Ezen a héten szerencsére mindkettőnknek ma volt az utolsó munkanapja, ráadásul mindketten csak kedden megyünk legközelebb. Ez jó, kell megint egy kis távolság, egy kicsit sok volt ezen a héten minden, és mindenki. Azt veszem észre magamon, hogy egyre többször figyelmeztetem magam arra, hogy nem jó ez az út, amin épp járunk. Látom magam körül azokat az embereket, többek között (és elsősorban) a saját férjemet is, akikre felnézek, akiktől a legtöbbet tanultam, és akiket példaként állítottam magam elé, hogy mindannyian egyszerre kezdtek el kiégni. Vagy talán inkább egyszerre alszik el bennük a tűz. Ettöl én is össze vagyok zavarodva. Szeretnék nekik segíteni, leginkább Balázst szeretném kiszabadítani ebből a furcsa helyzetből. De másokban is próbálom tartani a lelket, olyankor is összeszedni még pár bátorító gondolatot, vagy egy biztató mosolyt, amikor minden ötlet elfogyott, és csak a morgások, az egymásra mutogatások, és a gondterhelt sóhajok maradtak. Közben belül sikít bennem egy hang, hogy kell találni egy mellékutat, és nagyon gyorsan fel is kell azt fedezni. Nem, mindenkit nem tudok oda magamnak vinni, és nem is az én dolgom a mások útját megtalálni.
Közben pedig továbbra is szeretem, amit csinálok, még az ilyen nehéz helyzetekben is. Szeretem a változatosságát, és szeretem azt is, hogy az állandóan változó dolgok között mégis van egy kis szabályosság is. Így aztán az biztos, hogy nem munkahely váltásban gondolkodom. Ezen kívül nem biztos semmi sem.
Most van az az időszakom, amikor nagyon szeretnék nőies kenni, közben meg akkor sokkal jobban érzem magam kényelmes pamut rövidnadrágban, mint egy farmerban. Szeretném olyan fiatalos lendülettel élni a napjaimat, ami már nincs meg, csak az emlékeimben. Vágyom a dédelgetésre, vágyom rá, hogy megkívánjanak, hogy úgy csókoljanak, hogy alig kapjak levegőt.
Gondolom, hogy ez a négy nap legalább arra elég lesz, hogy kicsit minden ülepedjen bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése