Könnyek

Azok a fránya könnyek. Kifogyhatatlanok. És jönnek örömömben, jönnek meghatottságomban, ha szomorú vagyok, vagy ha szomorúságot látok-hallok. Néha nagyon ciki, hogy nem bírom ki könnyek nélkül, de ha egyszer ilyen vagyok...
Pedig volt egy nagyon rövid időszak az életemben, amikor azt gondoltam, hogy juhééé, megváltoztam, mert nem sírtam el magam lépten-nyomon. Aztán mégiscsak visszatért. :-)
Tulajdonképpen engem kevésbé zavar magam miatt, mint amiatt, ahogy a környezetem reagálni szokott. Egyrészt, legtöbbször nem is értik, mit kell meghatódni attól könnyekig, hogy az a kis szőke, kék szemű királyfi két kezébe fogja az arcomat, megpuszil, és odasuttogja, hogy: "nagyon szeretlek". Én sem tudom amúgy. De akkor is jönnek a könnyeim rögtön. :) Másrészt pedig azt hiszem, nem is tudnak mit kezdeni vele. Mert vigasztaljon? Minek? Vagy mit mondjon? Vagy mosolyogjon? Igazából nem kell mondani sem, meg tenni semmit. Ami a legjobb lenne, ha nem bámulnának meg. :)
És elég sokszor van úgy, hogy a könnyeim, ha hagyom őket, olyan igazi felszabadult érzéshez segítenek hozzá. Mert bizony, olyan jól tud esni kisírni magam. Mindegy az, hogy miért.. vagy hogy mi váltja ki. Lehet egy könyv, vagy egy zene, de akár egy kép is, sőt, egy emlékfoszlány is.
Mostanában mondjuk megint kicsit érzékenyebb vagyok az átlagosnál is. Persze, pörögnek körülöttünk az események, van egy csomó "első dolog", aztán vannak utolsó dolgok, búcsúzások. Búcsúzni meg nekem még sosem sikerült könnyek nélkül. És az most mindegy, hogy gyakorlatilag nem olyan rossz dolog, hogy búcsúzunk, mert minden búcsú valami másnak a kezdetét is jelenti. Akkor is lezárul valami. Valami, ami már nem jöhet vissza. Konkrétan most épp a középső gyerekem óvódás korszaka.
De lezárul szép lassan az az időszak is az életünkben, amikor mindenképpen szükség van rám itthon. Már egyre inkább jól megvannak nélkülem. Lassan arra vagyok degradálva, hogy adjak enni. Minden mást megoldanak. Még azért a kicsinek feltétlenül és mindenáron és azonnal szüksége van anya gyógyító varázspuszijára a lehorzsolt térdére, vagy könyökére, de a két nagyobb már a ragtapasz-kérdést is megoldja egyedül. Nem akarok búcsúzkodni attól az időszaktól, mikor mindig jutott egy épp pici, aki olyan rajongó bizalommal tekintett rám. Persze, tudom, előbb-utóbb eljön ez, nem lehet a végtelenségig nyújtani, hogy mindig legyen egy picibaba... És ha ezeket végiggondolom, hát jön a gombóc a torkomba, és aztán a megváltó könnyek is megérkeznek.
Szóval, sírni mindig van miért. Hol ezért, hol azért. Ahogy mosolyogni is mindig van okom. :-)
Most akkor joggal merülhet fel bárkiben, csoda e, hogy ennyit fáj a fejem, mikor a fentiek alapján nem tuti, hogy teljesen normális vagyok. :D