Iskola

Pontosabban egy iskolai levél, melyben "Örömmel értesítenek, hogy ... Erik Márk nevű gyermekünk felvételt nyert az iskola ab úti épületébe az 1.e osztályba" Tanítók: X Y-né és A-né B C.
Mindez pénteken, a ballagás napján, délben. Amikor még vártam a virágokat, a szalagokat be kellett tűzni a virág mellé, még el kellett mennem a ballagósomért az oviba, vasalni az ünneplőruhákat, és enni sem ártott volna. Ez utóbbira végül nem került sor. Mert összeszorult a gyomrom, hogy nem, nem oda került, ahova szeretett volna. Azt két másodperc alatt eldöntöttem, hogy a gyerekem ezen a napon nem tudja meg, mert nem rontom el neki. Aztán szép sorban mindenkiről kiderült, hogy senki nem lesz osztálytársa. A 14 csoporttársból 12-en abba az osztályba kerültek, ahova Erik is szeretett volna, 2-en pedig a harmadik induló első osztályba. Nem is tudom, hogy csalódott voltam e inkább, vagy indulatos, vagy egyszerűen csak beindult bennem az anyaoroszlán, aki mindenáron félti, óvja, védi és a legjobbat(?) akarja a gyerekének. Sok emberrel beszéltem át mindezt. Férjem szerint túlélhető, mert Ő is pont így lett elsős, és különben is nem kell a saját(?) csalódottságomat kivetíteni a gyerekre.Egyszem Fiú Barátom szerint sem világtragédia, és ő is azt érezte ki a hangomból, hogy én(?) vagyok csalódott. Erika barátnőm azt mondta, nem kell ebből ügyet csinálni, új élet, új kihívás. Patrik fiam felszisszent, hogy jajj, szegény, az nagyon rossz lesz neki. (ez sok mindent eldöntetett velem) Eszter tökéletesen értett (végre valaki), hogy miért agyalok, miért féltem, miért vívódok.
Elgondolkodtam, hogy vajon, ha a sors úgy rendezte, ahogy, akkor szabad e, vagy érdemes e beleavatkoznom. Aztán ezt félretettem. Figyeltem egész hétvégén a gyerekemet, aki messze nem átlagos méretekkel rendelkezik, korosztályában kiemelkedő a súlya, a magassága, mégis, bizonyos helyzetekben még mindig kisbaba. Mert nagyon nehezen viseli a kudarcot, nehezen dolgozza fel, ha nem neki van igaza. És olyankor sír. Mit sír... hisztizik, hatalmas hangerővel, pont, mint kétévesen. És még mindig kell neki az a fajta támogatás, amit felnőttként én, vagy az apja nyújthatunk vitás helyzetekben, kétes esetekben. Mert igazságszolgáltatás gyanánt nem áll ki még a testvérével sem, hanem jön, árulkodik, és várja, hogy neki és csakis neki adjunk igazat. Szóval.. ilyenkor kb. , mint egy négyéves. Ugyanakkor azt gondolom, még annak ellenére is, hogy papíron fejlesztésre szorul, hogy nagyon jó eszű és logikájú gyerek, pont ugyanúgy tanult meg magától olvasni, mint az a nagyobbik, aki ontja magából az ötösöket. A tanítókat nem ismerem, csak szülők szubjektív véleménye alapján. Az meg ugye olyan, amilyen. Mert ha szereti a gyerekemet, én is szeretem, ha nem szereti, akkor meg mondok rá kígyót-békát. (legalábbis a többség)
Summa summárum végiggondolva százszor, ezersze, meghallgatva mindenkit, hétfő reggel bementem az igazgatóhoz, és fellebbeztem. Sose csináltam ilyet. Most is nehezemre esett. Mert azért az a fajta neveltetés még dolgozgat bennem, hogy egy iskolaigazgató szavát nem vonjuk kétségbe.. sőt, egy pedagógusét sem. Na, persze, az Élet számtalanszor mást igazolt már, de abban a korszakban, amiben én felnőttem, a pedagógus még feljebb való volt a hétköznapi embereknél, mindenképp tisztelni való. Szóval, bementem, elmondtam, hogy semmi kifogásom egyik tanítónéni ellen sem, biztos vagyok benne, hogy mindenki aranyoskedvesnagyonhozzáértő meg minden.. DE miért lett az én gyerekem egyedül???? Felírta, utánanéz, megpróbál mindent (vagy csak mondta, ezt ugye nem tudhatom), és felhív majd. A helyzetet bonyolítja a BTM-es besorolás, meg az, hogy pont kétszer annyi fiú van, mint lány, meg hogy mindenki oda akart kerülni, ahova mi is..
Nem tudom, sikerül e. A lelkiismeretemet megnyugtatja, hogy legalább megpróbáltam. Még akkor, ha tíz év múlva ennek a világon semmi jelentősége nem lesz.
És még akkor is, ha Erik azóta megtudta az óvónéniktől, hogy egyedül lesz E osztályos, és látszólag nem viselte meg.
Most kivárok, és reménykedem nagyon, hogy nem két szék közül a padlóra esek. :-)