... a katonának. Állítólag. Azt mondjuk pont nem tudom, hogy a katonának milyen dolga van, mert az sose voltam, de még a párom sem. Viszont nehéz a dolga az anyukáknak, az apukáknak, a feleségeknek, a férjeknek, a nőknek, a férfiaknak, azt tudom.
És most nem a piszkos anyagiakra gondolok egyáltalán. Azt hagyjuk. Hanem úgy általában. Mert figyelem az embereket mindig, kívülről is, meg egyébként is mindenféle beszélgetések kapcsán. És olyan érdekes következtetésre jutottam (cseppet sem meglepő módon), hogy mindannyiunkat a magunk ilyen-olyan nehézségei motiválnak. Mert amint valami ilyennel találjuk szembe magunkat, az ugye azonnali megoldást követelő probléma.
Anyukaként, minden szépségével, csodálatosságával együtt baromi nagy nehézségeket jelent megtalálni minden gyerekemhez a kulcsot. Azt a kulcsot, amitől ő nem fog engem mindenáron uralkodni és parancsolgatni akaró sárkánynak nézni, ő pedig hajlandó lesz velem együtt működni. És minél nagyobb az adott gyermek, annál nehezebb a kulcsot hozzáilleszteni. Mert megvolt, basszus már babakorában, amikor még azért általában leginkább az ő igényeihez igazodott, aztán kétévesen már kissé olyanná formálódott a kulcs, ami néha-néha letörte a szarvát, de csakis a saját érdekeiben. Mostanra, a legnagyobb esetében egész komolyan el van deformálódva, és képtelen vagyok kiigazgatni, hogy passzoljon hozzá is, hozzám is. De dolgozom a megoldáson... csak épp most afféle ördöglakatként működik a kulcsunk.
Apukaként talán a páromnak még nehezebb, mint nekem. Egyrészt, mert ugyan kissé vajszívű, mégis hát ő a férfiember, úgyhogy ő a keményebb kettőnk közül. Látszólag. Az, hogy mennyire nehéz neki a látszatot fenntartani, az más kérdés (és mondjuk, hogy csak én tudom). Másrészt pedig, az ő kulcsa még deformálódottabb, mint az enyém, mert a gyerekeinket nagyobbrészt érik azok az ingerek, és hatások, amik az én családomban megszokottak, tőle meg tökéletesen idegenek. Ezeket pedig baromi nehéz úgy kezelni, hogy hagyjon is belőle, ami jó, de vegye el végérvényesen, amivel totálisan nem ért egyet.
Feleségként nehéz, mert az egyik részem teljesen meg van elégedve azzal, hogy itthon teszek-veszek, a másik részem pedig örökké agyal-gondolkodik, hogy hogy kéne, mint kéne, hogy minden így maradjon, de mégse.
Férjként nehéz, mert sok a pénzkereső teher egymagának, de nagyon félt attól is, hogy megosszuk.
Nőként pedig nagyon nehéz csinosnak, ápoltnak stb. lenni, mikor csak öt-tízperc van erre naponta, vagy mikor tudom, hogy egyrészt fáj a lábam a magassarkúban, másrészt abban képtelen lennék a gyerekem grabancát elkapni az utolsó pillanatban az út szélén, ha épp olyanja van. És nehéz megtalálni azt a sokféle stílus között, ami az enyém, ami kényelmes, és kifelé is tudja sugározni azt, amit szeretnék. (mondjuk ez azért asszem sikerült, miután tegnap mondták épp, hogy "azért megtartanak még")
Férfiként pedig nehéz lehet az erősebbnek lenni, akkor is vigasztalni, amikor akár neki is sírhatnékja lenne, vagy akkor is kitartóan "menni tovább", mikor pedig dejólenne leülni. És gondolom, hogy ugyanolyan nehéz lehet stílust találni is, ami nem a pojáca-kategória, de nem is a kőműves-dekoltázs-mutogatós mackónadrág. :D
Hogy aztán miért van az, hogy mégis így a jó, azt nem tudom. Filozófiát nem tanultam soha.
Azt sem tudom, tulajdonképpen minek is írtam ezt le. Csak úgy eszembe jutott. :-D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése