Folyamatosan munkálkodik bennem, hogy mennyire kilógok én innen. Mármint ebből a családból. Na nem, nem a saját családomból, hanem ahova születtem. És teljes hasonulás önmagammal, mert hiszek abban, hogy mi választjuk, hova születünk le. Tehát, valami céllal kellett, hogy ideérkezzek. Lehet, hogy épp az a baj, hogy ebben hiszek? És azt gondolom, a célt korántsem értem (még?) el. Mindenesetre akármi is az igazság, amit tán sosem fogok megtudni, most nagyon hülyén érzem magam itt. Persze, egész más lenne a helyzet, ha nem így laknánk, ahogy.. hogy gyakorlatilag hiába vagyunk külön, mégsem.. Mert pont úgy jön be az én ajtómon is bárki, mint a sajátján. Igaz, mondhatnák, hogy ez fordítva is igaz. Mégsem. Mert attól még, hogy megtehetném, nem teszem meg. Egyrészt, mert tiszteletben tartom mások magánéletét, másrészt, mert egész jól el tudom magam foglalni a saját dolgommal. Az meg ugye mindig akad.
De hiába nem szólok én bele senki dolgába, hogy mit miért csinál, vagy épp mit miért nem csinál, vagy ez miért úgy van, és miért nem amúgy, nálam megteszik. Bárki, válogatás nélkül. Ezt miért ide raktad? Ott sokkal jobban mutatna.. Mert nekem így tetszik. Nem igaz, kislányom, hogy nem zavar, hogy minden szanaszéjjel van (három pohár a konyhaszekrényen, és tányérok a mosogatóban), tudsz nyugodtan ülni a számítógép előtt. Tudok. Mert meg fogom csinálni. Akkor, amikor nekem tetszik. Kismillió ilyen van. És még az a kevésbé idegesítő, mikor csak ezekkel kapcsolatban hallgatom a bölcs és okos megjegyzéseket azoktól, akik nálam sokkal tökéletesebbek (ugye, már mondtam, hogy tökéletlen vagyok?). De mikor mindenki frankón tudja, hogy melyik gyerekem épp miért olyan, amilyen, és természetesen meg is kell, hogy ossza velem, na, attól a falra mászok. Mert tudom, hogy Patrik mániákusan tapogat meg mindent, vagy épp szaglász (vagy akár a kettő kombinációja), és nagyjából tisztában vagyok az okával is. Azt is tudom, hogy Roli iszonyatosan hangos, és erőszakos, ha olyanja van, de ennek is tudom az okát. Sőt, Erik őrült világvége sírásait is abszolút tudom helyén kezelni. Mégis, mindenki sokkal jobb szülő nálam, leginkább az, akinek még gyereke sincs. És hiába van ez esetben két fülem... mert csak mondja, csak mondja, lelőhetetlen, egész addig, míg olyan szintre nem emelkedik a vérnyomásom, hogy muszáj valamit visszavágnom. Akkor úgy jár, mint az éji bogár... nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
És ami a legjobban bánt (mert az idegesít nem jó szó erre), hogy tudom, a hátam mögött mindenki mindenkivel kibeszél. Amíg csak sejtettem, valahogy jobb volt. Mióta egyszer-kétszer rosszkor mentem (a fene essen belém, hogy olyan csendben tudok közlekedni), és épp bőszen morogtak rám pl. a nagyszüleim, azóta azért bánt. Még akkor is, ha nem hagytam szó nélkül akkor sem.
Szóval, kilógok innen. És ugyan próbálom magam függetleníteni tőlük, és végezni a magam dolgát, de ha minduntalan megtalálnak, akkor nehéz.
Ez van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése