Szülőség

Ma kétszer is belefutottam ugyanabba a témába, egyszer élő szóban, egyszer pedig online is. A gyerekek büntetéséről volt szó. Reggel elmesélte az egyik kollégám, hogy a kislánya csinált valami butaságot, és ezért most nem telefonozhat, nem tévézhet, és nem mehet sehová a barátnőivel sem. Ahh..hát nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy egy dolog miatt három dologgal kell büntetni egyszerre? Nagyon büszkén kihúzta magát, hogy persze, mert majd must megtanulja, és különben is, bezzeg az ő idejében...

Sok mindenen túl vagyunk mi is a gyerekeinkkel kapcsolatban, de ilyesmire sosem vetemedtem. Sokszor még Balázzsal sem értettünk egyet, és volt, hogy össze is vitatkoztunk ezen, de sosem voltam az ilyen büntetések híve. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy azért, mert gyerekként elég sokszor kaptam szobafogságot, vagy épp lelki terrort is (hetekig hívott a saját apám botlábúnak, mert elestem, és kiszakadt a nadrágom..anyám meg meg jól elvert miatta) olyan dolgokért, amiket nem jól csináltam. 

Én mindig a megbeszélés híve voltam. Mindig akartam tudni, hogy miért csinálta, mindig elmondtam, én mit érzek ezzel kapcsolatban. Volt, hogy nem beszéltem az adott gyerekkel mérgemben, volt, hogy kisírtam a szemeimet a csalódottságtól. 

A kütyü megvonás, internet megvonás, és társai sosem voltak szimpatikus büntetések. Egyrészt szerintem bármikor ki tudják játszani már egészen kicsi kortól ezeket (egész egyszerűen sokkal előrébb tartanak a technika vívmànyainak használatában,ismereteiben, mint mi), másrészt nem tudom hogy lehet beárazni a mindenfélét..mennyi idő például telefon nélkül egy csúnya beszéd?) 

Nem büntettem őket a rossz jegyekért sem. Nyilván nem dicsértem agyba-főbe egy kettes dolgozat miatt, de nem dől össze tőle a világ. Nem tökéletes kis robotokat nevelünk, hanem embereket. Ha tudja, érdekli, akkor ki fogja javítani. Ha nem, hát nem..

De természetesen mindez nem azt jelenti, hogy nálunk mindenkinek lehetett mindig mindent. Vannak alap dolgok, amiket mindenkitől elvárunk, és vannak olyan extra dolgok, amik egyesével jellemzőek rájuk. Mindenkire valami más, de mindenkinek van. Nálunk pl nagyon ritkán fordul elő, hogy bárki is telefonozik az asztalnál, amikor közösen eszünk. Nem kellett ezért külön harcokat vívni, egyszerűen mi sem tesszük, ők sem, ilyenkor beszélgetünk egymással. 

A huszonegy év anyaságom után azt gondolom, egyetlen dolog számít igazán: az odafigyelés. Rá kell szánni az időt és az energiát, hogy a gyerekeinket megismerjük, kell velük mindig beszélgetni (igen, ilyen bazi unalmas témákról is akár, mint a rakétakilövés), hagyni őket sületlenségeket is elmondani, megosztani a saját mindenféle butaságunkat, és akkor kialakul egy olyan viszony, ahol nincs szükség büntetésre, verésre, mert tudni fogja, hogy épp szomorúságot készül okozni, és inkább meg sem teszi. 

Az apró hazugságok, eltitkolt lógások, lopva kipróbált cigi, meg at egyéb kamasz stiklik pedig bele kell, hogy férjenek, mert az nem ellenünk van, hanem értük. 

De persze ez csak az én véleményem, mások másképp csinálják.