Tánc I.

Reggel úgy keltem, hogy a gyomrom helyén volt egy kis gombostűfejnyi valami. Főleg az után, hogy Patrik hat órakor sírva, és jó mélyről jövő kruppos jellegű köhögéssel jelent meg mellettem a galérián. Legszívesebben itthon tartottam volna, és egész délelőtt döntöttem volna belé a köptetőt, de menni kellett, mert reggel kapták meg a táncos csizmát. Azt meg ugye próbálni kell. Végül elment, én pedig még kevésbé voltam nyugodt. Ovi után még azért még elszaladtam a fodrászhoz, aki megmosta, és beszárította a hajam, ugye mégsem hozhatok szégyent az előszörtáncolós nagyfiamra. :) Aztán még nekiálltam sütni az osztálybüfék részére, és hipp-hopp már tizenegy óra volt, amikor Patrik már jött is haza a suliból. Hangja alig volt, de az ugatós köhögést "szerencsére" felváltotta az a fajta, amikor hallja az ember, hogy valami le van oda tapadva. Valahogy elütöttük az időt kettőig, amikor indulni kellett. Időelütés alatt értsd az őrült módjára süticsomagolást kétfelé, két szatyorban.. a villámgyors szekrénylátogatásomat, amikor azonnal el kellett döntenem, mit veszek fel, Eriknek előkeresni a fekete cipőt a bogár-jelmezhez, aztán öt perc alatt vasalni fekete nadrágot, fehér pólót, és még magamnak is mindent, majd újabb öt perc alatt "puccba" vágni magam, villámgyorsan kikapkodni az akksikat a töltőből, és áldani az eszemet, amiért nem felejtettem el délelőtt belerakni.
Az iskola előtt kicsit rogyadoztak a lábaim, de szerencsére nem volt időm arra gondolni sem, hogy mennyire izgulok (még ekkor is a gyerek helyett), mert mentem Erik osztályába. Segítettem nekik arcot festeni, pedig sosem csináltam előtte, de ahhoz képest nem is volt olyan szörnyű. Ők nem vonultak ki a tánc előtt, így fájó szívvel, de ott kellett őt hagynom az osztályban, ha nem akartam lemaradni a táncról. Emiatt, mármint attól, hogy Erik első iskolai farsangja háttérbe szorult Patrik tánca miatt, azért van bűntudatom, de sajnos nem sikerült még mindig klónoznom magam, pedig most is jól jött volna, hogy egyszerre tudjak két helyen lenni. De nem ment. És ugyan lehet érte megkövezni, de egy jelmezes felvonulás mégsem ugyanaz, mint egy palotás-táncolás. :) Azzal vigasztalom magam, hogy amikor Erik fog palotást táncolni három év múlva, akkor meg majd az összes testvére fog háttérbe szorulni, mert ott és akkor Ő lesz a legfontosabb. :)
Hihetetlen tömeg gyűlt össze három órára, úgyhogy párommal együtt az iskola galériájára mentünk fel, hogy nekem is legyen lehetőségem ezzel a 160 cm-es "mélységgel" látni valamit. A lépcsőn már ott várakoztak a táncosok, köztük az én fiam. A gyomrom még mindig remegett, és hihetetlen büszkeséget éreztem. Meg olyan mindenféle érzés kavargott. Patrik nem keresett minket, tudta, hogy ott vagyunk, de nem akarta tudni, hogy hol. Neki így volt jobb. :) Én pedig ezt tiszteletben tartottam, és meg sem próbáltam jelezni neki. Figyeltem, ahogy koncentrál, ahogy az utolsó pillanatban ugyan, de megfogta a kislány kezét, kihúzta magát, és már meg is szólalt a zene, és elindultak lefelé a lépcsőn a helyükre. Sosem láttam még őt ennyire nagyfiúnak, mint ott és akkor. A palotást ebben az iskolában minden évben láttam az elmúlt három évben, és előtte is már.. ismertem minden elemét, és mégsem. Most nem azt néztem, hogy vajon egyenes e az a sor, vagy egyszerre emelik e a lábukat, csak őket. A két kis szőke, szemüveges elbűvölő gyermeket, akik annyira nem akartak táncolni, hogy nekünk, anyukáknak úgy kellett a szívükre hatni. Megtették, mindketten a mi kedvünkért. Ehhez képest olyan könnyedén jött belőlük a tánc, és egy-egy közben elejtett mosolyból úgy tűnt, élvezik is. Azt gondoltam, most már bevallhatom, hogy az én fiamnak nemigen van ritmusérzéke, még kevésbé tánchoz való érzéke, és olyan lesz a tánc, amin látszik majd, hogy én erőltettem. Ehhez képest a szám tátva maradt. :) Persze, akkor is pont ugyanilyen büszke lennék rá, ha egy ólomkatona ritmusérzékével és hajlékonyságával táncolta volna végig, de így.. :)
Azt hittem, végigsírom, de nem. Tetszett, nagyon tetszett, és nagyon élveztem, hogy négyszer is láthattam két óra leforgása alatt.
Amikor hazajöttünk, megköszöntem neki. Csak így, egyszerűen.. és nem értette. Nézett rám megütközve, hogy mit, anya? Azt, hogy a kedvemért megtetted-válaszoltam, mire egy kis flegma mosollyal azt válaszolta. Szívesen, annyira nem volt szörnyű.

Nem bizony. Számomra csodás élmény volt, látni őt egy ilyen ruhában táncolni. :)