Tényleg?

Tényleg szoktál írni? És miket írsz? Tényleg indultál már pályázaton? Tényleg mesét is? Nahát.. és tényleg bármit tudsz írni? Na, erre az utolsóra már nem tudtam válaszolni. Mert amúgy tényleg szoktam, mindenfélét, és igen, indultam már, és igen, egyszer már a "dobogón" is álltam egy írásommal, és igen, még mesét is írtam már. De hogy bármit tudnék e azt nem tudom. Műfajilag nem biztos, hogy menne a bármi, mert krimit pl. szinte biztos, hogy nem tudnék. Meg eclogát sem. :D Azzal eltelne vagy egy emberöltő, mire én eclogát írnék. Az első fél óra azzal telne, hogy fel kéne idéznem mi is az pontosan. Mert azt tudom, hogy tudom... csak már biztos nem vagyok benne.
Na de nem lesz itt irodalom óra, már csak azért sem, mert még a végén kiderülne, mennyi mindent elfelejtettem. (pedig mindig ötös voltam belőle, mert még a verselemzést is szerettem)
Ezen a pár kérdésen elgondolkodtam ma délután. Volt rá időm, dolgoztam egész nap... :D Amikor Eszternek délután a telefonban azt mondtam, hogy majd írok valami vidámat is végre, akkor még fogalmam sem volt, mit is... Aztán egyszer csak bevillant valami.. Összeraktam a kettőt..
Elmondom mi lett belőle. Játszunk! Azt fogjuk játszani, hogy leteszteljük tudok e bármiről írni. Ti fogjátok kommentben megírni hozzá a szavakat, fogalmakat, és azt, hogy az összesből a végén egy valami legyen, vagy esetleg mindet külön-külön írjam meg. Én pedig megírom. Becsszó. :)
A jutalom pedig az lesz, ha meg tudom írni, akkor olvashatjátok. :) Ha meg nem, akkor be kell látnom, hogy azért bármit nem...
Várom a kommenteket... bárkitől, bármit... :) És hogy legyen határidő is, vasárnap estig. :)

Halottak napja

Azt hiszem, ez az a nap, amikor kivétel nélkül mindenki legalább egy gyertyát gyújt. Nem hiszem, hogy van olyan szerencsés család, ahol ne gyászolnának senkit. De ha igen, hát akkor ők tényleg nagyon szerencsések.
A temetőkben ezen a napon rekordszámú látogató van, szinte egymást tapossák az igazán forgalmas temetőkben. Mi tegnap voltunk, pont a nagy tömeget elkerülendő... ma már csak itthon gyújtottunk gyertyát.
Egész nap eszemben voltak azok az emberek, akik nincsenek velünk már, akikkel ebben az életben már nem tudunk beszélni. Pedig akárhány év telt is el már, még mindig lenne mit mondanom nekik. Egy valakivel napok óta olyan nagyon szeretnék beszélni megint. Olyan jó lenne, ha felhívhatnám, és megkérdezhetném tőle, hogy mit gondol. Hallom a hangját még mindig, ahogy Diuskának hív, ahogy telefonál. Tudom, hogy kapnék tőle fejmosást rendesen, amiért még mindig egy helyben toporgok... de úgy örülnék annak a fejmosásnak tőle.
Mindenki közül azért Ő hiányzik a legjobban, mert ő ment el úgy egyedül közülük, hogy egy csomó mindent nem tudtam elmondani. Váratlanul elrohant... és ennyi.
A többiektől elköszöntem, hetekkel, napokkal a haláluk előtt. Az unokaöcsém halálának holnap lesz a 14. évfordulója. Beteg volt, leukémiás, és még egy hónap választotta el a 18. születésnapjától, amikor elment. Két nappal előtte bent voltunk nála a kórházban, és rendesen elköszöntünk. Azt mondta nekünk utoljára: "Aztán nehogy jók legyetek, mert majd meg tudom ám."
Balázs kollégája, aki az idén ment el ilyen váratlanul szintén felfoghatatlan. Tegnap nála is voltunk a temetőben... csak álltunk ott, és még mindig nem hittük el. Neki ugyan nem tudnék mit mondani, mert keveset beszéltünk, ő máshonnan hiányzik rettenetesen.
Tudom, hogy ma sok helyen égtek a gyertyák az ablakokban, hazavárva azokat a lelkeket, akik hiányoznak onnan. Remélem, sokan hazataláltak..

Életpálya-modell

Az új őrület itt kicsiny hazánkban. :D Ami amúgy lehetne jól, ha nem ilyen ámokfutó módon lenne ez is kezelve, mint ahogy van. Most nem arról fogok írni, mi a véleményem azokról, akik az ezzel kapcsolatos dolgokról határoznak, mert az nem lenne bölcs dolog tőlem.
Arról fogok írni, szerintem milyen is lehetne egy életpálya-modell. Mert elgondolkoztam ezen. Ugye, nem én lettem volna, ha nem. Az élet minden területén működhetne ez jól, mint ahogy működött is szerintem nagyon-nagyon sokáig, egészen addig, míg úgy nem alakult, hogy túlcivilizálódtunk, és felnőtt egy olyan generáció, amelyik túl akarta szárnyalni az elődeit tudásban. Az már egészen szociológiai kérdés, hogy mi mindent rontottak/rontottunk el ezzel, de most eltemetem magamban azt az elveszett szociológust, amelyik néha előtör.
Szóval, életpálya modell. Arra gondoltam, lehetne ezt annyira jól csinálni, hogy akár példaértékűek is lehetnénk vele a világban. De ahhoz először nagyon gyorsan el kéne érni, hogy az emberek újfent szeressék a hivatásukat (de ez megint csak szociológia, úgyhogy hagyjuk is). Tegyük fel, hogy az az ideális helyzet már előállt, hogy mindenki szereti a munkáját, hivatását. Ebben az esetben egészen evidens, hogy a villanyszerelő fia villanyszerelő akar majd lenni, mert az apja is kiteljesedik és boldog a szakmájában, hát kell e ennél több? A villanyszerelő felesége pedig mondjuk tanítónő, és így egészen evidens, hogy a lányuk is tanítónő lesz. Természetesen van egy harmadik gyerekük is, aki tökéletesen utópisztikus módon sem egyikőjük, sem másikójuk szakmáját nem választja, hanem valami egészen másra vágyik, tehát megvalósítja. Szóval, ez az életpálya-modell kicsiben. Mert ha azt látja a gyerek, a fiatal felnőtt, hogy az anyja/apja jól érzi magát abban, amit csinál, megél belőle, és nem "döglik bele" a megélhetési dolgaiba, akkor hogy a fenébe ne akarná ugyanazt magának? Természetesen előfordulhat, hogy a villanyszerelő fiú mégis továbbtanul, és mondjuk villamosmérnök lesz belőle, de ez már inkább becsvágy kérdése.
Na de most kell ezt nekünk megoldani, nem várhatunk arra, hogy majd felnő egy újabb generáció, akik ezt magukénak tudják vallani. A mi szüleink a Ratkó-gyerekek, akik ráadásul felnőttek a jóléti szocializmusban, így aztán duplán nehéz helyzetben lehetnek a felvilágosult gyerekeikkel, akik még elvégeztek egy(két) egyetemet, és néha fogalmuk sincs miről beszélnek. Ők abban nőttek fel, hogy ha dolgoznak, akkor "építik a szocializmust". Aztán szembesültek vele, hogy ez messze nem így van, és nyögik azóta is. Így aztán mi, akik közben megszülettünk, és felnőttünk, azt láttuk magunk előtt életpálya modellnek, hogy na, így nem szabad, ahogy ők. Így történhetett meg az, hogy nem lettünk szakmunkások, nem lettünk szakemberek, hanem tanultunk, amíg csak bírtunk, mert azt gondoltuk, akkor jutunk valamire, ha van mögöttünk egy nagy rakás lexikális tudás.
Aztán ez is megbukott. Mert most, hogy már nekünk is gyerekeink vannak, azon kapjuk magunkat, hogy a lexikális tudásunk semmit nem ér, mert ott találtuk magunkat a mókuskerékben, ahonnan nem lehet kiszállni, és "építjük a demokráciát", meg nyögjük, mióta csak felnőttünk.
De akkor térjünk a lényegre.. szóval, életpálya-modell. Mi lenne, ha úgy csinálnánk, hogy minden létező szakmában bevezetnénk ezt a fogalmat, és mondjuk az, aki már ledolgozott 35 évet lenne a "mentora" annak, aki épp pályakezdő. Teszem azt, a 35 év munkaviszony után elmenne nyugdíjba, és mellette négy órában mentorálná a pályakezdőt. Menne ez öt évig, és akkor lehetne teljes jogú nyugdíjas, a pályakezdő pedig öt év alatt olyan szakember lenne, hogy nem kéne aggódnia senkinek semmi miatt. Nyilván anyagilag ez igen komoly forrást igényelne, de a bevételi oldal sem lenne elhanyagolható, arról nem is beszélve, hogy micsoda foglalkoztatási pozitivitást generálna.
De simán el tudom képzelni, hogy pl. az az óvónő, aki gyereket még nem is látott, csak tanult róla a "Gyermeklélektan" (és hasonló) tankönyvekből, mennyire el lehet anyátlanodva, ha hirtelen bedobják a mélyvízbe, mondjuk 25 hároméves gyerek közé. Milyen jól jön ilyenkor egy nagyi-korú mentor, aki segít. És annak az óvónőnek is, aki már a ki tudja hanyadik generáció gyereket neveli fel az oviban, szintén jól jönne a fiatal kolléganő, aki esetleg jobban érti a mostani gyerekeket, mint ő, és talán korban is közelebb áll a szülőkhöz.
De mindez jól jönne a bevásárlóközpontokban, szupermarketekben is. Mert amíg pl. réges régen megtanulták a kereskedelmi sulikban a fejszámolást, addig most már ez nem követelmény. De a régi eladók rendelkeznek csak azzal az empátiával, hogy tudják a visszatérő vásárlók nevét (meg a gyerekekeiét... és a többi), a fiatalok zöme ezt nem tudja, mert nincs aki megtanítsa, megmutassa neki.
A saját életünket elképzelve mondjuk nem tudom, miféle életpálya-modellt mutatunk a fiainknak. Egyikünk sem dolgozik a szakmájában.És egyikünk sem választotta a szülei szakmáját. Szóval, nálunk máris bukott a dolog...... de még lehet egy tök jó mentoruk... :)
Mit gondoltok erről?

Könyvélmény hatása

Olvasom ezt a Meg Cabot könyvsorozatot (oldalsávban szerepel), és amellett, hogy legyőzte bennem az előítéletet, miszerint Meg Cabot csak nagyon nyálas és nagyon rózsaszín lányregényeket tud írni (igazad volt, Eszter, tényleg nagyon szórakoztató), még egy csomó kérdést is felvetett bennem.
Mivel valószínűleg nem sokan olvastátok a könyveket, elmesélem dióhéjban, hogy arról szól, hogy két lány agyátültetésen esett át. Az egyik egy nagyon híres szupermodell, akinek a testébe egy okos, ámde csúnyácska lány agyát ültették. A szupermodell agya pedig egy teljesen átlagos testbe került. A történetben van még azért emellett kémkedés, szerelem, meg minden, ami kell. De én leragadtam ennél az agyátültetés dolognál. Mert az számomra tökéletesen evidens, hogy ha meghalok majd valamikor, bámelyik vesémet, vagy akármit odaadok annak, akinek szüksége van rá. De az agyamat? Hát.. amellett, hogy az enyémmel nyilván nem járna jól, aki kapná, azt azért igen erősnek érezném. Mert hát az agyam tárol mindenféle információt. Olyanokat, amitől én tökéletesen egyedi vagyok, mert olyan dolgokat tudok, amit senki más nem. Emlékek vannak elraktározva, amik szerintem azért nem törlődnének ki, viszont az a másik test nem tudna velük mit kezdeni. Ráadásul nem is tudom elképzelni azt sem, hogy mondjuk az agyam egy másik testtel is ugyanúgy együtt tudna működni, mint az enyémmel.
De azért nem én lennék, ha nem játszottam volna el a gondolattal, hogy viszont mi történne akkor, ha olyan helyzet állna elő, hogy az agyamat átrakathatnám egy másik testbe? Vajon akarnám? Mert minden nőben ott szunnyad szerintem a vágy, hogy egyszer, legalább egy napra kipróbálja, milyen is lehet olyan igazi szépségnek lenni.. vagy milyen lehet ott ülni az Oscar -gálán mondjuk Brad Pitt oldalán. De akár lehet az a vágya is bárkinek, hogy egy híres sportoló legyen. Vagy akárki. Iszonyú nagy zűrzavar lenne ebből, az biztos. Mert elképzelem, hogy mindenki, aki egy kicsit is elégedetlen magával, azt kérné, hogy egy általa tökéletesnek gondolt valaki lehessen. Ami viszont majdnem biztos, hogy ha megkapná, akkor már nem is érezné magát tökéletesnek.. mert mondjuk ha hirtelen ő lenne Fergie, másnap már még szebb akarna lenni.
Na de hogy milyen is lenne az a tökéletes Dius szerintem? Mindenképp magasabb lenne egy pár centivel. És hosszabb lábai lennének. Meg mondjuk a mellbősége is jó pár centit nőne. De a többi maradna... utálnám valami idegen vigyorát nézni reggelente a tükörben. És teljesen az agyamra is mennék szerintem...
Szóval, én inkább maradok így, ahogy vagyok. És Ti? Cserélnétek valakivel testet? Vagy akár agyat?
A legjobb az egészben, hogy nincs ilyen...de azért jó játék, nem? Régen is mindig úgy játszottunk, hogy "mondjuk azt, hogy....  "
Most akkor mondjuk azt, hogy ki/milyen lennél, ha kaphatnál egy másik testet? Vagy mondjuk azt, hogy kinek az agyát szeretnéd elorozni?

Para...

Tegnap este, miután megírtam az éppen aktuális írnivalómat, rögtön még megfogalmazódott a fejemben vagy három másik, amiről mindenképpen írni akarok. És magamban elmosolyodtam, hogy hahh, hát én aztán nem mondhatom, hogy alkotói válságban szenvednék bármikor is, ha örökké van témám. Na de ez így van jól, mert írni jó. De az a helyzet, hogy a három mellé azóta már még kettő adódott, és most sorsot húzok magamban, hogy melyikkel is kezdjem.. (és reménykedjünk, hogy nem fogom elfelejteni azokat, amik a fejemben maradtak)
No de azzal kezdem, ami a leginkább rólam szól. Mert végtelenül exhibiconista vagyok (ahogy az már kiderült az elmúlt években), és mert kapcsolódik a kettővel ezelőtti témához.
Szóval, az van, hogy ezzel a "kívülről szemlélődéssel" egyidőben egészen érdekes dolgokat vettem észre. Vagy hát ez így nem is teljesen igaz, mert ezek jó ideje jelen vannak az életemben, csak nem ennyire koncentráltan, és eddig rendre találtam rá valami nagyon racionális magyarázatot. Mert akartam, és mert a szó hétköznapi jelentésében annyira normális akartam lenni. Nos, eljött az idő, hogy be kell lássam, egyáltalán nem vagyok normális. Na de nem kell megijedni, nem abnormális vagyok, csak kicsit paranormális. Mindig álmodtam meg előre dolgokat. Sosem tudtam mennyire előre, csak mikor megvalósult valami, vált nyilvánvalóvá, hogy hát ez is.. Rendre úgy történt, hogy már csak nagyon homályos emlékem maradt az álomról, mire megtörtént a valóságban, így a deja vu érzés olyan volt, amit simán magyarázhattam bármivel. Nagyon hosszú ideig hallottam a telefonomat előre csörögni. Nem vicc. Hallottam, ahogy csörög, elindultam felvenni, és csak egy-két perccel később szólalt meg. De ez még nem is ijesztő azért. Az, hogy a mai napig látok embereket szembe jönni az utcán, akik már régesrég nem jöhetnek szembe, már csak néha rémiszt meg. Már értékelni is tudom, hogy engem méltatnak arra, hogy láthatom őket. Érdekes, hogy sosem hallom, mindig csak látom.
De az elmúlt hetekben (kb. Arthur érkezésével van összefüggésben az időpont) valahogy mindez elkezdett koncentráltan felbukkanni. Látok-hallok-érzek... több dimenzióban is. Fura, és eleinte több volt, mint ijesztő. Isten bizony azt gondoltam, a vég kezdete, hogy folyamatosan hőt termelek magam körül, én, aki egyébként, normális esetben folyton fázom. Most meg, a testem ugyan fázik, ha hűvösebb van, de meleg árad a kezemből, és melegséget érzek mindenhol. És nem csak én érzem, Balázs is többször megjegyezte már, hogy úristen, de meleg vagy. (és nem, sosem volt lázam) Helyzeteket látok, és minden éjjel álmodom. Olyat, amiben rengeteg valóság van. És azt ugyan nem tudom, hogy jövő e, vagy múlt, de némelyikkel kapcsolatban komolyan drukkolok, hogy a közeljövő legyen, és bevallom, van olyan is, amiről azt szeretném, ha a múltam része lenne.
Na de a mai megtörtént eset vitte mind közül eddig a prímet. Mert eddig mindezt gondosan titkoltam, mindenki elöl. (najó, hát aki most mindentudóan mosolyog, az elöl nyilván nem tudtam) Már csak azért is, mert hogy is lehet ezt elmondani úgy, hogy ne tűnjek tökhülyének? (mondjuk így, ahogy most leírom) Ma este Balázs indult dolgozni. Ebben még semmi szokatlan nincs, van ez így szombat esténként. A szokatlan az volt, és hát én követtem el a hibát, hogy hallottam a hangját, ahogy kérdez valamit, pedig még meg sem szólalt, én meg válaszoltam rá. Kapásból, gondolkodás nélkül. Egy pillanatra megállt benne az ütő. Persze, megkérdezte, hogy honnan tudtam, hogy mit fog kérdezni. Én meg egy másodpercnyi habozás után bevallottam, hogy hallottam a kérdését.. Hitte, nem hitte... inkább nem, mint igen, mert gyorsan kitalálta, hogy biztos mégis megkérdezte már, csak elfelejtette. Mondjuk azt hiszem, ezt azért ő maga sem gondolta komolyan, de mégis egyszerűbb volt ez így.
Miközben mindezt elmesélem, folyamatosan olyan forró vagyok, hogy majd' meggyulladok, a kezeim szabályosan égnek.. Nem tudom mi történik, csak sejtem. Viszont, be kell vallanom... végre sikerült eljutnom odáig, hogy mindezt élvezem. Örülök neki, hogy bármi is ez, nekem jutott.
És akkor itt az idő, hogy végre a kezembe vegyem a saját sorsomat? Észrevegyem a jeleket, amik ennél jobban már nem jöhetnek, és lépjek arra az útra, amire évek óta készülök...huhh.. micsoda utazás lesz...

Nálunk demokrácia van

Mármint itthon. És épp ma történt meg, hogy azon morogtam félhangosan, hogy "Na, erre mentünk a demokratikus neveléssel, senki nem tudja befogni a száját." De tényleg. Azon túl, hogy mindent megbeszélünk a gyerekeinkkel, legyen szó választásokról, svájci frank árfolyamról, vagy akár torrent oldalról, még azt a "hibát" is elkövettük, hogy adtunk nekik akkora szabadságot, amekkorát csak akartak. Mindenben. Sosem volt nálunk szigorú fekvési rend, mégis mindenki alszik suli időben legkésőbb tízkor. (de mostanában jóval előbb) Sosem volt kötelező járni az iskolán kívül sehova, ámbár nem adhatták fel egy alkalom után. Ha tartósan nem jött be valami, hát akkor azt elfogadtuk, és annyiban hagytuk.
Így történhetett meg, hogy mindhárom fiunknak komoly és sommás véleménye van. Mindenről. És mindent szívesen meg is osztanak. A gond az, hogy az sem számít, ha a tesco (spar, lidl, akármi) közepén vagyunk, akkor is. Igaz, én magam is elkövetem azt a hibát rendre, hogy amikor a verdás könnyű és finom joghurtot akarja megvetetni velem a legkisebb, akkor gondolkodás nélkül és fennhangon ismertetem vele, hogy "az csak vegyi anyag, és azért nem vesszük meg, mert rajta van VillámMcQueen." Ez épp tegnap történt, és egy hölgy kissé megütközve nézett is utána, de hát mindegy... vettünk helyette normális joghurtot.
De demokratikusan megvitatjuk a benzinár-alakulását is, és a kialakult helyzetre tekintettel szó nélkül gyalogol mindenki. A svájci frankos hitelünkről is tudják, hogy épp milyen árfolyamon törlesztünk, és Patriknak volt már annyi esze is, hogy kisüsse, "micsoda átverés" az árfolyamkülönbözet, mikor nem is kell frankot venni senkinek sem.
Arról is beszélgettünk, főleg Balázs fogyókúrája során, hogy a szénhidrátok közül mi az, ami nagyon nem jó. Értik már, mi a különbség a szénhidrátok felszívódása között. Az más kérdés, hogy Erik pl. azonnal közölte, hogy ő ezt "lesz...ja", mert a chips például finom, és én amúgy is alig veszek. (tényleg alig.. úgy háromhavonta egyszer)
A tanulás, leckeírás is demokratikus alkuval történik. Mindaddig nincs kijelölt idő és időtartam erre, amíg a teljesítményük állandó. Még sosem kérdeztem ki Patrikot az idén, bevallom (szégyenszemre), halvány lila gőzöm sincs arról, mit tanulnak épp, de a héten is minden nap hozott ötösöket, úgyhogy nem is aggódom. Eriknél néha anarchiát kell alkalmazni, mert hajlamos jó politikus módjára visszaélni a demokráciával, de még mi vagyunk itthon az államfő és a first lady, úgyhogy .....
Amiért pedig mindezt leírtam... az az, hogy ha belegondolok, annyira egyszerűen is működhetne minden a nagyvilágban is, mint itthon. Demokrácia, megbeszélés, érdekegyeztetés, tisztelet, szeretet. Ennyi az egész. Helyette lobbiznak, háborúznak, szájkaratéznak. De szerintem az lehet a baj, hogy nem volt nekik otthon gyerekszobájuk... 

Sosem gondoltam volna

Egy csomó ilyen van. Amiről azt gondoltam, hogy ilyen nincs. Meg hogy na, ez velem nem történhet meg. Sőt, olyanok is, hogy én aztán biztosan nem. Olyan ez, mint az a bizonyos mondás, hogy az "embernek előbb elvei vannak, aztán gyerekei". Ebben- akárki találta is ki, most lusta vagyok már utánanézni- nagy igazság van.
De például sosem gondoltam volna, hogy valaha egy töritanárról azt fogom gondolni, hogy jó fej. És most, jelen pillanatban már három jófej töritanárt is tudok. Sőt, azt az általam leginkább utált töritanárt is jófejnek tartom most. (de akkor ő már a negyedik)
Mint ahogy azt sem gondoltam soha, hogy ennyifelé is képes vagyok megfelelni, ha kell. És jelen pillanatban úgy tűnik, egészen jól abszolválom az összes szerepemet. Na persze, miután emberből vagyok, így van, hogy az egyik sokkal jobban szuperál a többinél, de ez normális szerintem.
Azt sem gondoltam soha, hogy egyszer még ebben az életben örülni fogok annak, ha azt mondják, hogy "ez a baja". És basszus, hihetetlen, még nekem is, még mindig, de ez történt. Végre tudom mi ez, és ez jó.
Aztán azt sem gondoltam volna, hogy képes leszek valaha is nemet mondani bármire. És már azt is megtapasztaltam, hogy ha nemet mondtam sem dőlt össze a világ, és megoldották nélkülem is.
Azt meg aztán végképp nem gondoltam volna soha, hogy valaha képes leszek arra, hogy "kihelyezzem" magam a saját testemből, és úgy nézzek mindent körülöttem, mintha valaki más lennék. És ezt is meg tudom tenni. Azt elárulom, hihetetlen felismeréseket képes tenni így az ember másokról is, saját magáról is.
Mert amit leginkább sosem gondoltam volna, így kívülről nézve magamat, van bennem valami... még nem tudtam megfogalmazni, mi is az, de most, jelen pillanatban azt érzem, hogy még valami jó is kisülhet ebből, mert akár végre abban is biztos lehetek, hogy amit nagyon akarok, azt úgyis megcsinálom.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megeshet. És mégis.. Gondoltátok volna? Vagy Ti sem?