A munkámban tulajdonképpen ugyanazt szeretem, amit nagyon utálok is. Folyamatosan újra kell terveznem mindent, minden héten újra át kell gondolni mindent. A harmadik etapja zajlik éppen a raktár átépítésének, már befordultunk a célegyenesbe. Épp tegnap jutottam el oda, hogy a fejemben már megvolt a terv, hogy is lesz majd az a bizonyos költözés, amire mindösszesen egy szombati nap lesz, és úgy kell lebonyolítani tokkal-vonóval, hogy akár a következő nap éjszakáján gond és fennakadás nélkül tudjanak dolgozni. Az a legfőbb szempont, hogy nem lehet fennakadás a boltok ellátásában. Olyan nincs, hogy azért ne kerüljön valahova áru, mert béna a koordinátor, és nem tudta megoldani a feladatait. Illetve biztos van ilyen...egyszer. Először és utoljára. Összetett és bonyolult a móka, de már nem remeg a kezem sem, amikor többszáz termék gyűjtőjelyét kell elmozgatni. Az első ilyennél még voltak álmatlan éjszakáim. Tisztában vagyok a folyamatokkal, mi után mi következik, mi mit okoz.
Szóval, tegnap azt gondoltam, meg tudom oldani. Nem lesz tökéletes, de közel lesz ahhoz, amit elképzeltem a legelején, és sokféle szempontot figyelembe véve, mindenkinek jó lesz. Aztán ma, csak úgy mellékesen, gondolatébresztőnek szánva, az új beton szélén állva a főnököm rámutatott egy területre, és megkérdezte, mi lenne, ha azt a részt ott mégsem kapnám meg, és nem állványoznánk be. Kapásból azt válaszoltam, hogy "ne tedd ezt velem", de természetesen tisztában vagyok vele, hogy ha az ő fejükben elvetődött a gondolat, akkor az bizony szárba fog szökkenni, és az úgy is lesz.
Kezdhetem elölről a gondolkodást, még több szempontot figyelembe véve. Az biztos, hogy megunni nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése