De ma mindemellett sokszor jutott eszembe ennek az ünnepnek az árnyoldala is. Egyrészt azok az anyák, akik elvesztették a gyermeküket, másrészt azok a gyermekek, akik elvesztették az anyukájukat. Nekik ez a nap nagyon szomorú lehet. :-(
És rögtön szembe is találhattam magam a saját családunk problémájával, ami ugyan nem foglalkoztat bennünket napi szinten, sőt, leginkább egyáltalán nem, de azért van, és miután nem vagyok egy érzéketlen tuskó, hát ma eszembe jutott. De hogy nevesítsem is már végre.. a férjem ezen a napon nincs kinek köszönetet mondjon. És kevésbé lenne fájdalmas, ha az a fajta nincs lenne, amiről senki nem tehet, csak bekövetkezett, és meg kell gyászolni, és kész. De ez nem olyan... egész egyszerűen eldobták. Igaz, az ő elbeszélései szerint sosem volt az az igazi. De valami mégis volt. Most pedig már évek hosszú sora óta nincs. Olyannyira rég, hogy a gyerekeink nem is tudják, hogy ő van. Illetve, tudják, hogy apának is van anyukája, de többet nem. Nincs is értelme többnek, mert úgysem tudnánk válaszolni egyetlen kérdésre sem. Mert nem volt ok, nem volt semmi, csak a következmény, ami pedig ez, ami most van. Nem mondta még soha, hogy hiányozna neki, de nem is a szavak embere. Én azért (kettőnk közül a szív, és az érzések embere) helyette is szomorú vagyok, ezen a napon főleg. És nem tudom, melyiküket sajnálom jobban. Illetve, dehogynem... hát természetesen a páromat. Mert, ha énekelne, hát énekelhetné, hogy "Nekem nincs apukám, anyukám... ".
Az anyósomat pedig szeretném ezen a napon látni kicsit. Vajon tényleg nem is érdekli, hogy valahol a világban vannak, akik tudnák/tudták volna őt szeretni? Vagy azért ilyenkor fáj? Vagy eszébe sem jut? Nem, nem mi. Csak a fia. Akiért hálás vagyok Neki, mert megszülte. De szánom őt, amiért nem volt képes Anya lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése