Roli...furcsa vagy látó?

Ha már Roli a téma... Cuckának "ígértem" egyszer, hogy írok majd Roli "viselt" dolgairól, amik kicsit félelmetesek, kicsit nem ehhez a világhoz kapcsolódnak, de mindenképpen nagyon érdekesek, és én irigylem is miatta néha.
Igazából valahogy mindig különlegesebb volt egy kicsit a többieknél, már újszülöttként is. Kezdődött azzal, hogy olyan hihetetlen gyorsasággal született, mondhatom gyakorlatilag úgy, hogy mire elkezdett fájni, már ott is volt. És ő volt az első, aki még mielőtt sírni kezdett volna, előtte megnézett magának. Aztán lett belőle egy olyan kis tökéletes eszik-alszik-mosolyog csecsemő, akit az első pár hónapban észre sem vettünk jóformán. Na persze aztán ezt az észrevétlenséget kinőtte, és bepótolta, mert mozgékonyságban és csintalanságban jóval túlszárnyalta a két bátyját. Egész komolyan megedződtem mellette azokból a pillanatokból, amikor átéli az ember a "mindjárt infarktust kapok", vagy a "mindjárt agyoncsapom" érzést. És tényleg eljutottunk oda, hogy amikor a mosogatóban ücsörgött békésen engedve magára (és persze a ruhájára, cipőjére) a vizet, akkor csak a fényképezőgépért nyúltam. :D De simán megörökítettem a konyhaszekrény tetejére mászást, vagy a nyitott sütőajtón ácsorgást is.
Aztán, olyan kétéves kora körül jöttek azok az érdekes-félelmetes, mégis határtalanul izgalmas dolgok. Nyilván előtte is voltak, de akkor még én nem is figyeltem fel az ilyen jelekre, meg ő sem biztos, hogy ki tudta volna magát jól fejezni. A legelső ilyen az volt, mikor pici, kétéves bölcsességével rámnézett, pontosabban a fejem fölé, és azt mondta, neked nincs koronád, anya. Jó időbe telt, mire felfogtam, mi is a korona. Addigra kézzel-lábbal magyarázta, kinek van, és mindig oda lyukadtunk ki, hogy nekem nincs. Mindezt olyan gyengéd szomorúsággal, ahogy nem is gondoltam, hogy tud egy ekkora kisfiú. Koronám (aura) akkor tényleg alig volt, komolyan le voltam eresztve, szükségem volt pihenésre, feltöltődésre. Aztán a repülők volt a következő. Vagy inkább a helikopterek. Volt egy idő, amikor meghallotta a helikopter hangját, és közölte, bújjunk el, jönnek a németek. Először döbbenten bámultunk, hiszen azt sem tudtuk, ismeri a németek szót. Meg honnan vesz ilyeneket? Hiszen egy kétéves körüli gyerekkel nem téma a világháború. Tagadtuk egy ideig önmagunk előtt is, hogy akár lehetnek emlékfoszlányai egy előző életéből... aztán egy baráti párnál tett látogatás során (akik komolyan foglalkoztak/foglalkoznak ezoterikus dolgokkal) előkerült egy légpuska, pusztán kísérleti céllal. Roli akkor volt két és fél éves, soha életében játékpuska sem volt a kezében, mert nincs. A puskát pedig megfogta, úgy, ahogy azt kell, megmutatta, hova kell(ene) bele töltényt tenni, hova kell nézni, hogy célozzunk, és azt is tudta, hol van a ravasz, amivel lőni lehet.És azt is tudta, hogy ezzel meg lehet ölni is valakit. :( Erika és Zsolti is, akik pedig nálunk sokkal jártasabbak voltak a témában kikerekedett szemekkel figyeltek rá. Ez a helikopteres-németes sztori még többször ismétlődött, igazi rémülettel a szemében mondta, hogy bújjunk el, de aztán abbamaradt.
Jött helyette a szellemvilág. Amikor békésen vacsorázva az asztalnál beszélgetni kezdett valakivel, aki szerinte éhes, és fázik. Félelmetes volt, de legyintettünk, mondván gyerek. Aztán megismétlődött egyszer egy olyan alkalommal, mikor Erika is nálunk volt, akik reikisként érzékel ilyesmit, és rábólintott, hogy tényleg van ott valami, vagy valaki, de látni ő sem látta. Aztán mikor Zsolti meghalt.. másnap este a wc-ből úgy jött ki, hogy széles vigyorral elmesélte, hogy kijött a bácsi a falból, megsimogatta a fejét, és mondta neki, hogy menjen, ne ijessze meg anyát. Mit mondjak? Nemhogy megijedtem, de majdnem összetojtam magam, főleg úgy, hogy én is, a párom is, akármerre mentünk, mindenhol láttuk őt.
Furcsa dolgokat tud, amit nem kéne tudnia, mert akkor még nemhogy meg sem született, de, ahogy a középső fiam mondaná: "egy kósza gondolat volt csak".
Furcsa dolgokat érzékel. Anélkül, hogy mondanám, tudja, ha fáj valamim. Extra érzékeny a fájdalmaimra, jön, és ráteszi a két kis meleg tenyerét, hogy "meggyógyítson". Szó nélkül jön, és ölel, azzal a fajta öleléssel, ami csak neki van, amiből árad a nyugalom, és a szeretet, anélkül, hogy bárki tudná rajta kívül, épp erre van szükségem.
És furcsa dolgokat mond... amik néha viccesek is, mint pl. mikor azt mondja "a hetvenes években, mikor...." vagy a "régi szép időkben, mikor még én is felnőtt voltam". Döbbenet, az biztos. A hetvenes éveket mikor először hallottam a szájából, azt hittem, rosszul hallok. A régi szép időkről próbáltam faggatni, de nem sokat tudtam meg. Annyit, hogy ő bácsi volt, és nem így hívták, mint most.
A mai napig is látja, érzékeli a körülöttünk lévő láthatatlan világot, bár egyre kevésbé nyilvánítja ki szóban. Tudom, és látom, hogy van benne valami, ami sokakban nincs, vagy épp kiveszett már. Tudom, hogy tanítani jött engem. Talán épp erre. Rajta keresztül nyílt ki számomra is ez a világ. Lehet, hogy tovább kéne lépnünk, külön-külön is, és együtt is. Egyelőre még nem tettem ezügyben semmit.
Lehet, hogy a többség legyintene erre, és azt mondaná, a gyerek egy fantáziavilágban él, és én rosszul teszem, hogy még támogatom is benne. Lehet, hogy rosszul teszem egy materialista világban, de én hiszek a földöntúli dolgokban, hiszek a lélekvándorlásban, hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és hiszem, hogy ő választott minket családjának.
És mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy egy ilyen valaki, mint Ő, érdemesnek talált arra, hogy az anyukája legyek ebben az életében. :)