy reggel már majd belenyugodva ébredek, nem jött össze. Mázsás súlyként van rajtam a bélyeg, ami tegnap rám kerül azzal a sorszámmal. Mindig kerültem az ilyen helyzeteket, menekültem a béklyókból, és sosem hagytam, hogy nagyon rövid pórázon tartsanak. Most meg épp ez van. Ráadásul, hülyén hangzik, tudom, de most aztán végképp igen nehezen találom a helyem. Lakik bennem egy csomó valaki, akik együtt vagyok én, és persze, egészen természetes és életszerű az, hogy néha valamelyik énem uralkodóbb a többinél, és épp ő határozza meg, hogy hogy érzem magam a bőrömben. De a sok valakis énem ellenére is akkora senkinek érzem magam, mint még soha. Pedig, tudom, ugyanaz a Dius vagyok (ahogy Eszter könnybelábasztóan mondta, ugyanaz a szeretett Diusunk vagy), mint eddig. Mégis tegnap megint megállt egy pillanatra forogni a föld is. Aztán meg úgy megindult, hogy pl. épp a mai napom az igazán jó példa mindenre. Mert voltam ma szaranya, kedvesanya, tigrisanya, jó munkatárs, morgós eladó, jó barát, aggódó feleség, vitatkozó feleség, gonoszságot el nem viselő ember, meg még egy csomó minden más. Azt nem mondom, hogy mindebben nem merültem ki végtelenül, mert de.
Egy biztos. Ha kimondom, megkérdezem, elmondom, megosztom, jobb lesz. :) Úgyhogy továbbra is el fogom mondani, le fogom írni, és meg fogom kérdezni.

És annyira jó, hogy már tudom, honnan a nagy látogatottság. :)) És elmondhatatlanul jól estek azok a szavak, amiket a bejegyzés kapcsán kaptam "A szívünk csücske az a bejegyzés." (No, és ezért jó blogot írni :P)

Nyilvántartásba vettek

 Ma megint orvosnál voltam. Ma kellett mennem ahhoz az újhoz, akit a múlt héten mondott a dokim. Kicsit izgultam csak, az is afféle első találkozás előtti kis drukk volt, amúgy inkább egykedvűen indultam. Gondoltam, ez is csak olyan lesz, mint a többi. Hogy mekkorát tévedtem!
Pár perces késéssel érkeztem, de ez szerencsére nem jelentett gondot. Az asszisztens megismert a folyosón, (na, ez azért gáz, hogy a neurológián arcról felismernek) és kedvesen megkérdezte, megengedem e, hogy behívjanak előttem egy alvásmegvonásos eeg-n túl lévő fiatal lányt. Hát persze. Még élénken emlékszem, milyen érzés volt az után az éjszaka után.. szóval, menjen csak.
Aztán szólítottak. Az orvos egy kedves mackós kinézetű ember. Kicsit emlékeztet arra az orvosra, akinél szültem (kinézetileg), úgyhogy elsőre úgy ítéltem meg, jó lesz. :) Belső tulajdonságait tekintve is hasonlít.. mert ilyen alaposan már rég faggattak ki. Még arra is kíváncsi volt, tudok e bármi kórosról a saját születésem kapcsán (csak annyit, hogy két hét túlhordással születtem). Mindent tudni akart rólam, és mindent meg is kérdezett. Átnézte a régi leleteimet. Majd miután eljutottunk (úgy fél óra elteltével) a jelenig, és végigkérdezett nagyon gondosan minden tünetemet, rövid gondolkodás után azt mondta, számára kétség nem férhet hozzá, hogy ez epilepszia. Az, hogy az elmúlt három évben volt annyi nagyrohamom, mint az azt megelőző tizenötben, nem meglepő. Mert a roham rohamot generál. Hülyén működik az agy, és ha nincs, ami leállítsa, akkor folyton csinálja (ezért sűrűsödtek a lábrázások). Ezért kell a gyógyszer. Megkérdezte, akarok e még gyereket, mert azt ezzel a mostanival nem lehet. Biztatott, szerinte jót tenne nekem a szülés (mert a gyerekszülések éveiben gyakorlatilag gyógyult voltam), és menjek, beszéljem csak rá a férjemet. De ha meggyőztem, szóljak, mert akkor egy fél év alatt átállít egy másik szerre. (Balázs vigyorgott egyet csak, de határozottan nemet mondott).
Szigorú nyilvántartásba vettek, kaptam egy gondozási naplót, felírták Balázs telefonszámát is, valamint az ambuláns naplóra rávezették, hogy esetleges rosszullét esetén a kórház szívesen fogad (ha ne adj isten, mentőre lenne szükség). Egy hónap múlva vár, akkor már egy friss mri lelettel, és egy kardiológusi szakvéleménnyel.
Nagyon-nagyon szimpatikus volt. Meg van benne minden, amit eddig hiányoltam az orvosokból. Mégsem tudom még igazán szeretni. Kimondta, amit nem akartam hallani. De ez el fog múlni. Holnap már majd örülök neki, hogy kimondta. Ma még fáj egy kicsit.

Béna post

Hát most nem annyira tudom, hogy mit is akartam írni, pedig még ma reggel is eszemben volt, hogy van egy(pár) fejben maradt témám. Elvittem magammal ugyan a laptopomat, csak épp netet nem sikerült szerválnom hozzá, úgyhogy dolgoztam, mint a kisangyal. :)
Egész nap voltam ma, úgyhogy öt után értem haza. Már egy órával a hazaérkezésem előtt hívott Erik Patrik telefonjáról, hogy mit csináljon, mert megy el a hangja. Mondtam, legcélszerűbb lenne, ha mondjuk nem beszélne. :) Persze már reggel is sírt, vagy kifejezőbb a hisztériázott egyet a két szobaajtó között a földön ülve, amiért én, a lelketlen és gonosz anya, elküldöm őt iskolába, mikor neki fáj a torka. Hazaértem, főztem neki teát. (meg végighallgattam még egy pár könyörgést, hogy akkor legalább holnap ne.. mert ő nagyon rosszul érzi magát) Nem tudom még, hogy mi lesz. Láza nincs, ámbár tény, a torka igen piros. És tudom, vírus van, mert nagyon sokan betegek. (és már Patrik torka is fáj, meg az enyém is..ó, jeee)
Na és akkor vártam az alkalmat, hogy vége leüljek, és körülnézzek a neten. Először megnéztem a leveleket (nem jött egy sem), aztán beléptem a fb-ra, majd a blogomra. Na és amikor ide beléptem először, akkor jártam úgy, hogy szám tátva maradt, és nem is hittem a szememnek.. a tegnapi és a mai látogatottságom minden eddigi csúcsot megdöntött. A mai közel a kétszerese a valaha volt legtöbbnek. Annak a szombati posztnak köszönhető, az ilyen népszerű. És nem értem, hogy a statisztika szerint még a facebook.com is hivatkozik rám. De vajon hogy?
Ezen morfondírozok, és ebből születik egy ilyen semmitmondó post.
Ja, a TSH-m meg jó. Szóval... tényleg nem vagyok egy tankönyvi eset. :)

El kéne költözni

Időről időre megfogalmazódott már bennem a vágy, de valami mindig elmulasztotta. Most nem múlik. Már mióta hazajöttünk a Balatonról, egyfolytában csak mennék. El innen, és lehetőleg az országból is. Ez utóbbi nem reális, mert egyikünk sem beszél nyelvet úgy normálisan (én sehogy se inkább), meg hát három gyerekkel, akiknek ugye iskolába kell járnia (és a legtöbb európai országban Rolinak is ott kéne lennie) ilyesmibe nem vág bele az ember eszetlenül. De a belföld sem reális sajnos, mert se nem örököltünk, se nem nyertünk a lottón, de még csak félretenni sem nagyon tudunk. Hiába vágyakozunk elmenni, maradnunk kell.
Ami viszont érdekes, és csak azóta a balatoni nyaralás óta tudom magamnak igazán megfogalmazni, hogy vicces módon (vagy inkább szánalmas módon) el kellett hogy múljak 33 éves hozzá, hogy úgy tudjak hosszú időre elmenni itthonról, hogy jól érezzem magam. Valahogy a mi családunk ebből a szempontból elég fura. Sosem volt olyan, hogy bárhova is kellett mennem, ne bőgte volna ki a két szemét anyám is, nagyanyám is. Csak úgy.. nem hiszem, hogy annyira hiányoztam volna, hanem csak mert új volt a helyzet, és nem felelt meg a megszokottnak. Emiatt soha, sehol nem éreztem jól magam. Nyilván egy kórházban amúgy sem érzi magát jól az ember, de amikor még ez a plusz is ott van, hát, volt olyan, hogy én is napokig bömböltem, hogy haza akarok jönni. És most, először mióta egyáltalán világot láttam, alig vártam, hogy leléphessek, és kiléphessek végre a mindennapok ördögi köréből. Ami ugye nem egyszerű, de már erről is írtam régebben. A helyzetet bonyolítja újabban a hipochonder nagybátyám napi nyűglődése, amit valamiért mindig velem kell, hogy megosszon. Nagyon bele vagyok fáradva, és komolyan, legszívesebben néha elküldeném melegebb éghajlatra, ha nem szánnám annyira. Bár van, hogy olyan hangulatban talál, hogy megkérdezem tőle, mikor hallott engem panaszkodni, hogy itt fáj, ott fáj, lüktet, zsibbad.. stb? Mert majd ha én is csak erről tudok beszélni, na, majd akkor foglalkozom az övével is. Azzal is tele van a hócipőm, hogy a nagyanyámnak velem kapcsolatban az a legfontosabb dolog, hogy megyek e dolgozni aznap.
Úgyhogy álmodozom a szabadságról, amit jelentene számomra, számunkra egy önálló otthon, de a véres és rideg valóságban esélyünk sincs erre. Hitelt se nem kapnánk, se nem mernénk bevállalni, más lehetőség meg ugye nincs.
Így aztán maradunk, ameddig bírjuk. És reménykedem, hogy nem kerülök bele a hírekbe egyszer, mert besokalltam... :)

Önzetlenség napja 2011

Hetek óta (vagy talán hónapokban is mérhető már?) lázas izgalommal készülnek rá városunkban. Az első ez, hagyományteremtő szándékkal. A facebook-on szerveződött a csoport, eleinte titkos, zárt csoportként. De erről írtam akkor, frissiben. Aztán ahogy telt az idő, a szerveződés egyre csak nőtt, végül odáig jutott, hogy megalakult egy nyílt csoport is, mindemellett a valóságban megmozdult a város apraja-nagyja. Nem tudom felsorolni, ki mindenki volt ott. Azzal könnyebb dolgom van, ha azt mondom, hogy nagyjából nem volt olyan intézmény, vállalkozás, sportág, akármi, ahonnan valakik ne vettek volna részt a videoklip forgatáson is, meg utána a délutáni pikniken. Már a szervezés idején is egyik ámulatból a másikba estem, mikor olvastam, hogy ki mindenki állt a kezdeményezés mellé. Ákos, akinek a javára az idén gyűjtöttek, egy nagyon fiatal fiú (20 éves), és megkockáztatom, hogy résztvevők nagyon nagy része az életben nem beszélt vele egy szót sem. Mégsem volt kérdés sem a bölcsiseknek, sem a babakocsis anyukáknak, sem a nagymamáknak, hogy azonnal igent mondjanak, és ott legyenek.
Egész héten arra "gyúrtam", hogy meg tudjam jól oldani, hogy a három gyerekemet időben eljuttassam a három helyszínre, ahol szerepel. Magamban megterveztem az útvonalat, aztán mint valami gps párszor eljátszottam az újratervezést is, mert Roli ovis csoportjának volt egy pár kijelölt helye, mire végül meglett a végleges. De végül megvolt a terv, a zenét rongyosra hallgattuk, hogy mindenki tudja a szöveget akármelyik pillanatot kapják is el végül. Aztán gyúrtam arra is, hogy időben felkeljünk. Na, ezt csúnyán elbuktam. 9, negyed tízre kellett odaérni, elvileg fél tízben indult a forgatás. Na.. hát.. engem fél kilenckor ébresztett Erik. Először nem hittem a szememnek, hogy ennyi az idő. Mert arra emlékeztem, hogy fél hétkor zenélt a telefonom, és egy pillanatra az is rémlik, ahogy lenyomtam. A következő pillanatban meg már fél kilenc volt. Nem volt időm ezen morfondírozni, mármint hogy ez vajon kóros e, mert Balázs igen morcosan fogadott, és míg villámsebességgel előkerítettem a cicajelmezhez szükséges fekete pólót, felöltöztem, gyerekek ruházatát is ellenőriztem, felhajtottam egy kávét, addig ő újfent ismertette velem, hogy mekkora felelőtlen is tudok lenni, mert hogy voltam képes így elaludni. (ezt ő sosem tudja elfogadni, amit értek, mert ő képes három óra alvással is óra nélkül is felébredni, ha tudja, hogy mennie kell valahova) Lényeg a lényeg, azért odaértünk.
Nagyon jó érzés volt úgy végigmenni a városon, hogy úton-útfélen kicsik-nagyok és még nagyobbak készülődtek. Itt egy focista-brigád, ott egy pár pompom lány, a virágbolt előtt egy kisebb fúvószenekar, a templom előtt igazi menyasszony (ma ment férjhez, és volt olyan önzetlen, hogy a klip kedvéért feláldozta a délelőttjét). A forgatás előtt volt egy főpróba, aztán kb. húsz perccel utána leforgatták élőben.
Mindenkinek kb. egy másodpercnyi idő jutott (száz csoport v. jelenet volt), de amikor vége volt, és visszafelé szedtem össze a fiúkat, mindenhol azt láttam, hogy mindenkit boldoggá tett az az egy másodperc. Nem hazudok, csupa mosoly volt a város. :)
Délután elmentem a két kisebb-bel a piknikre (Patriknak nem volt kedve). Itt folyt az igazi pénzgyűjtés, mindent, amit a város, és környék vállakozói jó szívvel és önzetlenül felajánlottak, igen kedvező áron eladtak. Volt hús sütés, halászlé, sütik, arcfestés, csillámtetoválás (ez nekem is van:P), gyerekeknek ilyen-olyan kézműves foglalkozások, tűzoltók ládamászást gyakoroltattak, trambulin, közben két színpadon voltak a fellépők. Erik leginkább a díszvendégekre volt kíváncsi, egész konkrétan Erőss Zsoltra (őrá leginkább azért, mert Ákosnak is olyan lábat szeretnének, mint neki van, és kíváncsi volt, hogy tényleg olyan e, mint az igazi..... ugyan hosszú nadrágban volt, de olyan, egy kis bicegése sincs, szóval ha nem tudnánk, nem hinnénk..) és Bárdosi Sándorra. Ott volt még Nagy "Csonttörő" János is, de rá sokkal kevésbé volt kíváncsi. Bárdosi Sanyi valahogy, valamiért nagyon fontos volt neki. Voltak bemutatók is, többek között Bárdosi Sanyi is levezényelt egyet, és utána megkérdezte, kinek van kedve kipróbálni magát birkózásban. Erik az első sorból követte az eseményeket, de csak az utolsó pillanatban mert jelentkezni. Az egyik osztálytársával állt ki. Meglepett. Mire kettőt pislantottam, Erik egy jól irányzott mozdulattal megfordította, kigáncsolta(?) az ellenfelét, és már ki is "rakta" a körön kívülre. Csak pillogtam. Mindezek után nem sokkal lehetősége nyílt a vágyott autogram megszerzésére is tőle. Azt hiszem, felejthetetlen volt neki is, mikor ez a nagy nevű (egyébként egészen apró termetű) ember azt mondta neki: "Rád emlékszem, jó harcos vagy." Lehet, hogy úgy járunk, hogy az önzetlenség napja nekünk egyben a sportágválasztó is volt. :)
Meglehetősen elfáradtam az ott töltött két óra alatt, de ott is azt láttam, hogy csupa jó szándékú ember gyűlt össze, és mindenki azért jött, hogy ha csak egy kicsivel is, de segítsen. Mindemellett persze még jól is érezte magát mindenki.
Sajnos még nem láttam a klipet, de remélem, hogy felkerül a youtube-ra is, és akkor megmutatom. Ma nagyon büszke voltam rá, hogy bicskei vagyok. :) Jó lenne, ha nem múlna el. Jó lenne, ha tényleg hagyomány lenne belőle, bár a legjobb az lenne, ha csak egy jó buli lenne minden évben, és nem lenne egyetlen segítségre szoruló ember sem, de ilyen nincs.
Jó kis nap volt. :) És tényleg.. ahogy a dalban is van: "Rájöttem, hogy az élet más".

Senki nem hitte el...

.. bevallom, még magamnak is voltak kétségeim saját magam felől is, de tényleg megtettem. Tegnap óta már nem én vagyok az oviban a szülői szervezet elnöke. Egyrészt megkönnyebbülés, mert újabban már sokkal több terhet és negatívumot hordozott magában az egész, mint amennyi még belefért nekem, másrészt nagyon rossz érzés volt megírni. Sok kis apróság vezetett a nagy elhatározáshoz, az utolsó utáni csepp az volt, hogy a polgármesterünk arra a levélre, amit írtam neki, úgy reagált, hogy felhivatott telefonon (máig rejtély honnan tudja a mobilszámomat), és kvázi berendelt magához. Holott én arra kértem, jöjjön el az óvodába, és egy közös szülői fórumon face to face válaszoljon a kérdéseinkre, ismertesse a terveit, stb. Nos, sok mindent eltűrök, de hülyének nem nézhet senki, még akkor sem, ha polgármester. Egészen véletlenül úgy hívtak hétfő délelőtt meg kedd estére, hogy akkor szülői értekezletre kellett mennem. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Jó kis diplomatikus húzás részéről, mert mondhatja, hogy ő felajánlotta, és én voltam, aki elutasította.
Mindegy, már szót sem érdemel az egész. De akkor, mikor azt a bizonyos telefont letettem, véglegesen eldöntöttem, ennyi volt. Annak idején azért vállaltam el, mert éreztem magamban annyi affinitást, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki tudok állni a gyerekek, és a gyerekekhez tartozó szülők érdekében. Ez így is történt éveken keresztül. Vívtam csatákat, szülőkkel, óvónőkkel, de mindig sikerült olyan megoldást kieszközölnünk, amivel szinte mindenki elégedett volt. Tavaly már megérintett az érdektelenség szele, és nagyon rosszul is esett, írtam is akkor az elmaradt bállal kapcsolatos érzéseimről. Már akkor sejtettem, hogy jobban járnék, ha nem csinálnám tovább. De megráztam magam, és gondoltam, majd kitalálunk valami mást.. másképp hozzuk össze a társaságot, és másképp szerzünk pénzt a gyerekeknek.
Aztán ez az óvodavezetői pályázatos hercehurca megint csak megviselt. Mit sem ért a véleményünk, az idő és energia, amit belefektettem, hiábavaló volt minden.
Nem szeretek félbe hagyni semmit. De most, az utolsó ovis gyerekem utolsó ovis évében mégis abbahagytam. Elfáradtam, belefáradtam. Ráadásul az új felállásban már nem lennék képes ugyanazzal a szájízzel csinálni, mikor tudom, hogy tökmindegy mit mondunk, úgyis az lesz, amit már előre eldöntöttek. Kicsit olyan "Virág elvtárs, az az ítélet"- íze van az egésznek, ami történt.
Elvben még egyszer részt kell vennem egy szm ülésen, "hivatalosan elköszönni". Nem nagyon értem ezt (a megbízott vezető mondta), mert annál hivatalosabban nem tudok elköszönni, minthogy írásba adtam.
Sajnálom, hogy így alakult, és bánt is egy kicsit. De majd hamar átlendülök ezen, és élvezem a megkönnyebbülés felszabadító energiáit. Sose lennék képes a nevem adni olyan dolgokhoz, amik teljesen ellenkeznek minden meggyőződésemmel.
Azért.. lehet, hogy mégis részt veszek még egyszer.. hogy sok sikert kívánhassak az utódomnak. :)

Roli, Rolcsi, Rolika, Roland..

.. és Rolcsikám, meg mostanában még Jojika is. Ma van a névnapja. A szokásos izgatottsággal várta, számolta, mennyit kell aludni még. Erre ma reggel, mikor ébresztettem, rácsodálkozott, hogy azonnal kapott egy Boldog Névnapot puszit. :) Ajándékot nem kért, ez valahogy családi hagyomány az idén, úgy látszik. Pedig isten bizony nincs ilyen házi rendelet, hogy nem kérhetnek semmit. Akartunk neki futóbiciklit, de egyet találtunk csak ilyen nagy gyerekeknek, 28 ezerért. Annyit meg már ilyesmire nem áldoznék, bármennyire jónak gondolom is.
Így aztán most csak egy meglehetősen "gagyi" ajándékkal lepjük meg. Igaz, ő mindig ilyenre vágyott. :) Buborék-kard, vagy hogy hívják. Amiből ilyen hatalmas nagy buborékokat lehet gyártani. És még majd kap mellé ruhát (mert csak én hiszem azt, hogy nem nőtt, a nadrágjai egészen másról árulkodnak). De azt majd vele együtt választjuk ki. Ennek van egy célszerű oka, ami ugye az, hogy rögtön fel tudja próbálni, a másik pedig az, hogy vele még ruhát venni is öröm, mert ott is annyira lelkes tud lenni. Meglát egy verdás trikót, és "Ó, anya, odanézz, én mindig ilyenre vágytam."-felkiáltással szorongatja.
Semmit nem változik ezen a téren. Még mindig egy igazi csupa szeretet, csupa szív gyerek. Bújik, szeret, ölel. Én meg élvezem.
Ez az utolsó ovis névnapja. A legközelebbit már majd iskolásként ünnepli. Addigra pedig azt hiszem, a Rolikát szép lassan elhagyjuk.. mert már nagyfiú, és néha kikéri magának az agyonbecézést. :)

Nagyon Boldog Névnapot Neked, drága kicsi Roli(ká)m. 

Neved napjára kívánok sok szépet,
legyen számodra boldogság az élet.
Mint gyöngy virág az erdő közepén,
úgy viruljon az életed, névnapod ünnepén!