"Meg kell engednünk valakinek, hogy nekünk adja, amije van. Ha mindig csak te adsz, soha nem kell csalódástól tartanod, mert nem vársz vissza semmit. De ez önzőség. Mert így nem engeded kitárulkozni magad, s nem adsz esélyt másoknak arra, hogy közel kerüljenek hozzád." (Luanne Rice Suttogás a múltból..)Egy könyvben olvastam ezt a pár sort, és annyira elgondolkodtatott akkor is. Aztán kiolvastam a könyvet, de megjelöltem az oldalt, ahol találtam. Többször elolvastam még újra, és végül leírtam ide. És gondolkodom (vagy inkább csak töprengek) még mindig azon, hogy mekkora igazság van benne. Mert tényleg, mennyivel egyszerűbb, és jobb mindig adni, feltétel nélkül, semmit sem várva cserébe. Ami persze szép és nemes dolog. De tényleg ott van mögötte talán egy picit (és igazán nem tudatosan), hogy így távol lehet tartani a csalódásokat.
Sosem gondolkodnék ilyesmin, ha racionálisabb személyiség lennék. De nem vagyok az. Ugyan két lábbal állok a Földön, nem kergetek rózsaszín felhős álmokat magam körül, elfogadom a nehézségeket, de igyekszem távol tartani magamtól akit csak lehet. Szeretem, teszek érte, és nem várok cserébe semmit. Működött. Aztán egyvalakit mégiscsak közel engedtem annyira, hogy hagyom neki, hogy tegyem érte, és nem csak hogy hagyom, de jó is.
És sokkal kevésbé tudnak bántani mások. Hogy emiatt e, vagy csak azért, mert -ahogy bölcs barátom megjegyezte múlt héten- összeszedettebb vagyok mostanra, mint bármikor az elmúlt években, azt nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése