2020. aug. 21.

Péntek esti elmélkedés

 Panaszkodhatnék, hogy amikor az ország nagy része élvezi a hosszú hétvégét, és vele talán az utolsó igazi nyári meleget (már ugye akinek élvezetet nyújt ez), addig mi ma is dolgoztunk, Balázs holnap is megy, de eszemben sincs ilyet tenni. Még akkor sem, ha egyébként mérő szívás volt az egész hét is, és ez a lazának ígérkező nap is. Tudtuk ezt mi akkor is, amikor itt kezdtünk dolgozni, és az, hogy még sok év után is itt vagyunk, nem véletlen. Nem feltétlenül azért, mert ez álmaink munkahelye, de sokkal több minden szól mellette, mint ellene. 

Az egyébként az idén nyáron megfogalmazódott bennem, és igazi vággyá nőtte ki magát, hogy ha valamikor lesz lehetőségem erre, akkor szeretnék sokat utazni. Nem baj, ha Magyarországon, mert itt is nagyon sok hely van még, amit sosem láttam, sosem jártam ott. A Balatonra hosszú évek óta járunk évente több hétre is, mégis pl sosem voltunk még Tapolcán. Pedig van ott egy lépcső is, amiről láttam egy képet valamikor, és azóta szeretném látni élőben is. 

De most, hogy Patrik elutazott egy (illetve kettő) görög szigetre, és küldi rendszeresen a képeket, már azt sem tartom kizártnak, hogy akkor, amikor megteremtődik ennek a lehetősége, akkor akár repülőre is ülök, csak egyszer láthassam én is azt a tengerpartot, azokat a csodás színeket, és megtapasztaljam azt a fajta lassú, nyugodt életet, amiről Patrik beszélt valamelyik nap a telefonban. 

Az is nagy vágyam, hogy egyszer lássam New Yorkot, a Central Parkot, bármilyen évszakban. 

Lehet egyébként, hogy ezeket a vágyakat az is generálja bennem, hogy egyre inkább úgy tűnik, muszáj lesz országonként távolságot tartani egymástól, és maradni egy ideig magunkban mindenhol. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez sok területen nem lehetséges, de ha azokon a területeken a minimálisra csökkentjük a személyes kontaktokat, azzal is javíthatunk talán a mostani helyzeten. De erről persze fogalmam sem lehet, nem vagyok szakértő a témában. 

Teljesen más téma, de ha most nem írom le, el fogom felejteni. Tegnap este befejeztem a Twilight 2.0-át, amit az írőnő a Twilight tizedik évfordulója alkalmából írt. Amikor kivettem a könyvtárból, nem is voltam teljesen tudatában annak, hogy mit is hoztam el, és bevallom, az előszó elolvasása után majdnem le is tettem a könyvet, hogy na neeee..mert hogy gyakorlati újraírta ugyanazt, csak kicserélte a szereplőket, és itt-ott a szöveget is. Most azt nem tudom megmondani, hogy valóban szöveghű e egyébként, mert nem ellenőriztem le. Kb a könyv harmadáig egyfolytában azt gondoltam hogy nem olvasom tovább, mert ez így hülyeség, de aztán valami miatt mégis magával ragadott, és onnantól ugyanaz volt, mint annak idején az első könyvével. És persze hogy volt benne csavar is mert végül mégsem ugyanúgy alakult a sztori. Úgyhogy aki szerette annak idején az Alkonyat könyveket, annak mindenképp ajánlom ezt is. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése