Ma reggel az idő is elszomorodott arra a hírre, hogy haza kell jönnünk. Olyan mértékű volt ez a szomorúság, hogy még ónos eső formájában könnyeket is hullajtott. Emiatt aztán egy kicsit előbb indultunk, mint ahogy eredetileg terveztük, mert azt tudtuk, hogy sétálni már nem tudunk, azt viszont nem, hogy mire számíthatunk a következő órákban időjárásilag, azt meg nem akartuk megkockáztatni, hogy esetleg rosszabb legyen. Szerencsére gond nélkül hazaértünk, egy helyen láttunk egy oldalára borult autót az út szélén, de már ott volt az autómentő.
Itthon kipakoltunk, pizzát rendeltünk, elindítottam a mosógépet. Délután voltunk apósomnál, a húgoméknál, de más dolgunk nem volt. Patrik elment a barátaival valahová, nem is biztos, hogy hazajön holnap délután előtt, mert mennek gokartozni is holnap délelőtt. Ilyesmibe már nincs beleszólásunk, az is tök jó, hogy mindig szól, hova megy és kb mikorra várható. Ha másképp alakul, mint ahogy mondta, akkor szokott írni üzenetet, ne idegeskedjünk feleslegesen.
Próbálom feldolgozni, hogy holnap és holnapután menni kell dolgozni, nem túl nagy sikerrel. Semmi kedvem hozzá, elég jól ellennék itthon. Kaptam könyveket, amiket olvashatnék, szeretnék sütni méteres kalácsot, ki kellene cserélnem a frituban az olajat, mert pénteken kelleni fog. Ezek is meglesznek egyébként, majd munka után, nem helyette.
Az elmúlt napok annyi jó érzést adtak, ami azért elég lesz egy darabig, minden nehezebb pillanatban elő fogom szedni az emlékeimet, a fényképeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése