Hát..izé

 A gyerekeim felnőttsége most még sokkal jobban letaglózott, és fejbevágott, mint eddig valaha. Erik érettségizik, Patrik diplomázik, és Roland is sokkal inkább önálló már, mint nem. Persze, tudtam én ezt mindig, hogy egyszer ez bekövetkezik, azzal is tisztában voltam elvileg, hogy minden egyszerre fog történni, mert ők aztán mindig, mindent egyszerre csinálnak. De valahogy azt gondoltam, hogy mire ide eljutunk, már szinte elegem is lesz a gyerekségükből, kamaszságukból, és alig várom majd, hogy végre békén hagyjanak. Hát nem így lett, mert ugyan mindig mozgalmas volt velük az élet, mindig történt valami, de mégis, mindannyian olyan normális, jó fej kamaszok voltak mindig, akikkel a legnagyobb probléma a mai napig is csak az, hogy a szobáikban nem tartanak akkora rendet, ami a mi igényeinknek megfelelne. Emiatt akadnak kisebb kérdőre vonások, némi határidő kijelölés amikorra puccba vágják a szobáikat, de ennyi az egész. 

Így most ez az élethelyzet kicsit nehéz, mert már nem igényel senki különösebb gondoskodást, még ha egyébként szeretik is, ha megcsinálom nekik a szendvicset, vagy bármi mást. 

Most értem azokat, akik még ilyenkor vállalnak még egy gyereket, nagyjából értem, hogy történhet az, hogy azt gondolják, már nem is lehet, és hopp, mégis érkezik. A testem engem is kezd "cserben hagyni", nem úgy működik, ahogy fiatalabb koromban. Ugyanakkor a lelkem még egyáltalán nem öreg ennyire, ettől van ez a fura hiányérzet, ez a kettős érzés, amit jelen pillanatban még nem tölt be semmi. Nem, nem tervezem, hogy még szülnék, elfogadtam ezt a döntést sok évvel ezelőtt. 

Az sem segít ezeken az érzéseken, hogy mindig van valami nyűgöm. Vagy fáj valami, vagy csak folyamatosan fáradt vagyok, vagy épp az oltás utáni állapotot nyögöm. Ez utóbbi még mindig velem van, sokkal jobb már, de még messze nem vagyok a legjobb formámban.