Nagy nap volt tegnap. Legkisebb királyfim életünkben először az oviban várt engem anyák napi "műsorral", és ajándékkal. Megmosolyogtató és megható lelkesedéssel készült, számolta, hogy mennyit kell még aludni, már hét elején. Múlt héten egyszer elszólta magát arról, hogy lesz ajándék, aztán gyorsan kivágta magát, miszerint: "jaaa, neeeem, nincs is ajándék, csak eltévesztettem".
Ilyen előzményekkel reggel még, mikor elköszöntünk a csoportajtóban megkaptam az "ukázokat", mikorra legyek után (uzsi után rögtön gyere anya, jó?), melyik ünneplőjét vigyem (azt vasald ki, ami olyan, mint a fiúké..értsd: fekete nadrág, fehér ing), és én mit vegyek fel (te is szép ruhában legyél).
Élvezem ezeket a kis jeleneteket vele, mert egyrészt az újdonság erejével hat, a bátyjait sosem érdekelte, mit adok rájuk (kivéve, ha gombos farmert akartam), az meg főleg nem, hogy én mit veszek fel. Ő pedig, a kis stylist, mindig nagyon határozottan tudja, mit szeretne felvenni, hogy "jól nézzen ki", és azzal is tisztában van már most is, hogy is lehet a nőneműeket a pelenkásoktól a dédimamákig levenni a lábukról. Másrészt pedig nagy valószínűséggel utoljára élem át az ezzel az életkorral járó összes szépséget, bűbájt, gondot, és nyüglődést.
A nem egészen laza és nyugodt napközben után azért odaértem időben (ugye, uzsi után) az ünneplős ruhával. Boldog mosollyal és öleléssel fogadott, és öltöztünk, közben csicsergett, vigyorgott, ölelgetett, és mindeközben még arra is jutott ideje, hogy udvaroljon "Nagyon szép lettél, Luca!" "Olyan lettél, Maja, mint egy kis királylány!" (itt hívnám fel minden hímnemű olvasó figyelmét az ilyen megjegyzések micsoda boldog pillanatokat tudnak okozni a nőneműek körében). Aztán zokszó nélkül kintmaradt az öltözőjükben a padon, míg az anyukák, nagymamák bevonultak a csoportba. Kicsit izgultam is érte, bevallom, nem mintha attól tartottam volna, hogy majd nem szólal meg, vagy sírni fog, de mégiscsak az első ilyen nyilvános szereplése volt. És jöttek, édesen, komolyan, ki füligmosollyal, ki megszeppent arcocskával, és persze, hogy volt, aki annyira zokogott, hogy be sem lehetett hozni. Egészen komoly kis műsorral készültek, sok-sok mondókával, kiszámolóval, énekkel. És mindent tudtak.. mikor mi következik, a szöveget, az énekekhez a "koreográfiát". Rolikám néha kiintegetett, vagy odakacsintott, de nem zökkentette ki a ritmusból.. csak engem mosolyogtatott meg vele. Komolyan, már-már kezdtem büszke lenni magamra, hogy most akkor ezt kibírom sírás nélkül.. Csak aztán jöttek az anyukás versek, az "Anyukám, anyukám találd ki..." kezdetű, a nagymamás vers "Halkan puhán szirom pereg...", és ahogy néztem, elindultak a könnyeim mégiscsak. És aztán jött, hozta az ajándékot, egy cserepes virág szalvétába csomagolva, szivecskés kartonpapírral díszítve, és a kézlenyomata (laminálva). Ahogy hozta, büszkén, óvatosan, már megható volt, főleg tőle, aki mindig futva közlekedik. Ahogy átadta... az pedig... átölelte a nyakam, szorította, és hatalmas puszit adott. Még most is megríkat, ahogy írom..
Itthon még átadta a dédinek is a neki készített szivecskét, igaz, többször is meggondolta, odaadja e, vagy sem, de végül mégis a dédié lett, és aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Azt pedig csak én tudom még, hogy micsoda emléket hagyott vele idebent.. (de el fogom neki mesélni majd, vagy egyszer elolvassa) Olyat, amit majd azokban a pillanatokban, mikor a leginkább kiborít valamivel, előszedek, hogy ne tudjak haragudni. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése