A felhők

Egyszer volt, hol nem volt, a végtelenkék égen élt három kis bárányfelhő. Hol itt, hol ott bukkantak fel, a világ minden tájáról láthatták őket.
A három kis felhőcske sosem került távol egymástól. Boldogan játszadoztak, legkedvesebb játékuk az volt, mikor versenyeztek, ki tud bonyolultabb alakot ölteni. Mert bizony, már egészen kicsi korukban rájöttek ők is, hogy a felhők képesek arra, hogy akár úgy nézzenek ki, mint egy kisbárány, vagy a következő pillanatban lehettek szakállas bácsi is. Egyszer a napocska, aki kedves barátjuk volt, súgta meg nekik, hogy ilyenkor a földi gyerekek meg azon versengenek, ki találja ki, milyen alakja van a felhőknek. Naphosszat játszottak így, más dolguk nemigen volt. Még kicsik voltak ahhoz, hogy esőfelhők lehessen, ahhoz meg főleg, hogy viharfellegekként jelenleg meg bárhol is. Igaz, arra nem is nagyon vágytak. A viharfellegek olyan hatalmasak és gonoszak voltak, hogy féltek tőlük. Azóta különösen, mióta közülük az egyikük olyan morcos tekintettel fenyegette meg őket, csak azért, mert nem vették észre a közeledtét. Riadtan kapaszkodtak össze, és gyorsan a nap háta mögé bújtak, míg Gonosz, a viharfelhők közül is leghatalmasabb, elvonult nagy dérrel-dúrral.
A nap készségesen elbújtatta őket, de megmosolyogta a három kis felhő félelmét. Másnap elmagyarázta nekik, hogy nem kell félniük.
-De Gonosz rettenetesen csúnya.- húzta össze magát egész kicsire egyikük- És ha szembeszállunk vele, akár örökre is eltűnhetünk.
-Dehogy. -mosolygott a nap- Gonosz csak a gyengéket tudja legyőzni.
-Én igazán erős vagyok- mondta a másikuk nagy bátran- Én biztosan le tudom győzni, csak kerüljön a szemem elé. -azzal máris harcos alakot öltött
-Nem kell legyőznöd senkit-mosolygott a nap- Legalábbis nem úgy, ahogy Te gondolod, kis barátom. Mit gondolsz, miért én vagyok az, aki mindig látható? Akivel senki nem húz ujjat?
A három kis felhő összedugta a fejét, úgy gondolkodott. Tudták, hogy a nap senkit sem bánt, mert őket sem bántotta soha. Tudták, hogy ugyan nagyon meleg, de mindig nagyon vigyáz rá, hogy ne égessen meg senkit. Tudták róla, hogy nem mond rosszat senkiről. De ugyanez elmondható volt a kis, fényes csillagokról is.
-Nem tudjuk. -mondták végül csalódottan
A nap rejtélyesen mosolygott, majd ásítozni kezdett. A felhőcskék tudták, hogy hamarosan elmegy a Föld másik felére, és helyette jön a hold. Csalódottan búcsúzkodtak, de gondolták, majd a holdat megkérdezik, mit tud a nap, amit ők nem?
Aznap nem volt rá alkalmuk. Alig a nap elment, megjelent Gonosz, Zord és Hangos, és akkora vihart csináltak, hogy szegény felhőcskék alig bírtak megkapaszkodni, el ne vigyék őket. Szorították egymást, ahogy bírták, mert az aztán a legnagyobb tragédia lett volna, ha akármelyikőjüket is elsodorja a vihar. Nagyon elfáradtak a kapaszkodásban, így mikor végre elvonultak a viharfellegek, már csak aludni vágytak, és elfelejtették, mit is szerettek volna kérdezni a holdtól.
Másnap a nap már jó pár perce simogatta őket kedves meleg sugaraival, mire felébredtek.
-Na, tudjátok már?- kérdezte őket
-Nem- szontyolodtak el a felhőcskék
-Én vagyok az egyetlen, aki mindenkinek boldogságot hozok. Nincs senki a világon, aki ne örülne nekem. A viharfellegek sem képesek bántani engem, csak eltakarni, míg elvégzik, amiért jöttek.
-Ó- szontyolodott el hármójuk közül a legkisebb- Mi sosem tudunk boldogságot hozni.
-Dehogynem, kis butuskám. Boldogságot hoztok minden földi gyermeknek a játékaitokkal.
-De ez kevés. Gonosztól mégis félnünk kell. Csúnyán néz ránk, és kiabál, csattogtatja az ostorát, ahogy közeledik. -mondta riadtan a legnagyobb felhőcske
-Aha... -mondta a középső felhő-Én már értem. Éééértem! Halljátok?- és boldogan ugrándozott föl-le
-Mit értesz, halljam csak?
-Legközelebb, ha közeledik, össze kell kapaszkodnunk, és amennyit csak tudunk, játszani. Akkor is, ha csúnyán néz. Mert a játékunk boldogságot hoz.
A felhőcskék ettől a pillanattól kezdve még nagyobb egyetértésben játszottak. Hol összekapaszkodva, hol külön-külön. Már a legkülönfélébb alakzatokra is képesek voltak, néha még a napot is megnevetteték vele. És aztán egyik nap közeledtek a viharfellegek. Már messziről morogtak, csattogtak. A három kis felhőcske kicsit riadtan nézett össze, aztán összekapaszkodtak, és önfeledt játékba kezdtek. Megállás nélkül változtak kis teknősből kiskutyává, majd virággá, vagy labdázó kutyussá. És láss csodát... Gonosz megtorpant, és figyelni kezdte őket. Nézte-nézte őket, ahogy nézte Zord és nézte Hangos is. A három kis felhőcske azt sem tudta már, épp mit csinálnak, csak izgatottan lesték, mi történik. És egyszercsak Gonosz visszafordult, majd követte őt Zord és Hangos is.
A három felhőcske boldog mosollyal nézett a napra, aki megsimogatta őket.
-Látjátok, mindenre képesek vagytok, amit csak szeretnétek. Csak mindig tudjatok játszani.
A három felhőcske később esőfelhő lett, áldást hozó vízpermetet szórtak a szomjazó földekre, de nem mulasztották el a kis felhőcskéknek megtanítani a boldogsághozó játékot.