Ilyen is van..

Egyszer írtam már arról, hogy mi a legnagyobb félelmem. Aztán egyszer átéltem egy ezzel kapcsolatos szörnyű élményt is.Nem volt könnyű feldolgoznom akkor a dolgot, és azóta is minden bajom van, hogy ha eszembe jut. Szerencsére nem túl gyakran történik meg.
Egész nyugodt is voltam ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban, egész egyszerűen azért, mert nem volt rá semmi okom, hogy ne legyek az. Mostanáig. Az iskolából hazaérkezve, a szokásos mi újság kérdésre kivételesen nem azt a választ kaptam, hogy semmi.. És nem is kezdtél el felsorolni, hogy ki hány piros pontot, dicséretet, ötöst, négyest kapott, hanem azzal kezdték (nyilván bennük is munkálkodott), hogy bemondták az iskolarádióban, hogy senkinek nem szabad megadni az adataikat, és főleg senkivel sem szabad elmenni a szülőkön, nagyszülőkön kívül. Két percig csak próbáltam rendezni a gondolataimat. Mert végigszaladt a fejemben mindenféle pedofil-történet, meg internetes fotós-csalós történet, meg még ki tudja mennyi rémség, amivel életem során a média jóvoltából már találkozhattam.
Ahogy sikerült kissé rendeznem a soraimat, és leállítanom a fejemben a vészcsengőt, megkérdeztem a fiúkat, tudják e mi történt, vagy történt e egyáltalán valami konkrét esemény, amiért ezt bemondták? Hát.. történt. Az iskola előtt gyűjtötték az adatokat valakik, és egy csomó gyereknek felírták a nevét, címét, telefonszámát, születési dátumát. Óvatosan faggatóztam, hogy volt e olyan is, hogy valaki elment ezekkel az emberekkel? Nem, ilyenről nem tudnak (mélysóhaj).
Itt még mindig vissza kellett fognom a hihetetlen mértékű indulataimat, amik úgy hirtelen gerjedtek bennem, hogy meg tudjam velük beszélni én is, hogy hogy is kell(ene) kezelni egy ilyen helyzetet. Nem szabad megadni az adataikat senkinek, ha nem vagyunk ott. Ha megkérdezik, meg kell mondani, hogy az anyukámtól kell megkérdezni. Ha tovább kérdezősködik, akkor ott kell hagyni. Ha nem vagyunk az iskola előtt, és kérdezgetik, vissza KELL mennie az iskolába, és az első felnőttnél segítséget kérni. Ez eddig sima ügy. Látszólag félelem nélkül vették tudomásul, hogy mit kell tenni, ha ilyen helyzetbe kerülnek. De ha már itt tartottunk, akkor beszélnünk kellett arról is, hogy ha ezek az akárkik, akik adatot gyűjtenek, azt mondják, hogy akkor gyere, elviszlek anyukádhoz, akkor sem lehet semmiképp elmenni vele. Ha nem vagyunk elérhető közelségben, akkor szintén vissza kell mennie az iskolába, és azonnal segítséget kell kérnie egy felnőtt embertől. (lehetőleg az iskolához tartozótól)
Nem mondom, hogy nem rettentett el az egész. Már eleve, hogy erről kellett beszélnünk. Azt gondolnám, hogy egy ilyen  porfészekben kisvárosban ez nem lehet téma. De mégis. Másnap a rendőrök ott voltak az iskolánál, ami oké, dicséretes dolog részükről, csak tudnám, hogy azonosítják, hogy ki a szülő, és ki nem...
Erik kicsit megrettent az egésztől, azt hiszem, sokkal inkább attól, hogy mi lesz vele, ha vissza kell mennie valaha is a suliba, és egy vadidegen tanártól esetleg segítséget kell kérnie.
Patrik egy vállrándítással elintézte, és hozzáfűzte a témához, hogy "Szerinted nincs annyi eszem, hogy ne mondjam meg neki az adataimat?" 
Mostanra már én is "nyugodtabb" vagyok a témában. Tegnap sem, ma sem voltak idegen arcok az iskola előtt. Talán tovább álltak. Mondjuk az sem megnyugtató, ha más iskolák előtt zajlott ugyanez.
Az nem derült ki, hogy mire kellettek az adatok. Többen modell-fejvadászokat emlegettek, hogy aztán mi az igaz belőle, azt nem tudhatom.