2010. febr. 28.

Palotás-Bogaras

Még egy video, de csak mert ebből sosem elég, meg mert ennek a végén ott van Erik és a színes csodabogarak is. :)

Palotás

Végre megkaptam a felvételt, ami kicsit sem profi, sőt a rajta lévő tánc sem az nyilván, de attól még semmit nem veszít az értékéből. Nekem. :)

2010. febr. 26.

Ilyen is van..

Egyszer írtam már arról, hogy mi a legnagyobb félelmem. Aztán egyszer átéltem egy ezzel kapcsolatos szörnyű élményt is.Nem volt könnyű feldolgoznom akkor a dolgot, és azóta is minden bajom van, hogy ha eszembe jut. Szerencsére nem túl gyakran történik meg.
Egész nyugodt is voltam ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban, egész egyszerűen azért, mert nem volt rá semmi okom, hogy ne legyek az. Mostanáig. Az iskolából hazaérkezve, a szokásos mi újság kérdésre kivételesen nem azt a választ kaptam, hogy semmi.. És nem is kezdtél el felsorolni, hogy ki hány piros pontot, dicséretet, ötöst, négyest kapott, hanem azzal kezdték (nyilván bennük is munkálkodott), hogy bemondták az iskolarádióban, hogy senkinek nem szabad megadni az adataikat, és főleg senkivel sem szabad elmenni a szülőkön, nagyszülőkön kívül. Két percig csak próbáltam rendezni a gondolataimat. Mert végigszaladt a fejemben mindenféle pedofil-történet, meg internetes fotós-csalós történet, meg még ki tudja mennyi rémség, amivel életem során a média jóvoltából már találkozhattam.
Ahogy sikerült kissé rendeznem a soraimat, és leállítanom a fejemben a vészcsengőt, megkérdeztem a fiúkat, tudják e mi történt, vagy történt e egyáltalán valami konkrét esemény, amiért ezt bemondták? Hát.. történt. Az iskola előtt gyűjtötték az adatokat valakik, és egy csomó gyereknek felírták a nevét, címét, telefonszámát, születési dátumát. Óvatosan faggatóztam, hogy volt e olyan is, hogy valaki elment ezekkel az emberekkel? Nem, ilyenről nem tudnak (mélysóhaj).
Itt még mindig vissza kellett fognom a hihetetlen mértékű indulataimat, amik úgy hirtelen gerjedtek bennem, hogy meg tudjam velük beszélni én is, hogy hogy is kell(ene) kezelni egy ilyen helyzetet. Nem szabad megadni az adataikat senkinek, ha nem vagyunk ott. Ha megkérdezik, meg kell mondani, hogy az anyukámtól kell megkérdezni. Ha tovább kérdezősködik, akkor ott kell hagyni. Ha nem vagyunk az iskola előtt, és kérdezgetik, vissza KELL mennie az iskolába, és az első felnőttnél segítséget kérni. Ez eddig sima ügy. Látszólag félelem nélkül vették tudomásul, hogy mit kell tenni, ha ilyen helyzetbe kerülnek. De ha már itt tartottunk, akkor beszélnünk kellett arról is, hogy ha ezek az akárkik, akik adatot gyűjtenek, azt mondják, hogy akkor gyere, elviszlek anyukádhoz, akkor sem lehet semmiképp elmenni vele. Ha nem vagyunk elérhető közelségben, akkor szintén vissza kell mennie az iskolába, és azonnal segítséget kell kérnie egy felnőtt embertől. (lehetőleg az iskolához tartozótól)
Nem mondom, hogy nem rettentett el az egész. Már eleve, hogy erről kellett beszélnünk. Azt gondolnám, hogy egy ilyen  porfészekben kisvárosban ez nem lehet téma. De mégis. Másnap a rendőrök ott voltak az iskolánál, ami oké, dicséretes dolog részükről, csak tudnám, hogy azonosítják, hogy ki a szülő, és ki nem...
Erik kicsit megrettent az egésztől, azt hiszem, sokkal inkább attól, hogy mi lesz vele, ha vissza kell mennie valaha is a suliba, és egy vadidegen tanártól esetleg segítséget kell kérnie.
Patrik egy vállrándítással elintézte, és hozzáfűzte a témához, hogy "Szerinted nincs annyi eszem, hogy ne mondjam meg neki az adataimat?" 
Mostanra már én is "nyugodtabb" vagyok a témában. Tegnap sem, ma sem voltak idegen arcok az iskola előtt. Talán tovább álltak. Mondjuk az sem megnyugtató, ha más iskolák előtt zajlott ugyanez.
Az nem derült ki, hogy mire kellettek az adatok. Többen modell-fejvadászokat emlegettek, hogy aztán mi az igaz belőle, azt nem tudhatom.

2010. febr. 25.

Rajtam ne múljon

Mindenkinek a saját vérmérsékletére, hitére, stb. bízom, de rajtam ne múljon, ha már tudomást szereztem róla.
2010-ben a 10 milliószoros napok:
Időpontok:


a.. február 28. vasárnap
b.. május 27. csütörtök
c.. július 15. csütörtök
d.. október 29. péntek

Ezeken a napokon minden teremtés 10 milliószoros erővel hat.
Fontos, hogy arra gondolj, amit teremteni szeretnél az életedben.
Ha negatív érzelmeid, gondolataid merülnek fel, nyilvánítsd ki, hogy elengeded őket.
A nagy terheid feloldását érdemes erre a napra időzíteni.
Küldj fényt a Földnek és az emberiségnek!
Képzeld el a Földet egészségesnek, a rajta élőembereket pedig békésnek, szeretettelinek.
Lásd a Világbékét ünnepelni!
Tegyél meg mindent, amit szeretnél,10 milliószoros erővel fog hatni!


Ezeken a napokon egy pulzáló ultraviola (UV) sugár keresztezi a Föld útját, amely a 2. univerzumban lévő, magasabb dimenziók egyikéből érkezik. A Föld körülbelül 17 órán keresztül marad ebben a sugárban.
Ez a sugár a szív csakrával rezonál, ragyog és fluoreszkál, a színe pedig kék/bíborvörös. Bár ebben a frekvencia-csoportban is rezeg, felette áll az 1. univerzum (amelybe a Föld is tartozik) színfrekvencia-spektrumának. Azonban lelkünk természete, valamint a 2. univerzum frekvencia-csoportjaiban működő lélekcsoportok miatt a hatás itt is érezhető lesz.
Ez a hatás a következő: minden gondolat és érzelem a tízmilliószorosára növekszik. Igen, minden megsokszorozódik, a tízmilliószorosára.

Minden gondolat, minden érzelem, minden szándék, minden akarat - függetlenül attól, hogy jó, rossz, beteges, pozitív vagy negatív - tízmilliószor erősebb lesz.

Mit jelent ez?

A valóságunkat gondolatainkkal teremtjük meg. Valóságunkat tehát az határozza meg, mire irányítjuk a fókuszunkat, mire összpontosítunk. Minden anyag gondolataink eredményeképpen manifesztálódik. Ez az UV sugár felgyorsítja ezeket a gondolatokat, és gyorsabb ütemben szilárdítja meg őket. Így tízmilliószor gyorsabban jelennek meg az anyagi világban, mint egyébként.

Nagyon fontos, hogy ezen a napon tudatos legyél, mert ez a gyorsulás veszélyes is lehet, ha olyan gondolatokra fókuszálsz, amelyek számodra nem tetsződolgokról szólnak, hiszen azok is gyorsabban jelennek meg a valóságodban. Ugyanakkor ez az UV sugár ajándékká is válhat, ha úgy döntesz.
Ha negatív érzelmeid, gondolataid merülnek fel, nyilvánítsd ki, hogy elengeded őket.

Te határozod meg gondolataid természetét, de ne feledd: bármire is fókuszálsz, az gyorsabban fog megvalósulni, mint egyébként.

Fontos, hogy csak építő, pozitív gondolatokra összpontosíts ebben az időszakban: a szeretetre, a sikerre, a gyógyulásra, a gazdagságra, a kedvességre, a hálára.
Nem szükséges meditációba merülnöd ezen időszak alatt, bár jó lenne, ha megtehetnéd. A kulcs időszak (időzónáktól függetlenül) a 17:10-es csúcspont. Ha ebben az időszakban lehetőséged van arra, hogy találj egy csendes helyet, akkor telepedj le ott, hogy fókuszálhass.

Gondolataidat összpontosítsd bármire, amire vágysz. Amire a Földnek és az emberiségnek szüksége van, szeretetteljes, pozitív gondolatokat táplálj.

Szólj minél több embernek, hogy ők is tudatosak lehessenek ezen a napon és arra használhassák ezt a kozmikus eseményt, hogy pozitív, jóakaratú gondolatokra fókuszáljanak.
Kicsivel több, mint egymillió emberre van szükség ahhoz, hogy egy olyan változás induljon be az emberiség történetében, ami kiemeli az embereket az elkülönültség és szétdaraboltság állapotából, és elhozza az egyesülés, az egység állapotát.
Ez egy lehetőség arra, hogy visszavegyük, ami jogosan a miénk: a békét és a bőséget a Föld és az emberiség számára.
Ez egy ajándék, válasz az imáinkra, egy úgynevezett életvonal, amely a mi univerzumunkból érkezik.
Hogy mire használjátok, és hogy részt vesztek-e benne vagy sem, az rajtatok áll.

Mi lesz veled, Szerelem?

Azt hiszem, egészen stílusos lesz négyszázadik bejegyzésnek egy ilyen téma. :)
Egy nem velem, csak közeli családtaggal történt esemény-sorozat kapcsán gondolkodtam el ezen. Igaz, akármelyikünkkel megeshet, hisz mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, amiket a tökéletességről alkotott tévhiteink miatt nem is mindig veszünk észre.
Szóval, adva van egy tízéves kapcsolat, ami egy pillanat alatt semmivé foszlott, mondván, nincs már "szikra". Nincs lángoló szerelem, és az kell(ene) ahhoz, hogy az egész olyan legyen, amire azt lehet mondani, hogy kerek egész. Ezt én egyrészt értem, hiszen nőből vagyok. És igen, nekünk nőknek időről időre szükségünk van arra, hogy éreztessék velünk, szépek vagyunk, szexisek, izgatóak, és igen, nagyon-nagyon szerelmesek belénk. Ez így ugye rendben van?
De aztán végiggondolva, (természetesen csak és kizárólag a saját életemet) boncolgatva, és elemezgetve a dolgot, arra jutottam, hogy oké, kell ez, de ha minden nap ez lenne, szerintem megbolondulnék. A lángoló szerelmek korszakában, amikor leginkább a hormonjaink okozta mindenféle hatás miatt tudunk olyan istenigazából lángolni, pirulni, izzadni ez olyan természetes, mint a levegővétel. Igen, akkor, 15-18 éves koromban nekem is folyamatosan kellett a visszacsatolás, ha nem magától jött, hát kicsikartam. A szerencsésebbek ebben az életszakaszban megtalálják a másik felüket, akivel együtt zajlik minden további. A kevésbé szerencsések ezen az időszakon másképp esnek túl. Mégis, előbb-utóbb mindenkinek az életébe betoppan valaki, akit úgy nevez, hogy Ő. Nagybetűvel. Nem feltétlenül olyan, mint az a személy, akit abban a 15 éves kori lángolós tini korszakban álmodott magának. Lehet, hogy nem olyan a külseje, vagy épp nem olyan kocsija, munkája van, mégis Ő az, aki feltétel nélkül szeret, aki elnézi minden kisebb-nagyobb hibánkat, aki elfogad minket olyannak, amilyennek. És nekünk is Ő az, akinél tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen színű a haja, vagy milyen színű szeme van, de egyáltalán nem lényeges az sem, hogy sportol e, vagy van e sportkocsija. Megint csak azt mondom, a szerencsések korán, még a huszas éveik elején megtalálják egymást. Egy darabig lángolnak mindketten, minden pillanatban átadják magukat a szerelem édes-csodás-felemelő-letaglózó érzésének. Ez az időszak a hihetetlen nagyságú telefonszámlák ideje, mert minden pillanatban tudatni és hallani akarjuk, hogy épp mi történik, hogy még mindig ugyanúgy szeret, és ez az időszak az az időszak, mikor az ágytól csak ritkán vagyunk képesek távol maradni, vagy ha mégis, hát leginkább azért tesszük, hogy felfedezzük, milyen is a konyhában, vagy a fürdőben, vagy épp bárhol.
Amikor ez a szerencsés pár átvészeli ezt a cseppet sem könnyű, örökös "készenlétet" igénylő lángoló szerelmes időszakot, akkor és ott, a csúcsponton szokott történni általában az a jelenet, amikor így, vagy úgy, kinek-kinek vérmérséklete, romantikussága, stb. szerint eldöntik, hogy akkor ez már maradjon így örökkön-örökké, és összeházasodnak.
És ezzel a lépéssel kezdetét veszi egy következő időszak. Nem kevésbé szerelmes, csak másképp. A férfiak nem kevésbé büszkék arra, hogy van valaki, aki annyira hozzájuk tartozik, hogy még a nevét is viseli (most már nem feltétlenül, de még mindig a többség így tesz), a nők pedig ízlelgetik a szót, hogy a férjem. Ebben az időszakban, szerelmesen, tele érzelmekkel megteremtik a közös életük helyszínét, magyarul otthon lesz a lakásból (albérletből, házból), ahol laknak. Még mindig kevés időt töltenek távol az ágytól, és élvezik azt a fajta szárnyaló boldogságot, amit ad az érzés, hogy szeretnek, és viszontszeretik őket, és amit ad az a fajta érzelmi biztonság, amire ekkor még senki nem is gondol így. És általában ebben az időszakban érkezik meg az a döntés, hogy akkor ha már ketten ilyen boldogok, miért ne teremthetnének ebből a boldogságból valakit, aki biztosan még boldogabbá teszi ezt az egészet.
Így érkezünk el a következő életszakaszhoz, amikor a boldog-izgalmas várakozós időszak után megérkezik a várva várt első gyermek. Az érzelmek ugyanolyan túlfűtöttek még ekkor is, a férfiak általában az első gyerek születése után még inkább szerelmesek a feleségükbe, mint annak előtte bármikor, a nők pedig újfent beleszeretnek abba az emberbe, akit erről az oldaláról még nem is ismertek.
Ez az időszak lezajlik olyan negyedszázados korunkig. Onnantól kezdve pedig jön az érzelmi "mélyrepülés", amikor belépnek a rózsaszín felhők közé a szürke hétköznapok. Nem szeret senki senkit kevésbé, csak valahogy minden olyan más lesz. Mást igényel egy gyesen otthon lévő anyuka, és mást egy egész nap a család megélhetéséért küszködő apuka. A romantika, és a lángolás is annak függvénye, hogy mikor, mennyi idő marad két szoptatás, vagy épp vacsora és fürdetés idő között, vagy esetleg, hogy mikor alszik el a csemete. Az a hihetetlen mértékű szerelem szép lassan megszelídül, és lesz belőle egy mindennél erősebb szeretet-kapocs. Amiben jelen van a romantika, ahol vannak pillanatok, mikor előjön még a vad szerelem, de tartósan nem ez a jellemző rá. Sokkal jellemzőbb ebben a szakaszban már az, amikor egy-egy pillantásból tudják, értik, mire gondol a másik, amikor előre hallják, mit is fog mondani a másik, amikor elég egy ölelés egy fárasztó nap végén, mert az ott és akkor simán felér azzal a kamaszkori szexuális élménnyel is.
Na, és sokaknál itt jön a bibi. Mert a nő még ekkor is nő. És a nők általában ilyenkor sérülékenyebbek, mert ugye szültek egy-két (három, akármennyi) gyereket, aminek, hát, lássuk be, itt-ott nyoma van. A férfiak ilyenkorra elérték azt a csúcspontot, amikor már a maximumon teljesítenek mindenhol, és nincs tartaléka. A nők újfent igényelnék, hogy szexisnek, és kívánatosnak érezhessék magukat, a férfiak meg megnyugodva az érzelmi biztonságban, néha bizony elfelejtkeznek erről. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy előbukkan egy bizonyos harmadik. Azt gondolom, hogy a legtöbb nő tudja, hol van a határ. Ha érzelmi biztonságban van, tudja, hogy szeretik, és ő is szereti azt az embert, aki mellett reggelente felébred, akkor ugyan tetszeni fog neki egy harmadik fél "udvarlása", de megmarad ezen a szinten.
Nyilván, van olyan is, amikor ezekben a szakaszokban másképp zajlik valami, és nyilván olyan is van, hogy mégsem működik, mert mondjuk a szerelem után nem marad semmi. Ők szoktak válni. Vagy ha nem kell hivatalosan kimondani, hát csak úgy egymástól búcsúznak. El tudom fogadni, hogy vannak emberek, akiknek sajnos nem sikerül, szomorú dolog, de hát van ilyen. El tudom fogadni azt is, hogy van olyan, hogy a harmadikról kiderül, hogy sokkal inkább lehetne nagy Ő, mint akiről eleinte feltételezte.
Ami abban a másik történetben mégis olyan fura, és elfogadhatatlan számomra.. az az, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy évtizedes kapcsolatban, ahol ugye már végigjárták (végig kellett járniuk) ezt az érzelmi útvonalat, hogyhogy csak most tűnik fel, hogy a férfi, akit eddig feltétel nélkül szeretett, nem is tud igazán semmit nyújtani neki? Rendben van, hogy elmúlt a szerelem... de nem tudom elképzelni, hogy a sárba lehet taposni bárkinek az érzelmeit, férfiasságát/nőiességét egy pillanat alatt?
Tudom, hogy hajlamos vagyok a romantikára, néha túlzóan. Tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. De tudom azt is, hogy a saját életem válságában eszembe sem jutott bántani másokat. Tudom, ha úgy tűnt, bajban van a szerelmünk, hát tettünk érte, hogy ne így legyen. Hol én, hol Ő. Elég ehhez egy-egy gesztus, vagy egy-egy olyan pillanat, ami már rég volt.
De természetesen lehet, hogy túlidealizálom ezt az egészet. Lehet, hogy nem ez a nagy átlag, mármint a mi életünk. 15 éves korom óta vagyunk együtt a Párommal, aki akkor 17 volt. Gyakorlatilag együtt voltunk kamaszok, aztán együtt nőttünk fel. 21 és 23 évesek voltunk, mikor összeházasodtunk, és aztán megszületett az első gyerekünk. Az idén ennek 17 éve lesz. Ami egy szép kor. Ennek a 17 évnek minden tapasztalatával, érzelmi magasugrásaival, és mélyrepüléseivel együtt mondom azt, hogy ha két ember szereti egymást, és összetartozónak érzik magukat, akkor ott jöhet akárki harmadiknak........
Nem biztos, hogy mindent sikerült átadnom, amit ezzel kapcsolatban akartam. Már csak azért sem, mert tiszteletben tartva a másik két ember magánügyeit, nem írhatok róla többet. A lényeg remélhetőleg benne van, de majd ezt megmondjátok Ti.  

2010. febr. 24.

Szöszmösz

Végre működik. Nem mintha most meg tudnék egy értelmes gondolatot értelmes formában ideírni, de legalább már biztos, hogy a hiba nem nálam volt. :)
És jelen pillanatban már ez is vigasz. :))
Holnap meg majd még jövök bővebb formában is, és összeszedem a gondolatfoszlányokat egy-két-három bejegyzésbe. Arról, hogy hogy is alakul az életünkben a lángoló szerelem. Arról, hogy milyen is a gyerekeimmel beszélgetni olyan dolgokról, amik a legrosszabb rémálmaimban fordulnának csak elő. És még ami eszembe jut majd. :)

2010. febr. 23.

Megint egy játék...

Cuckától hoztam, mert azt írta, akinek "kedve-ideje, vegye-vigye". Hát kedvem is van, időm is van, úgyhogy fogtam, és hoztam. :)

Mit tennék, ha nyernék a lottón?
Első pillanatban valószínűleg rohamot kapnék a sokkhatástól. De viccet félretéve... vennék egy házat magunknak, vagy építenénk egyet a saját ízlésünkre. Kifizetném a kocsinkat. Aztán segítenék a Barátaimnak is azokban a dolgokban, amit szeretnének megvalósítani. A párom kivenne egy-két hónap szabadságot, hogy kipihenje magát végre. Elvinném a családomat, és Eszter családját is valahova, ahol jó meleg van. Élvezném, hogy nem kell aggódnom a fizetnivalók miatt. És befektetnék valahova, hogy még majd a gyerekeim is élvezhessék.

Rossz szokás?
Akad egy pár. Legfőbb, és legrosszabb a cigi. De rossz szokásaim közé sorolom, hogy ha olvasok, akkor se látok, se hallok, egyszerűen nem hallom meg, amit mondanak. Túl sokat beszélek. Túl kíváncsi vagyok. Ja, és néha rágom a körmömet is.

Koffein?
Jó barát. :D Napi négy kávé, forrón, feketén, egy cukorral. És kóla. Mindig.

Szín? 
Piros. És még fekete, fehér, esetleg narancssárga. (na, ez nem a pirossal kombinálva) És újabban még a rózsaszín is bejön.

Mi van most rajtam?
Szürke-piros szabadidőruha, szürke hosszú ujjú felsővel és sportcipő.


Hogy látom magam 10 év múlva?
Tele ráncokkal, és szarkalábakkal. :D Lesz két felnőtt korú fiam (21 és 18 évesek), és egy nagyon kamasz harmadik (15). Adnak majd elég dolgot, és gondolkodnivalót. Már megtalálom az igazán nekem való hivatást, és élvezettel csinálom, miközben terelgetem a kiskirálynőt az oviban. A párommal való kapcsolatom kiegyensúlyozottabb, mint valaha.

Legutóbbi nagyon jó élmény?
A hétvégi Mekizés, Turul-madár megnézés. Mert együtt voltunk, csicseregtek a madarak, tavasz-illat volt. Ennyi is elég a boldogsághoz. :)

És én is tovább adom bárkinek, akinél még nem járt, és akinek van kedve eljátszani a gondolataival. :)

2010. febr. 19.

Olyan furcsák vagyunk...

... mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Valahogy így van ez az idézet. És annyira igaz is. Még mindig naiv vagyok, és lehet, hogy már így is maradok. Azt gondolom, hogy mindenki van annyira őszinte, mint én. És mikor kiderül, hogy nem feltétlenül így van, akkor kerülök kutyaszorítóba, mert még olyankor is először magamban keresgélek hiba után, csak utána másban. A sztori, ami ezeket a gondolatokat váltja ki belőlem, voltaképpen banális és lényegtelen. Adva volt egy szituáció, amikor engem rossz hangulatomban talált meg egy fórumbejegyzés, amin jól felhúztam magam, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül lereagáltam.Utólag belátom, hiba volt, és valóban nem is megszokott tőlem egy kicsit sem, hogy indulatosan reagáljak bármire. Élőszóban is ritka, nemhogy írásban. Mindegy, akkor sok-sok apróság összeadódott bennem, az volt a jéghegy csúcsa csak. Persze, ez sem mentség. Bocsánatot kértem érte elsősorban attól, akinek válasz volt az indulatom. De ő addigra törölte magát onnan. Ami akárhogy is... bántja a lelkem, mert olyan messze áll tőlem, hogy bárkit is "elüldözzek valahonnan", mint Makó Jeruzsálemtől. Írtam neki iwiwen is, és azt kaptam válaszul, hogy nem haragszik, de nála is ez volt az utolsó csepp, és jobb lesz így, etc. etc. Most így még kevésbé van jó szájízem, mert így meg olyan színezete lett a dolognak, mintha csak simán bűnbaknak tettek volna meg.
Azok után meg végképp olyan érthetetlen az egész, hogy előtte egy héttel írta azt, hogy sokkal inkább "szereti", ha nyíltan elküldik a fenébe, mintha sunyi módon a háta mögött csak. Ezek szerint mégis a sunyi mód a megfelelőbb?
Majd túl leszek ezen, nyilván fel tudom dolgozni azért, ennél különb dolgokat is sikerült már, de mégis olyan érzékeny helyzetemben talált meg a dolog. Mert a héten ápoltam én már lelket két olyan embernek is, akinek nem feltétlenül akartam volna, mégis.. Na, nem, senki nem erőszakolta rám, nyilvánvalóan. Meghallgattam az egyiket együtt érzőn, miközben néha egy világ omlott bennem össze, mert olyan dolgokat tudtam meg valakiről, akiről azt gondoltam, hogy ugyanolyan őszinte hozzám, mint én voltam hozzá mindig, amiket álmomban nem gondoltam. A másik pedig, akinél lelket ápoltam, egy másik véglet. Mert itt nem elég az együtt érzésem, sőt, mondhatnám, már nem is szabad annak lennem. Itt a sarkamra kellett állnom, pedig úgy éreztem, nem nekem kéne. Mégsem teszi senki, én pedig képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni, ahogy tönkreteszi magát. Nehéz volt mindez lelkileg. Kimerített, lemerített (megint nincs koronám sem), és gondolkodásra késztetett. Az emberek felől. Mert azt látom, tapasztalom, hogy még mindig olyan sokan egészen mást mondanak, mint amit mutatnak. Mert nem is azok, akiknek hiszem őket. Persze, naiv vagyok a végletekig, tudom. Mert azt gondolom, hogy ha én egy utolsó tróger vagyok, akkor nem fogom azt közvetíteni magamról, hogy én vagyok Tündérkeresztanya személyesen. Najó, ez a két véglet. De sem ezt, sem ezeknek semmilyen enyhébb variációit nem szabadna senkinek sem. Mert attól, hogy nem vagyok Tündérkeresztanya, attól még én én vagyok. Olyan, amilyen. Az ember az élete során mindig tanul, és változik, még akkor is, ha az egész egy körforgás. Mert oda jutunk vissza, ahonnan indultunk. De közben... nem mindegy, hogy hogy is zajlik. Nem volt jó nekem sem soha szembesülni a korlátaimmal, a gyengeségeimmel, és nem is mindenre lehetek büszke. Nem is vagyok mindenre az. Sem a múltbéli tetteim közül, sem akár a mostaniak közül. De felvállalom mindet, jót, rosszat egyaránt, mert így vagyok én. Na persze, most eszembe jut a másik, végletekig elcsépelt szöveg is, miszerint "mindenki magából indul ki". És lehet, hogy csak ezért vagyok naiv, és ezért gondolom azt, hogy ha valaki azt mondja magáról, hogy ő szereti szemtől szemben tisztázni a problémákat, akkor az úgy is van. És ezért gondolom azt, hogy ha valakivel bizalmasan beszélek meg valamit, akkor azt gondolom, nyilvánvaló, hogy nem tud róla más, csak mi. Mert tőlem akkor sem tudná meg senki a rám bízott bizalmas infokat, ha pisztolyt szegeznének a fejemhez. De nyilván attól (is) színes a világ, hogy nem vagyunk egyformák.
Kicsit dühös vagyok most ezekre az emberekre, akik miatt születtek ezek a gondolatok. Kicsit megbántottak, kicsit csalódtam, és kis, szomorú  mosollyal vettem azokat a megjegyzéseket, amik úgy kezdődtek tőlük, hogy "Te könnyen vagy.."
A tanulság ebből is az, hogy mindig tanul az ember valamit. Tudom, mikor, és kivel lehetek őszinte, mert szerencsére azért van, akivel bármivel kapcsolatban lehetek az. És tudom, hogy azt kapom vissza is.
De érlelődik bennem nagyon, hogy egyszer megírom... mindent.. amit már tapasztaltam, láttam, éreztem, és átéltem. Lehet, hogy sikerkönyv lenne belőle. :)

2010. febr. 18.

Roli...furcsa vagy látó?

Ha már Roli a téma... Cuckának "ígértem" egyszer, hogy írok majd Roli "viselt" dolgairól, amik kicsit félelmetesek, kicsit nem ehhez a világhoz kapcsolódnak, de mindenképpen nagyon érdekesek, és én irigylem is miatta néha.
Igazából valahogy mindig különlegesebb volt egy kicsit a többieknél, már újszülöttként is. Kezdődött azzal, hogy olyan hihetetlen gyorsasággal született, mondhatom gyakorlatilag úgy, hogy mire elkezdett fájni, már ott is volt. És ő volt az első, aki még mielőtt sírni kezdett volna, előtte megnézett magának. Aztán lett belőle egy olyan kis tökéletes eszik-alszik-mosolyog csecsemő, akit az első pár hónapban észre sem vettünk jóformán. Na persze aztán ezt az észrevétlenséget kinőtte, és bepótolta, mert mozgékonyságban és csintalanságban jóval túlszárnyalta a két bátyját. Egész komolyan megedződtem mellette azokból a pillanatokból, amikor átéli az ember a "mindjárt infarktust kapok", vagy a "mindjárt agyoncsapom" érzést. És tényleg eljutottunk oda, hogy amikor a mosogatóban ücsörgött békésen engedve magára (és persze a ruhájára, cipőjére) a vizet, akkor csak a fényképezőgépért nyúltam. :D De simán megörökítettem a konyhaszekrény tetejére mászást, vagy a nyitott sütőajtón ácsorgást is.
Aztán, olyan kétéves kora körül jöttek azok az érdekes-félelmetes, mégis határtalanul izgalmas dolgok. Nyilván előtte is voltak, de akkor még én nem is figyeltem fel az ilyen jelekre, meg ő sem biztos, hogy ki tudta volna magát jól fejezni. A legelső ilyen az volt, mikor pici, kétéves bölcsességével rámnézett, pontosabban a fejem fölé, és azt mondta, neked nincs koronád, anya. Jó időbe telt, mire felfogtam, mi is a korona. Addigra kézzel-lábbal magyarázta, kinek van, és mindig oda lyukadtunk ki, hogy nekem nincs. Mindezt olyan gyengéd szomorúsággal, ahogy nem is gondoltam, hogy tud egy ekkora kisfiú. Koronám (aura) akkor tényleg alig volt, komolyan le voltam eresztve, szükségem volt pihenésre, feltöltődésre. Aztán a repülők volt a következő. Vagy inkább a helikopterek. Volt egy idő, amikor meghallotta a helikopter hangját, és közölte, bújjunk el, jönnek a németek. Először döbbenten bámultunk, hiszen azt sem tudtuk, ismeri a németek szót. Meg honnan vesz ilyeneket? Hiszen egy kétéves körüli gyerekkel nem téma a világháború. Tagadtuk egy ideig önmagunk előtt is, hogy akár lehetnek emlékfoszlányai egy előző életéből... aztán egy baráti párnál tett látogatás során (akik komolyan foglalkoztak/foglalkoznak ezoterikus dolgokkal) előkerült egy légpuska, pusztán kísérleti céllal. Roli akkor volt két és fél éves, soha életében játékpuska sem volt a kezében, mert nincs. A puskát pedig megfogta, úgy, ahogy azt kell, megmutatta, hova kell(ene) bele töltényt tenni, hova kell nézni, hogy célozzunk, és azt is tudta, hol van a ravasz, amivel lőni lehet.És azt is tudta, hogy ezzel meg lehet ölni is valakit. :( Erika és Zsolti is, akik pedig nálunk sokkal jártasabbak voltak a témában kikerekedett szemekkel figyeltek rá. Ez a helikopteres-németes sztori még többször ismétlődött, igazi rémülettel a szemében mondta, hogy bújjunk el, de aztán abbamaradt.
Jött helyette a szellemvilág. Amikor békésen vacsorázva az asztalnál beszélgetni kezdett valakivel, aki szerinte éhes, és fázik. Félelmetes volt, de legyintettünk, mondván gyerek. Aztán megismétlődött egyszer egy olyan alkalommal, mikor Erika is nálunk volt, akik reikisként érzékel ilyesmit, és rábólintott, hogy tényleg van ott valami, vagy valaki, de látni ő sem látta. Aztán mikor Zsolti meghalt.. másnap este a wc-ből úgy jött ki, hogy széles vigyorral elmesélte, hogy kijött a bácsi a falból, megsimogatta a fejét, és mondta neki, hogy menjen, ne ijessze meg anyát. Mit mondjak? Nemhogy megijedtem, de majdnem összetojtam magam, főleg úgy, hogy én is, a párom is, akármerre mentünk, mindenhol láttuk őt.
Furcsa dolgokat tud, amit nem kéne tudnia, mert akkor még nemhogy meg sem született, de, ahogy a középső fiam mondaná: "egy kósza gondolat volt csak".
Furcsa dolgokat érzékel. Anélkül, hogy mondanám, tudja, ha fáj valamim. Extra érzékeny a fájdalmaimra, jön, és ráteszi a két kis meleg tenyerét, hogy "meggyógyítson". Szó nélkül jön, és ölel, azzal a fajta öleléssel, ami csak neki van, amiből árad a nyugalom, és a szeretet, anélkül, hogy bárki tudná rajta kívül, épp erre van szükségem.
És furcsa dolgokat mond... amik néha viccesek is, mint pl. mikor azt mondja "a hetvenes években, mikor...." vagy a "régi szép időkben, mikor még én is felnőtt voltam". Döbbenet, az biztos. A hetvenes éveket mikor először hallottam a szájából, azt hittem, rosszul hallok. A régi szép időkről próbáltam faggatni, de nem sokat tudtam meg. Annyit, hogy ő bácsi volt, és nem így hívták, mint most.
A mai napig is látja, érzékeli a körülöttünk lévő láthatatlan világot, bár egyre kevésbé nyilvánítja ki szóban. Tudom, és látom, hogy van benne valami, ami sokakban nincs, vagy épp kiveszett már. Tudom, hogy tanítani jött engem. Talán épp erre. Rajta keresztül nyílt ki számomra is ez a világ. Lehet, hogy tovább kéne lépnünk, külön-külön is, és együtt is. Egyelőre még nem tettem ezügyben semmit.
Lehet, hogy a többség legyintene erre, és azt mondaná, a gyerek egy fantáziavilágban él, és én rosszul teszem, hogy még támogatom is benne. Lehet, hogy rosszul teszem egy materialista világban, de én hiszek a földöntúli dolgokban, hiszek a lélekvándorlásban, hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és hiszem, hogy ő választott minket családjának.
És mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy egy ilyen valaki, mint Ő, érdemesnek talált arra, hogy az anyukája legyek ebben az életében. :)

2010. febr. 17.

Hajjajj...

Tegnap nagy élményem volt. A szó negatív értelmében. Olyan, amilyen még nem nagyon.
Az oviba mentem délután legkisebb királyfiért, tök gyanútlanul. Gyanús volt, hogy nagyon gyorsan elrakta, amivel játszott, és már rohant is hozzám. Rendszerint még könyörögnöm kell egy pár percet, hogy gyere, menjünk, várnak a tesóid, meg ilyenek. Gyanús volt, hogy óvó néni közelített felénk, mikor kiskirályfi rámcsimpaszkodott, nem épp királyi módon, sokkal inkább, mint egy kismajom. És akkor megkérdeztem, mi újság, milyen volt ma az oviban? Erre lesütött szemekkel válaszolt: nem emlékszem. A radarjaim azonnal érzékelték a baj jelenlétét, és óvó nénire néztem, aki viszont emlékezett, de nem akarta mindenáron beköpni a gyereket, így csak finoman figyelmeztette Rolit, hogy mondd el anyának, miért voltam én ma olyan szomorú? Mire kicsi fiam még mindig lesütött szemmel motyogta, hogy mert rendetlen voltam. Egyrészt a szívem szakadt bele abba a bűnbánó tekintetbe, másrészt láttam az óvó nénin, hogy ez a mai valami nem egy "kis rendetlenkedés" volt, azt valószínűleg nem is említette volna meg. Így aztán eltöltöttünk egy jó pár percet az öltözőben, miközben én próbáltam kifaggatni a gyerekemet, hogy mit csinált, ő pedig lesütött szemekkel hajtogatta, hogy nem emlékszem már. Végül sok perces huzavona után óvó néni odaült mellé, és suttogva megkérdezte tőle, hogy emlékszel, mi történt a tornateremben? Nem tudom leírni az arcát.. legyen elég annyi, hogy hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne kapjam fel azonnal, és ölelgessem meg. Tornafoglalkozás közben azzal "szórakozott" hogy futás közben kigáncsolja a többieket, és tetszett neki, hogy elestek. Döbbenten néztem.. hogy az én szuperérzékeny, mindenkit szeretős gyerekem ilyet csináljon, hogy szándékosan okozzon valakinek fájdalmat? És ezzel még nem is volt vége, mert belébújt a kisördög, és szándékosan mindig épp az ellenkezőjét csinálta annak, amit az óvó néni mondott. Óvó néni is leteremtette, csúnyán nézett rá, és nem ment oda hozzá. Én is leteremtettem, olyan szigorúan, ahogy csak tellett tőlem, miközben folyton küzdöttem magammal, hogy ne puszilgassam agyon azokat a szomorú szemeket, meg azt a lefelé görbülő szájat. De férfi volt.. mert tartotta magát. Egészen addig, míg haza nem értünk, és Erik nem adta neki oda a kezében tartott könyvet. Akkor kitört a zokogás belőle.
Beszélgettünk róla tegnap sokat, hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni, azoknak sem, akiket nem szeretünk annyira, azoknak meg főleg nem, akiket szeretünk. Megbeszéltük, hogy nem viselkedhet így az oviban sem, és máshol sem, a társaira vigyázni kell, és oda kell figyelni arra, amit mások mondanak. Természetesen a csillagokat leígérte az égről, hogy ő soha többet ilyet nem, és jól fog viselkedni, és nem leszek szomorú miatta.
Sejtem, hogy kicsit "kiakadt" a múlt héten amiatt, hogy Patriké volt a legtöbb figyelem. Vagy inkább csak remélem, hogy ez volt az oka, amit így vezetett le, és nem más.
Néha azért olyan jó lenne rendelkezni annyi bölcsességgel, amennyivel minden ilyen helyzetet kisujjból tudnék kezelni, és rendelkezni annyi idővel, amennyiből jutna mindig mindenkinek bőven... Na persze, ez csak álom.

2010. febr. 14.

Valentin-nap

Nem tartjuk továbbra sem. Nincsenek ezen a napon (sem) extracuki kis szivecskékkel telerajzolva a falak, meg a tükör, meg akármi. Nem nyomtattam sem extra teafilter-papírt, sem csokipapírt, sőt, szív alakú reggelivel sem vártam őt. Nem vettem az idén semmit. (tavaly kapott egy kaktuszt) Sem képeslapot, sem mást. Mert az idén még annyira sem éreztem magaménak ezt az egészet, mint egyébként. (gondolom az előző bejegyzésben taglaltak komoly okozói ennek)
Na, ehhez képest engem viszont, amikor reggel fél kilenckor még kissé morcosan (mert miért nem lehet engem hagyni legalább vasárnap aludni?) kitámolyogtam az ágyamból, ott várt az a szerencsebambusz-tálka, amire két-három napja vágyakozom sóhajtozva, ahányszor csak elmentünk mellette. :)) Képet nem találtam róla a neten, így majd lefotózom, és akkor pótolom.
Nem mondom, hogy nem esett jól, mert nagyon is jól esett. :))

Boldog Valentin-napot kívánok mindenkinek. :)) Vagy mondhatnám olyan Hofisan, hogy "Szeressük egymást, gyerekek!"

Ma megemlékeztem magamban arról a tavaly ilyenkori napról , és még mindig büszke voltam azért. :) Arról meg szomorúan értesültem, hogy az idén nem volt már Epilepszia-nap, mert az alapítvány már nem működik. :( Mindenesetre én azért gondoltam a sorstársaimra is ma, azokra, akik legalább ilyen szerencsések, mint én, és azokra is, akik kevésbé szerencsések nálam. Remélem az előbbiek vannak többen. Vagy hogy legalább a nagyobb részük teljes életet élhet, és nem a betegség árnyékában vegetál. Nekik rohammentes napokat kívánok. :)

Valami nem kerek

Lehet, hogy engem is elkapott a blogokon végigsöprő depresszió-hangulat. Pedig nem is gondoltam, hogy ez tényleg fertőző. Mindenesetre most valahogy semmi sem jó.
Igaz, idegesít, hogy a számítógépünk még mindig harcol ellenünk, és holnap szervizbe visszük .
Igaz, mérhetetlenül unom a havat, meg a hideget, a jégről, és a szélről nem is szólva.
Igaz, valahogy kiürültem most, hogy vége a farsangnak.
Igaz, valahogy nem az igazi már az a fórum, ahova az idén ötödik éve lesz már, hogy járok.
Igaz, olyan dolgokon is gondolkodom, amin nem akartam pedig.
Igaz, megint próbálnak rám rakni terheket, amiket nem akarok cipelni.
Igaz, nincs kedvem enni sem semmit.
Igaz, még a csoki sem olyan édes, mint máskor.
Pedig amúgy nem lenne okom panaszra. Mert nem vagyunk betegek, nem történt semmi megrázó, sőt, csupa jó élménnyel gazdagodtunk.
És mégis megtelt a pohár. Úgyhogy ki kell öntenem sürgősen...

2010. febr. 13.

Tánc II. és III.

A második napi tánctól már nem izgultam annyira, mint először, hiszen tudtam, mi vár rám. :) Akkor már tudtam élvezni is, úgy figyelni, hogy elraktározhassam minden pillanatát. Hiszen akárhányszor adták is elő, mégis egyszeri és megismételhetetlen. Mert lehet, hogy még az életében majd adódik alkalom többször is akár palotást táncolni, mégsem lesz az már ez az alkalom.
Ugyanakkor a második napi tánc is hozott izgalmat, hiszen Regina is táncolt nyolcadikosként. Futólag volt alkalmam látni egy-egy táncpróbájukat, de ahogy megláttam csütörtök délután, abban a gyönyörűséges keringő ruhában, elszorult a torkom. Ott állt egymás mellett a két "gyerekem", a kicsi lány, aki mostanra sokkal inkább kis felnőtt lett, és a pici fiú, akiből lassan kamasz érik. Az egyik az arany mentében, a másik a hófehér, abroncsos-alsószoknyás ruhában. És mosolyogtak. Én meg olyan büszkének éreztem magam, és egyszersmind olyan öregnek is. :)
A csütörtöki farsangon is az első tánc a negyedikeseké volt, Patrik és Lili ugyanazzal a könnyed eleganciával táncoltak, mint előtte nap. Aztán következtek a nyolcadikosok. Regi izgult, rettenetesen, látszott rajta, hogy levegőt alig kap. Nem vett észre rögtön, de amikor igen, elmosolyodott, és azt hiszem, jót tett neki, hogy látott. Szépen táncolt, elegánsan, gyönyörű tartással, hűen a nevéhez, mint egy királynő. :)
A két tánc között megismerhettem Regi barátját, fényképezkedtek a gyerekek, beszélgettek a szülők, majd hirtelen, alig két pillanattal a három óra után már öt óra is lett, és következett a zárótánc. Először a nyolcadikosok most, és csak utána a negyedikesek. Utolsóként, lezárva az október óta tartó készülődést, és a farsangi időszakot. Jól tartottam magam az utolsó táncig. Akkor már nem fényképeztem, és nem kellett másra figyelnem, így sikeresen végigsírtam. Az örömtől, a büszkeségtől, a meghatottságtól, és attól, hogy eszembe jutott, ezzel megint vége egy korszaknak. A magától csorgó könnyekre még rátett egy lapáttal, hogy mellettem egy hölgy, akiről nem tudom, ki ő, így ő sem tudta, ki vagyok én, végigáradozta a táncot az én gyerekemről, és a párjáról. Ez olyan jó érzés.. amikor ismeretlenül dícsérik őket. Mert szépek voltak együtt, kedvesek, és ügyesek. A szombati szülők báljával kapcsolatos nyitótáncról nem voltam túl jó véleménnyel az elején. Egyrészt, én nem osztottam azt a véleményt, miszerint ez olyan nagy megtiszteltetés lenne a gyerekeinknek, sokkal inkább gondoltam "cirkuszi" látványosságnak. Másrészt, bántotta az önérzetességemet, hogy ki kellett fizetni a gyerekét kísérő szülőnek a hatszáz forintos támogatói jegyet. És nem a hatszáz forint volt annyira szörnyű. Na de ez már szót sem érdemel, lévén nem is fontos már. Szombat este fél hétre mentünk, hétkor már táncoltak. Vittünk virágot Lilinek,(hosszas rábeszélés árán) megköszönte neki Patrik a táncot. Három szál rózsaszín liliomot, mert egy rózsaszín ruhás Lilinek ez dukál. Rengeteg bálozó volt, amin jól meg is lepődtem. És persze sok volt az olyan szülő is, aki még egyszer megnézte a gyerekét táncolni, mint ahogy én is. Kétszer táncoltak most is, és bár nagyon izgultak ennyi ember előtt, mégis pont ugyanolyan ügyesek voltak, mint addig bármikor. A második tánc végeztével pedig olyan vastapsot kaptak, mintha minimum az Operában táncoltak volna. :) Édesek voltak, ahogy ott álltak zavarban a vastaps közepette. :)
Aztán még következtek a nyolcadikosok, és még egyszer elgyönyörködhettem bennük, ahogy keringőztek, és polkáztak, majd könnyeztem, ahogy a lányok az apukájukat, a fiúk az anyukájukat kérték fel egy keringőre. Csupa-csupa könnyes arc, fátyolos tekintet, hihetetlen volt. :)
Ezzel lett vége a farsangi táncos "őrületnek", ami egyrészt nem baj, mert elsőszülött gyermekem nagyon elfáradt, másrészt pedig mégiscsak.. mert most megint várhatok három évet, mire valaki táncolni fog. :)

2010. febr. 11.

Tánc I.

Reggel úgy keltem, hogy a gyomrom helyén volt egy kis gombostűfejnyi valami. Főleg az után, hogy Patrik hat órakor sírva, és jó mélyről jövő kruppos jellegű köhögéssel jelent meg mellettem a galérián. Legszívesebben itthon tartottam volna, és egész délelőtt döntöttem volna belé a köptetőt, de menni kellett, mert reggel kapták meg a táncos csizmát. Azt meg ugye próbálni kell. Végül elment, én pedig még kevésbé voltam nyugodt. Ovi után még azért még elszaladtam a fodrászhoz, aki megmosta, és beszárította a hajam, ugye mégsem hozhatok szégyent az előszörtáncolós nagyfiamra. :) Aztán még nekiálltam sütni az osztálybüfék részére, és hipp-hopp már tizenegy óra volt, amikor Patrik már jött is haza a suliból. Hangja alig volt, de az ugatós köhögést "szerencsére" felváltotta az a fajta, amikor hallja az ember, hogy valami le van oda tapadva. Valahogy elütöttük az időt kettőig, amikor indulni kellett. Időelütés alatt értsd az őrült módjára süticsomagolást kétfelé, két szatyorban.. a villámgyors szekrénylátogatásomat, amikor azonnal el kellett döntenem, mit veszek fel, Eriknek előkeresni a fekete cipőt a bogár-jelmezhez, aztán öt perc alatt vasalni fekete nadrágot, fehér pólót, és még magamnak is mindent, majd újabb öt perc alatt "puccba" vágni magam, villámgyorsan kikapkodni az akksikat a töltőből, és áldani az eszemet, amiért nem felejtettem el délelőtt belerakni.
Az iskola előtt kicsit rogyadoztak a lábaim, de szerencsére nem volt időm arra gondolni sem, hogy mennyire izgulok (még ekkor is a gyerek helyett), mert mentem Erik osztályába. Segítettem nekik arcot festeni, pedig sosem csináltam előtte, de ahhoz képest nem is volt olyan szörnyű. Ők nem vonultak ki a tánc előtt, így fájó szívvel, de ott kellett őt hagynom az osztályban, ha nem akartam lemaradni a táncról. Emiatt, mármint attól, hogy Erik első iskolai farsangja háttérbe szorult Patrik tánca miatt, azért van bűntudatom, de sajnos nem sikerült még mindig klónoznom magam, pedig most is jól jött volna, hogy egyszerre tudjak két helyen lenni. De nem ment. És ugyan lehet érte megkövezni, de egy jelmezes felvonulás mégsem ugyanaz, mint egy palotás-táncolás. :) Azzal vigasztalom magam, hogy amikor Erik fog palotást táncolni három év múlva, akkor meg majd az összes testvére fog háttérbe szorulni, mert ott és akkor Ő lesz a legfontosabb. :)
Hihetetlen tömeg gyűlt össze három órára, úgyhogy párommal együtt az iskola galériájára mentünk fel, hogy nekem is legyen lehetőségem ezzel a 160 cm-es "mélységgel" látni valamit. A lépcsőn már ott várakoztak a táncosok, köztük az én fiam. A gyomrom még mindig remegett, és hihetetlen büszkeséget éreztem. Meg olyan mindenféle érzés kavargott. Patrik nem keresett minket, tudta, hogy ott vagyunk, de nem akarta tudni, hogy hol. Neki így volt jobb. :) Én pedig ezt tiszteletben tartottam, és meg sem próbáltam jelezni neki. Figyeltem, ahogy koncentrál, ahogy az utolsó pillanatban ugyan, de megfogta a kislány kezét, kihúzta magát, és már meg is szólalt a zene, és elindultak lefelé a lépcsőn a helyükre. Sosem láttam még őt ennyire nagyfiúnak, mint ott és akkor. A palotást ebben az iskolában minden évben láttam az elmúlt három évben, és előtte is már.. ismertem minden elemét, és mégsem. Most nem azt néztem, hogy vajon egyenes e az a sor, vagy egyszerre emelik e a lábukat, csak őket. A két kis szőke, szemüveges elbűvölő gyermeket, akik annyira nem akartak táncolni, hogy nekünk, anyukáknak úgy kellett a szívükre hatni. Megtették, mindketten a mi kedvünkért. Ehhez képest olyan könnyedén jött belőlük a tánc, és egy-egy közben elejtett mosolyból úgy tűnt, élvezik is. Azt gondoltam, most már bevallhatom, hogy az én fiamnak nemigen van ritmusérzéke, még kevésbé tánchoz való érzéke, és olyan lesz a tánc, amin látszik majd, hogy én erőltettem. Ehhez képest a szám tátva maradt. :) Persze, akkor is pont ugyanilyen büszke lennék rá, ha egy ólomkatona ritmusérzékével és hajlékonyságával táncolta volna végig, de így.. :)
Azt hittem, végigsírom, de nem. Tetszett, nagyon tetszett, és nagyon élveztem, hogy négyszer is láthattam két óra leforgása alatt.
Amikor hazajöttünk, megköszöntem neki. Csak így, egyszerűen.. és nem értette. Nézett rám megütközve, hogy mit, anya? Azt, hogy a kedvemért megtetted-válaszoltam, mire egy kis flegma mosollyal azt válaszolta. Szívesen, annyira nem volt szörnyű.
Nem bizony. Számomra csodás élmény volt, látni őt egy ilyen ruhában táncolni. :)

2010. febr. 9.

Csak egy tánc..

Lesz. Vagyis nem egy, hanem több. Holnap háromkor és ötkor, csütörtökön háromkor és ötkor, és szombat este. Ő nem izgul, és még ki is röhögött, hogy én igen. És nemes egyszerűséggel közölte, tudja, hogy sírni is fogok. Ismer ezek szerint. Mert biztosan fogok, még akkor is, ha egyébként nem szeretnék. De ez nem olyan, hogy lehet befolyásolni, főleg, mivel egyébként is olyan kis mimóza-lelkű vagyok ilyen téren. Meg különben is a mimóza-lelkem mellett még igen komolyan szentimentális is vagyok, meg nem is tudom micsoda, és az, hogy most először a fiam táncolni fog igaziból, az azért nekem akárhogy is, olyan torokszorító. Még akkor is, ha az igazi tánc messze lesz az igazi palotástól, de 10-11 éves gyerekekről van szó. Emellett még melengeti a szívem, hogy ugyan nagyon nem akarta ezt az egészet, de a kedvemért végigcsinálta a próbákat október óta minden héten, volt, hogy külön ezért szombaton is menni kellett, tegnap és ma ezért kellett egy órával tovább ott lenni a suliban. Tudom, hogy eleinte nagyon utálta, mint minden ilyesmit, aminek köze van a lányokhoz. Nagyra értékelem, hogy elfogadta az érveimet, és a kérésemre, hogy csak most.. csinálja végig a kedvemért, teljesítette. Azt gondolom nagy dolog egy tízévestől ekkora nagylelkűség. Mert félre tudta tenni a saját érzéseit, és elé helyezte az enyémeket.(azt csak remélem, hogy én is képes lettem volna ilyen nagylelkűen elfogadni, ha mégis másképp dönt). Ma megkérdeztem, megbánta e. Azt mondta, nem. Nem bánja a próbákat, és hiszem, hogy holnap a fergeteges taps után (mert lássuk be, ahol a szülők, nagyszülők, és testvérek lesznek a közönség, mi is lehetne más) még őszintébben fogja azt mondani, hogy jó volt.
De én azért nagyon izgulok. És már most könnyben van a szemem... pedig hol van még a délután három óra.. arról nem is szólva, hogy mi lesz velem csütörtökön, mikor előbb Patrik a palotással, majd Regina a polkával, és a keringővel fog elkápráztatni. :)
Pedig nem is szeretem a farsangot. :))

Tárgyak

Szeretem azt gondolni, hogy én már nem vagyok olyan, aki mindent elraktároz, és semmit sem dob ki. Általában ez azért igaz is. Mégis vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. Valószínűleg csak azért, mert annyira szervesen hozzátartozik a mindennapokhoz, hogy el sem tudom képzelni azt, hogy lehet nélküle élni.
Más a helyzet azért azokkal a tárgyakkal, amik emlékként vannak számon tartva. Ilyenek a gyerekek karszalagjai, keresztelős gyertyák, esküvői poharaink, de van egy doboznyi haszontalan apróságom is, amiben ezeréves cigis doboz van, vagy épp egy bonbonos doboz, de van abban a dobozban csavar, aminek csak én tudom a történetét, meg autó pótkulcs, ami már sosem nyit autót. És persze, ilyenek a fényképek. A papír alapúak dobozban, albumban, a digitálisak pedig a számítógépen.
Aztán amikor beüt valami krach, amire igazán nem számíthat az ember.. mert gyakorlatilag mindent elkövetett azért, hogy elkerüljön egy ilyen helyzetet.. akkor bizony gáz van. De hogy mi is történt? Számítógépünk, amihez így, ebben a formájában, ahogy most is itt ülök előtte elég komolyan ragaszkodom, mert emlékeim kötődnek hozzá, mert közösen szereztük, mert aztán úgy lett összerakatva, ahogy a mi igényeinknek megfelel, úgy döntött, hogy nem kívánja tovább meghálálni a belé fektetett energiát. Nem friss döntés, mert egy ideje már néha-néha úgy dönt, hogy akkor ő most újraindul, tetszik, vagy sem.. Nem tetszik sosem, de azért elnéztük neki. Próbálkoztunk mindenfélével, hátha sikerül újfent a kegyeibe férkőznünk, de még nem találtuk meg az igazi kulcsot hozzá. De aztán pénteken olyat tett, ami még nálam is túlment minden határon.
A fényképeinket és mindenféle video-t, meg fontosabb dokumentumokat külön winchesteren tároljuk. Olyanon, ami fizikailag is külön áll attól, amin a rendszerpartíció van. Ráadásul épp a múlt héten lett átmásolva a harmadik winchesterre is, biztos, ami tuti alapon. Erre.. egy olyan újraindulás után, mikor nem is akart már mégsem újraindulni többet, mindkét adatvinyó partíciós tábláját nemes egyszerűséggel törölte. Mintha sosem lett volna rajta semmi. Első pillanatban lemerevedtem. És próbáltam távol tartani magamtól az egészet, mintha meg sem történt volna. Aztán percek múlva előbukkantak a képkockák, amik már nincsenek. És amiket nem tudok pótolni. Soha többé nem tudom lefotózni az újszülött Rolit.. meg egy csomó mindent. Öt év fényképei, amik ugyan nem képviselnek nagy értéket, mert semmi profizmus nincs bennük, mégis.. nekem kincsekkel érnek fel. És nincs többet. Abba nem is gondoltam inkább bele, hogy az a mappa, ami "Dius dokumentumok" néven futott, mi mindent tartalmazott, ami nekem kedves volt, vagy épp az én szellemi termékem (mesék). Nem hibáztathattam senkit, mert tudtam, hogy mindent megtett a párom,  hogy ne következzen be egy ilyen, ám valóban, az sosem jutott eszünkbe, hogy ez is előfordulhat. Látta rajtam, hogy mennyire bánt, persze, hogy látta, hiszen majdnem kibőgtem a szemeimet is értük.
Így aztán a péntek éjjelt azzal töltötte, hogy megpróbálta visszaszerezni az adatokat. És hála neki, meg a getdataback nevű programnak, sikerült. A dokumentumok ugyan az enyészeté lettek örökre, de az összes fotó megvan. Kicsit romlott a minőségük, de nem baj..
Ezek után pedig úgy járt ez a gép, hogy én is annyira megharagudtam rá, hogy rábólintottam, hogy menjen innen.. egy új alaplappal másnál lesz majd elvileg. Ha nem, akkor marad. (új alaplappal)

Szülői értekezlet II.

A kötelező félévi szülői értekezletek második felvonására Erik osztályában került sor. Az előző nap után igen "emelkedett" hangulatban érkeztem meg (értsd: semmi kedvem nem volt hozzá). Fél ötkor kezdődött, fél öt előtt öt perccel még csak ketten voltunk szülői oldalról, amin igen komolyan el is csodálkoztam. Aztán még azért jöttek, de így is az osztálynak kevesebb, mint a fele képviseltette magát. Végighallgattuk a félévet értékelő beszédet, ami sokkal nagyobb részt szólt arról, hogy mennyi probléma van bizonyos gyerekekkel (akiknek szülei természetesen nem értek rá ott lenni), mint arról, hogy mennyit fejlődtek mióta szeptemberben bekerültek az iskolapadba. Furcsa volt számomra, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek azokra a dolgokra, amiket a problémás gyerekek okoznak, mint azokra, aminek örülni lehet. Aztán persze itt is szóba került a farsang. Itt nem a tánc kapcsán, hanem hogy milyen jelmezük legyen. Csoportos, vagy egyéni. Általában együtt öltöznek be az osztályok, ennek mondjuk megvan az az előnye, hogy a gyereknek sem kell egyedül végigvonulnia, meg az is, hogy szülőként sem kell egyedül gondolkodni, megvalósítani. Viszonylag hamar megszületett a döntés, hogy színes bogarak lesznek, de természetesen nem tolongtak a segítségnyújtó kezek. Így aztán bevállaltam, hogy beszerzem a színes pólókat, utánanézek a fekete harisnyának, az arcfestéknek, és zenét is keresek.
Ezzel még mindig nem volt vége a szülői értekezletnek, mert ezután következett a kuncsorgás rész, amit már előtte nap is végighallgattam, így aztán nekem dögunalom volt, de akkor és ott én voltam az egyetlen, akinek nagyobb gyereke is jár ebbe az iskolába, így nem volt más választásom, mint végighallgatni. Ugyan ezen a ponton felállhattam volna, és hazajöhettem volna, de mégsem tehettem, mert a matektanár még úgy menetközben odavetett hat nevet, akikkel a szülői végén még külön is szeretne beszélni. Miután az én fiam is köztük volt, és miután semmi többet nem árult el róla, így aztán maradtam, és amíg hallgattam az unalmas litániát a támogatói jegyek fontosságáról, azon morfondíroztam, vajon mit követett el ez a gyerek?
Na, aztán úgy háromnegyed hét magasságában kiderült, hogy nem követett el semmit, azon kívül, hogy jó esze van, és matekórákon nem lenne baj, ha kaphatna plusz feladatokat, de ehhez kellene még egy matek könyv. A még egy matek könyvhöz meg kellett a beleegyezésünk, hogy kifizetjük. Őszintén szólva hisztérikusan tudtam volna felröhögni, hogy azok után, hogy végighallgattam a szülői első részében, hogy melyik gyerek miért nem alkalmas arra, hogy közösségi rendezvényeken részt vegyen, melyik szülő miért ír vissza a tanító néninek hülye stílusban az üzenőfüzetbe, vagy épp az olvasókönyv szélére, melyik gyerek lesz mégis iskolaelőkészítős, és biztosan nem lesz jövőre osztálytársuk, kinek kellett volna mégis hatévesen inkább még egy évet oviban maradnia és szociális érettséget szereznie.. szóval ezek után, nem értem, hogy azt mások előtt miért is nem lehetett előadni, hogy ennek a hat gyereknek szeretnék hatszáz forintért még egy matek könyvet. Tessék bólintani, ha rendben van, vagy épp rázni a fejét, ha nem. Ennyi lett volna, és akkor nem negyed nyolckor jövök haza.
Mindenesetre kész felüdülés, hogy ha minden igaz, akkor az idén már nem kell szülőire menni ebben az osztályban. :)

2010. febr. 6.

Szülői értekezlet I.

Nem írtam a múlt héten erről, mert előbb le kellett kissé higgadnom, és magamban rendeznem a sorokat. Mert volt mit.
Szülői értekezlet két felvonásban. Egyik nap az egyik, másnap a másik.
Az egyiken, a nagyobbiknál a "kötelező" félévet értékelő résszel nem volt semmi bajom. Persze, ez olyan kicsit hazabeszélős is, mert mi bajom is lehetett volna, mikor az éngyerekemet még ki is emelték, mint jeles tanulót. Én meg büszke voltam rá. :) Azért azt megtudtam, hogy sokan nem tudnak tanulni önállóan, mert ugye jól el vannak kényeztetve ezzel az iskolaotthonos rendszerrel, mert hétközben nincs itthon tanulás, minden leckét bent csinálnak meg. Megjegyzem.. valóban igaz lehet ez, mert a péntek reggel első órában megtartott táncpróba egy leckeírós órát vett el. És írd és mondd, csak az éngyerekemnek jutott eszébe csütörtökön hazahozni a matek könyvet, és megcsinálni itthon a leckét. De ez nem is tudom... nekem olyan evidens volt, hogy hazahozta, mert tudja a dolgát, és kész. De aztán elmondta, hogy senki más.. és megdícsérték érte az osztály előtt, hogy "úgy látszik, csak P.Patriknak volt fontos, hogy elvégezze a munkáját." De maradjunk a szülői témájánál. Ezen a félévet értékelő dolgon hamar túl estünk, mert van egy mindennél fontosabb és aktuálisabb izgalmas téma... a farsangi tánc. Az iskolában hagyomány, hogy a farsangon a negyedikesek, és a nyolcadikosok táncolnak. Ez már akkor is így volt, mikor én és a férjem is odajártunk, azóta is így van. Ezzel kapcsolatosan aztán van bőven mit megbeszélni, megvitatni, szervezni, tervezni, stb. A legfontosabb ugye a tánctanulás, ruhakölcsönzés árának befizetése volt. Aztán rögtön ezután szerepelt a fontossági sorrendben, hogy a farsangi napok utáni szombaton a szülők bálján is táncoljanak. Szavazzunk... mert micsoda megtiszteltetés, és nem utolsósorban micsoda jó kis lehetőség támogatni az iskolát..(erről majd egy másik postban). Miután ezzel kapcsolatban is mindenki okos lett, és szavazott ahogy épp tetszett neki, szóba került a harmadik nagyon fontos dolog.. az erdei iskola. Mert az ugye eldöntött tény, hogy attól, hogy az idén nekik nem szerepel a tantervben, attól ők még mennének, mert osztálypénz van, és különben is annyira jól érezték magukat tavaly, hogy azt aztán mindenképp meg kell ismételni. Itt még mindenki helyeslően bólogatott, már csak azért is, mert a többség tudja, hogy az a terv szülői oldalról, hogy ennek az erdei iskolának az utolsó estéjét használnánk ki arra, hogy elbúcsúzzunk a két tanító nénitől, akivel négy évig jóban-rosszban.. Igenám.. csakhogy most már nem jó az a 15 km-re lévő erdei iskola, ami tavaly.. hanem mindjárt a Balaton-parton a város (v. az iskola?) tábora. Mert az jó. Amúgy tényleg jó, meg szép, meg minden, csak.. 300 km innen. Egy ekkora távolságot megtenni autóval nem kevés kiadás. És az a helyzet, hogy nekünk pl. nem adott a lehetőség arra, hogy ha kedvünk szottyan, akkor abban a hónapban többször is teletankoljuk a kocsit. Persze, mindenki hallgatott, mint az a bizonyos a gazban, egyedül én mondtam azt, hogy hát azért ezt túlzásnak érzem. Felmerült alternatívaként Velence is, ami sokkal közelebb van hozzánk (csak 40 km kb.). De rögtön felhördültek ugye a Zánka-imádók, hogy az aztán halálos vétek, hogy ahhoz a pocsolyához, meg egyáltalán..
Elhűlve jöttem haza, mert már megint azzal kellett szembesülnöm, hogy rajtam kívül mindenki egy krőzus, vagy minimum terem neki a pénz valami balkonládában. Azóta sem sikerült ezen a részén túl tennem magam, pedig abba nagyon mélyen bele sem gondoltam, hogy ha mégis Zánkára mennek, akkor vagy nem tudunk utánuk menni, és sajnálni fogom Patrikot, mert rosszul fog neki esni, vagy utánuk megyünk, de nem kevés szervezést és spórolást fog igényelni a dolog, és keserű lesz a szájízem is.
De előbb legyünk túl a táncoláson.

2010. febr. 3.

Neked ....

... akinek ma van a névnapja. :)

Mert "Te vagy nekem az élet, a fény, fogom kezed, hogy már sose félj. Ez a nap a Te ünneped már, és egy ajándék, ami vele jár."

Boldog Névnapot.:)

2010. febr. 1.

Na de ilyet...

Ma nagyon felhúztam magam, pedig még csak érintve sem vagyok a dologban. Csak épp a szemem előtt zajlott a "beszélgetés" egy internetes fórumon, így aztán mégis érintett lettem, ha másképp nem is, mint csendes szemlélő. Vagyis annyira csendes sem, mert mégsem bírtam ki, hogy ne írjak bele... nem mintha sok értelme lett volna. Anélkül, hogy bárki felett is pálcát törnék, amiért feledékeny, vagy épp figyelmetlen, esetleg szétszórt kissé.. mégis baromira felháborított, hogy valaki két gyereket legyen képes "megszivatni" egyszerre azért, mert ő nem figyelt oda. Az egyik a sajátja ráadásul. De még ha nem is nézem a sajátomat, mert van olyan, hogy nem tudom teljesíteni a neki ígért dolgot, akkor is tekintettel lennék annak a másik kislánynak az érzéseire, aki várt arra a levélre. Ami vagy megíródott, vagy nem. Most ez mindegy is, mondjuk állítólag megíródott, csak elfelejtette postára adni, aztán elkallódott. Sánta az egész történet. Nem is lenne idegesítő, ha nem ködösített volna már hetekkel ezelőtt, és nem hitegette volna azt a kislányt, aki minden nap várja a postást, és csalódnia kell. Mert lehet azt mondani, hogy ne haragudj, de az én lányom már nem szeretne levelezni.
Ha én lennék Ő, baromira szégyelleném magam, és törném a fejem valami kedves kis meglepetésen, amivel kicsit kárpótolhatnám azt a kislányt.
Igaz, ha én lennék Ő, akkor az a levél már nemhogy ott lenne rég, de már a sokadik is.
Nem azért, mert olyan tökéletes vagyok, egyáltalán nem vagyok az. Nem azért, mert nem vagyok feledékeny, mert néha nagyon is az vagyok. Nem azért, mert még soha nem jártam úgy, hogy nem tartottam be a gyerekeimnek tett ígéretet, mert jártam úgy.
Pusztán csak azért, mert két ember egy életre szóló barátságot készülne megalapozni. És az ilyen húzások megkeserítik, és soha meg nem valósulóvá tehetik ezt a barátságot.

Kora délután óta nem voltam képes túllépni a témán, mert nem értem.

A másik dolog pedig, hogy akkor senki nem akar tőlem kapni semmit? Hát, Ti tudjátok.. megtartom magamnak. :P

Hull(t) a hó....

Ez az idei tél valahogy irtó hosszúra sikeredik. Ma már február van, ami ugye a farsang hónapja, amikor kiűzik a telet, hogy jöhessen a tavasz. Ezügyben most elég szkeptikus vagyok, már csak a hétvégén lehullott iszonyatos mennyiségű hó miatt is. Mert szép amúgy, tényleg.. meg jó nagy, lehetett benne játszani, hógolyózni, építeni belőle, de most már a hátam közepére sem hiányzott. Amúgy sem vagyok vele túlságosan jóban, újabban már az sem érdekel, hogy karácsonykor nem esik.
Itt nálunk meg aztán különösen nagy műsorszám van csinálva ebből is. Nem elég, hogy vidék, és itt aztán nincs kecmec, lapátolni, söpörni, szórni mindent kell, mert "mitszólnak", ha nem. Ez még meg van fejelve azzal a sokgenerációs együtt lakással, ami igazán szuper, meg minden... csak nem ebben a családban. Mert egy-egy hóeséses nap úgy néz ki, hogy nagyanyám már hajnali háromtól nem alszik, azon morfondírozva, hogy vajon esik e a hó. Ha látja is az ablakból, hogy "már fehérít" az út, akkor aztán főleg nem alszik. Egyébként is ötkor kel minden nap, ő maga sem tudja, minek.. de ilyenkor már háromnegyed ötkor kipattan az ágyból, és azzal a lendülettel felrázza az egyébként jóalvó nagyapámat is, hogy gyere, mert esett.. Ő meg megy. És bizony, hajnali ötkor teljes egyetértésben nekiállnak havat söpörni, lapátolni, miközben minden másodpercben szidnak bennünket, amiért még alszunk. Aztán napközben sem javul a helyzet, mert azt nem szabad megvárni, hogy legyen egy-két centi hó a járdán, és mondjuk legyen értelme egyáltalán nekiállni. Nem... negyedóránként mártírképpel ki kell vonulni és rommá ázni a szakadó hóban, miközben megint még a keresztvizet is leszedik rólunk, amiért el tudjuk nézni, hogy ők dolgoznak. Ez volt a hétvégén is. A forgatókönyv örök, független a leesett hó mennyiségétől, és minden mástól is. Mondhattuk, hogy ne menjen ki tízpercenként, mert hatalmas pelyhekben esik, és semmi értelme annak, amit csinál, meg különben is porhó, és igazán nem tart majd semeddig sem ellapátolni, ha már kicsit kevésbé esik, vagy el is áll. Úgyhogy végül hagytuk a fenébe.. hadd csinálják. Igaz, a nagykapu környékén, ahol a kocsikkal mi, és anyámék közlekednek, azt kihagyják, mert "majd megcsinálják maguknak". Amivel nincs gond, meg is csináltuk, amikor elállt a hó.
Szóval, nem lenne nagy baj, ha az idén már nem esne, mert ugyan állítólag minél többet szidnak, annál egészségesebb leszek, de hátha a jóból is megárt a sok...
Meg úgy egyébként is most már tavaszt akarok.. napsütést, madárcsicsergést, jó meleget, virágillatot.