Vasárnap

Nem indult rosszul az anyák napja, még úgy sem, hogy nem volt hiánytalanul itthon minden gyerekem, és az apjukat is hagyni kellett aludni pár órát. A két kicsivel felmentünk átadni a mamának az ajándékot, meg átmentünk a dédihez is.
Gyanútlanul kezdtem neki a főzésnek, és bevallom, ekkor már néztem az órát is, hogy már csak négy óra, és mehetünk Patrikért. Aztán beindult a gépezet, ami sikeresen elrontott mindent. Még egy sima vasárnapnak is annyi lett volna, nem az anyák napjának. És ugye, minek az embernek ellenség, ha van olyan családtagja, aki folyton keresi az alkalmat, hogy egymásnak ugrasszon bárkit bárkivel, de ha az "nem is jön össze", legalább jól felidegesítse az épp aktuális alanyt. Az meg, ha mindezt tálcán kínálják neki, az maga a Kánaán. Így esett, hogy kárörvendő vigyorral a képén jelent meg, épphogy nekiálltam krumplit pucolni, hogy most beszélt a szomszéddal, aki teljesen ki van akadva az Erikre, és ki van kelve magából. Miután elég bután néztem rá, folytatta azzal, hogy Erik átdobott valami követ, amivel kilyukasztotta az előtetőjüket.
Hittem is, meg nem is. Mert el tudom képzelni Erikről, hogy megteszi, mert ő az, aki mindenre kapható, bármit kitalál, viszont szegénykém annyira szerencsétlen, hogy minden ilyen balul üt ki, és lebukik. Megkérdeztem, tagadta. Egy darabig annyiban hagytam. Éppen ébredező páromat sem ezzel ébresztettem nyilván, de aztán, miután engem nemigen hagyott nyugodni a téma, meg tényleg úgy gondoltam, mégiscsak ki kéne deríteni az igazságot, elővezettem a páromnak is a helyzetet, és feltettem a kérdést, hogy akkor most mi legyen? Behívtuk Eriket, aki persze tagadott, krokodilkönnyeket hullajtott, de látszott rajta, hogy egyrészt nagyon fél, másrészt vaj van a füle mögött.
Közben hazahoztuk Patrikot, akinek a sebe még mindig csúnya volt, és iszonyatosan köhögött, meg még nagyon fáradt is volt, mert már hajnali ötkor keltek. :D Patrik is hallotta, hogy Eriket faggatjuk, és ő elárulta, hogy valamelyik nap tényleg dobott arra egy követ az Erik, de azt nem tudják, hogy hova esett, mert nem látták, és különbenis beszaladtak. Na, itt, ezen a ponton már Erik sem tagadhatott tovább, mert úgysem hittük volna el. Két percnyi néma, döbbent csend után lekaptuk a tíz körméről. Én majd' elsírtam magam, miközben azt kellett neki taglalnom, hogy mekkorát csalódtam most benne, mert hazudott. Meg mert nem bízott meg bennünk annyira, hogy elárulja nekünk az igazságot. És feltettem a kérdést, ezek után hogy fogom neki elhinni, ha azt mondja, hogy az osztálytársa szaggatta le róla  vadiúj pólóját (megtörtént nem is olyan rég), vagy hogy az osztálytársa vette el a ceruzáit, mikor egy ennyire fontos dologban is a képünkbe hazudott? Láttam rajta, hogy pont annyira szíven ütötte az én hegyibeszédem, mint engem az ő cselekedete. De a megpróbáltatásoknak még nem volt vége ezzel, mert át kellett menni a szomszédba bocsánatot kérni. Becsületére legyen mondva, tartotta magát, pedig nagyon nehezére esett. Alig mert felnézni, mikor kijött a szomszédlány, de elmondta, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen butaságot csinált, és többet nem fog előfordulni, ne haragudjanak rá. Nem sírta el magát, pedig remegett a hangja. Én meg kibírtam, hogy nem ölelgettem meg ott azonnal, mert azzal elrontottam volna mindent. Én is bocsánatot kértem, és mondtam, hogy mondják meg, mibe kerül a javíttatás, mert természetesen az a minimum, hogy kifizessük. Nem fogadták el, pedig kétszer is felajánlottam. Azt még elmondta a szomszédlány, hogy nem akart a hétvégén szólni, merthogy anyák napja, meg minden, gondolta, majd hétfőn bejön délután, és akkor. Hát ez nem jött össze.
Erik még leírta vagy húszszor hogy "Hazudni a legrondább dolog a világon", nem jutott eszembe eredetibb büntetés.
Azt gondoltam, kultúráltan elintéztük a dolgot, megtettük, amit tehettünk. De tévedtem. Mert még mindig téma a dolog a szomszédban. Olyannyira, hogy nem köszönnek senkinek (vissza sem) közülünk, és olyannyira, hogy szomszédnéni roppant gondoskodóan mindenkinek elmesélte már, hogy "milyen neveletlen kölkeim vannak". Valamint kissé kiszínezte még a sztorit, mert úgy kering a bocsánatkérésünk története, hogy én sírva mentem oda, és azért nem fogadták el tőlünk, hogy kifizessük az okozott kárt. Kicsit szánalmas a néni, de legyen meg neki ez a sekélyes öröme, ha más nincs is.
Mindenesetre tanultunk az esetből megint. Erik felelősséget, mi pedig egy újabb tapasztalattal lettünk gazdagabbak.  Meglettünk volna nélküle, nem mondom... De ha már így alakult, ezt kellett kezelni.
De továbbra sem tartom őket bent a lakásban, és továbbra sem állok mellettük minden percben ellenőrként. Nem hiszem, hogy az megoldás.