Már május?

Azon kaptam magam ma reggel, hogy már megint rácsodálkoztam a naptárra (úgy látszik ez mostanában visszatérő problémám). Hogyhogy már május? És még az hagyján, hogy május, de annak is már a közepe... És basszus, jövő héten már ballag a gyerekem az oviból.. ami jajjjjjjj... Egyrészt pedig alig várom, mert nem volt túl jó helye az oviban, sosem volt olyan igazi szeretgetős óvónénije, mindig mindenáron meg kellett felelni, be lettek "idomítva" (ez szó szerint így hangzott el). Mégis, mindennek ellenére azért ő szerette az ovislétet, főleg az utolsó két évben, amikor már képes volt élvezni is az ott töltött időt, és lettek barátai. Másrészt meg tolnám még, ha tehetném, hogy minél tovább tartsanak a gondtalan ovis évek, mert kezdődik az iskola, amitől egyenlőre nagyon-nagyon féltem őt is, magunkat is. Nekem nincsenek elvárásaim vele szemben, legalábbis olyanok nincsenek, hogy ezt vagy azt KELL neki elérni. Neki ezzel szemben vannak. Nem adja alább, mint hogy minimum utolérje a bátyját. Ami nem mondom, hogy nem sanszos, de nem kéne ennek így lennie. És soha nem is értettem, mi az oka annak, hogy ő így érez, tudtommal sosem volt még csak gondolati szinten sem ez bennünk.
Szóval, május. Ami egyébként egy igazán szép hónap. Mert ilyenkorra mindig minden virágba borul, és olyan illatos tud lenni reggel és este is a levegő. Ilyenkor születtem, stílusosan 23 napot váratva magamra. (nem vicc, tényleg ennyivel jöttem később) És májusban általában azért az emberek is olyan vidámak szoktak lenni, mert jó idő van, süt a nap, nem kell nagykabát, de még kiskabát sem.
Az idén mégis ez olyan már május... mert tényleg annyira rohan az idő, hogy csak kapkodom a fejem. Egyik pillanatban még alig bírok reggel kimászni az ágyból, másikban pedig már megint elköszönünk a kapuban a párommal, mert este van, és ő indul dolgozni. És így megy ez mindig.
És már május van, és nekem még mindig nincs munkahelyem. Tudom, hogy nem lehet ez véletlen, sőt, megkockáztatom, más feladat vár rám. Csak az a másik még mindig kicsit várat magára, pedig igaza lehet annak, aki azt mondta, hogy addig tépelődök, míg lenyúlják, aztán majd akkor már késő bánat..
De abból a szempontból jó ez, hogy már május van, hogy végre képes vagyok élni a gyógyszerem mellett. Még mindig vannak a reggeli utáni vízalatti érzések, de egyre kevésbé zavar. Valahogy hozzámnőtt. És már nem kell ilyenkor legalább tíz percre lefeküdnöm, hogy túléljem. És már képes vagyok újra az egész napos "pörgésre" anélkül, hogy estére hulla lennék. És ez nekem nagy szó, mert nem gondoltam, hogy sikerül idáig eljutnom mostanában.
Egy dolgot elfelejtettem megírni múltkorában... a gyógyszerre evésnél is hatékonyabb a lebegésre a gyógyszeremre kávét inni. Na, az aztán... hú, nem volt semmi, mikor egyszer így jártam. Bevallom, igen komolyan kapaszkodtam az ajtófélfába, és egy életre megjegyeztem, hogy ez a combo nem nyerő. Előtte lehet kávézni, utána nem. De hogy miért?