Péntek, május 22-e. Akár egy teljesen szokványos nap is lehetett volna, mert szerencsére nem történt semmi rendkívüli a világban, sőt, talán kis hazánkban sem, hacsak melegrekord nem dőlt meg (ill. voltak itt-ott viharok késő délután, és este). De nekünk különleges volt. Kicsit fájdalmas, kicsit izgulós, kicsit könnyes, de nagyon-nagyon büszke. Középső fiunk is elballagott az oviból. :-( :-)
Az ő hangulatát is rendkívül jól érzékeltette, hogy már éjjel sem aludt valami jól. Többször is felébredt, és aztán reggel is anélkül kelt, hogy ébresztettem volna. Izgult. Reggel még azért mentünk rendesen oviba, de már ebéd után hazajött. Rögtön készült volna, azonnal indult volna a zuhany alá, meg hajat mosni, meg "férfiillatot" fújni magára. Nehéz volt megértetni vele, hogy van még ideje, nézzen nyugodtan tévét, vagy biciklizzen, vagy bármit, amit szeretne.
Még szerencse, hogy nekem folyamatosan volt még dolgom, intéznivalóm, és épp csak gondolatnyi időm maradt azon a levélen elmerengeni, amit a suliból kaptunk (de ez egy külön postba való). És arra is alig jutott időm, hogy vissza-vissza gondoljak azokra a már majdnem történelmi időkre, mikor ugyanez a gyerekem olyan nehezen búcsúzott tőlem a csoportajtóban, és zokogott értem, hogy "csak még egy puszit, anya". Vagy mikor ugyanez a gyerekem kiscsoport végén a nagy, iskolába készülő bátyjának szavalt búcsúztató verset (és még most is fáj kicsit, hogy Roli már nem szavalhatott Eriknek, mert már nem szokás) De nem baj, hogy kevés idő jutott ezekre, mert így csak egy-egy lopott könnycseppet töröltem le a legnagyobb titokban, mert itthon az összes pasi kiröhög miattuk.
És aztán egyszer csak fel kellett venni az ünneplő ruhát. És be kellett fújni a férfiillattal (szerintem anélkül el sem ballagott volna), aztán már kísérhettem is át fél órával az ünnepség kezdete előtt a csoportkép készítésére. (meg vittem a tortát is nekik) Itthon megint csak nem volt idő semmiféle sírós-merengős gondolkodásra, magamra ráncigáltam a ruháimat, az összes pasimat "gatyába ráztam", aztán felpakoltuk óvónénik ajándékát, gyerek ajándékát, magunkat, és kb. mint a málhás szamarak átvonultunk a ballagásra (tök jó, hogy az ovi a szomszédban van)
A műsor nagyon színvonalas volt, nagyjából mindenki részt vett benne. Az én legmagasabb és (szerintem) legcsinosabb szívtipró hétévesen három olyan verset is mondott, amiben annyi nyelvtörő volt, hogy még nekem is becsületemre vált volna. De ő büszkén (düszkén, ahogy ő mondta sokáig) állt ott, hangosan elmondta, és még ránk is mosolygott néha. És egészen a végéig kibírtam sírás nélkül. Ott kezdtek el tök maguktól folyni a könnyeim, mikor elkezdték, hogy "billegünk-ballagunk". Amikor pedig rögtön ezután még elénekelték a "Kedves óvódám.." kezdetű mondhatni örökzöldet, akkor azért már nem csak nekem folytak a könnyeim, hanem több anyukának is.
Hamar magamhoz kellett térnem, mert még hátra volt egy nagy feladat, amibe a gyerekek ugyan be voltak avatva, és reggel összepróbáltam velük a verset, de kellett nekik valaki, aki irányítja őket, aki a kezükbe adja az ajándékot. Szépen elmondták a verset, átadták az ajándékokat.
És már vége is volt. Még fotózkodtunk a fotós bácsinál, reményeim szerint csinált rólunk jó képeket. (nem csak a szoknyám hosszúságát nézte)
Itthon már csak megnézte a szalagokon a feliratot, összeraktuk a lego-órát amit a húgoméktól kapott, megettük a gyümölcstortát.
Én pedig azon kaptam magam, hogy ugyan baromira elfáradtam a sok intézkedésben,és nagyon sokszor volt nagyon elegem a négy év alatt, de nagyon sajnálom, hogy már csak három hét, és végleg búcsút veszünk. Mert most akkor már megfordul az arány. Nem 2:1 lesz az ovisok:sulisok aránya, hanem épp ellenkezője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése