Költöznék

Pedig azt gondoltam, hogy én aztán sosem fogok ilyet mondani. De tegnap-már megint- fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt ötödmagammal? Ki az, aki megérdemli a gyerekeimtől a szívből jövő mosolyokat rajtam és az apjukon kívül? És keserédes mosollyal jutott eszembe, hogy vajon miket élt át az, akitől származik a "minek nekem ellenség, ha családom is van" mondat.
De hogy érthető legyek. Azt hiszem, azt már írtam is, de ha nem, akkor most pótolom, hogy mi ilyen speciális családként leledzünk itt. Többgenerációs ház. Az én nagyszüleim, az anyámék, mi, és ugye a gyerekek. Ez ugye négy generáció. Meg a közvetlen szomszéd a húgomék, akiktől még kerítés sem választ el bennünket (egyenlőre). Hülye helyzet, vannak akik irigyelnek miatta, mert milyen jó lehet ilyen sokan.. elárulom, egy jó van benne... hogy külön bejárati ajtó van minden lakáson. A tegnapi konfliktus forrása a húgoméknál épülő kocsibeálló. Illetve, ez már csak az egésznek a folytatása, vagy nem is tudom. Eleve úgy adtál el nekik a nagyszüleim a telket (mellesleg jegyezném meg csak, hogy nekem előtte két évvel NEM volt eladó.. no comment), hogy úgy nagyjából kisilabizálták a telekhatárokat, aztán kész. Nincs kimérve, kijelölve, semmi, csak építettek rá egy házat, és jólvan. Igenám, csakhogy eleve ott lett elb@szva a dolog még a kezdet kezdetén, hogy a telekhatáron vannak melléképületek, a vízóra, meg ilyenek. Na, most épül ez a kocsibeálló a saját telkükön (ami tény, és vitathatlan, hogy ott azt csinál amit akar). Nincs ezzel más baj, minthogy épp elvágja a gyerekeim lehetőségét arra, hogy hátramenjenek csúszdázni, labdázni, bandázni, akármit játszani... oda, ahova épp tavaly lett nekik megcsinálva a "vár". De intelligens vagyok, és nem szóltam, úgysem szólhatok, mint utolsóelőtti kis senki, gondoltam, hát egye fene, majd megoldjuk a használaton kívüli baromfiudvaron keresztül az átjárást (ahova most rejtélyes okok miatt TILOS bemenniük). Aztán persze két szép szőke gyermekem elkövette azt az óriási baklövést, hogy dobálták egymásnak a labdát. A nagy hiába próbál kicsit és óvatosan dobni, ha a kicsi még nem tudja elkapni. És megtörtént, hogy a sógorom szélvédőjének pattant a Thomasos gumilabda. És megszólalt a riasztó. (mellesleg, a sógorom két méterre sem állt a kocsitól, ami tárva- nyitva volt) Persze, rögtön közölte a két kis megszeppent szőke herceggel, hogy ez aztán mégegyszer nehogy... Még ezt is kibírtam szó nélkül, csak megkértem a gyerekeket, hogy jöjjenek el onnan. Patrik persze rögtön dühös sírásra fakadt, hogy inkább költözzünk el, mert itt semmit sem lehet csinálni. Vigasztaltam, ahogy tudtam, de kezdte a vörös köd ellepni az agyam még működő részeit. Aztán a nagyszüleim megkontrázták a dolgot azzal, hogy a nagyanyám elkezdte taglalni, mi volt, hogy volt, én meg annyit mondtam, hogy nem baj, majd akkor itt SEM fognak ezentúl játszani. Erre nagyapám nekemesett, hogy mi a f..t képzelek én magamról, hogy én örökké(?) megsértődök. Mire úgy felkaptam a vizet, hogy azon melegében elküdtem a francba, nem tisztelve sem a korát, sem mást benne. Sok mindent vágtam a fejéhez abban a két percben, míg képes voltam remegés nélkül kiabálni vele.. mégsem mindent. Nem mondom, hogy húdemarhabüszke vagyok magamra, mert kicsit sem. De a fene enné meg már.. hát mit gondoljak ezek után? Hogy mi vagyunk itt a púp mindenki hátán? De tudnám, miért nem mondták annak idején, mielőtt több milliót öltünk bele abba a lepusztult lakásba, ahol még a dédimamám lakott, hogy itt nem maradhatunk csak átmenetileg. Mert most innen nincs hova és miből menni. Pedig isten látja lelkemet, akárhogy fájna is, most azonnal nekilátnék csomagolni, és meg sem állnék az ország másik feléig. És akkor talán majd tudnák értékelni, mit jelentenek a gyerekmosolyok, vagy mit jelent az, hogy család.
És még csak azt sem kéne végigasszisztálnom, hogy nem mondjuk meg a nevét sem, mert az is meglepetés lesz... meg különben sem vagyok kíváncsi a megjegyzésekre, hogy milyen hülye neve lesz..
Baromira felzaklatott a dolog. Magam miatt is, mert azt gondolom, mindent megteszek azért, hogy súrlódásmentesen élhessünk. Lenyeltem azt a békát is, hogy mi szorongunk öten a 35 nm-es lakásban, míg odafent anyám és a nevelőapám édes kettesben ücsörög a 100 nm-es lakásban. De leginkább a gyerekek miatt zaklat fel, és bánt, mert nem szeretném, hogy így kelljen felnőniük, hogy semmit sem szabad, és semmihez nincs hely, és ne zörögjön, és ne kiabáljon, meg egyáltalán, csak akkor és ott szólaljon meg (de akkor szólaljon meg!), amikor valakinek elő kell adni, hogy micsoda szép és okos és ügyes gyerekek.
A legrosszabb pedig a tehetetlenség. Mert ez esetben nincs mit tenni. Hitelt, még ha kapnánk is, nem tudjuk fizetni, mert nem telne rá (vagy akkor vissza kéne adni az autót), albérlet szintén zenész. Tehát maradni kell.
És tűrni.. vakon és süketen, hogy túl is éljem. :-(