Olyan furcsák vagyunk...

... mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Valahogy így van ez az idézet. És annyira igaz is. Még mindig naiv vagyok, és lehet, hogy már így is maradok. Azt gondolom, hogy mindenki van annyira őszinte, mint én. És mikor kiderül, hogy nem feltétlenül így van, akkor kerülök kutyaszorítóba, mert még olyankor is először magamban keresgélek hiba után, csak utána másban. A sztori, ami ezeket a gondolatokat váltja ki belőlem, voltaképpen banális és lényegtelen. Adva volt egy szituáció, amikor engem rossz hangulatomban talált meg egy fórumbejegyzés, amin jól felhúztam magam, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül lereagáltam.Utólag belátom, hiba volt, és valóban nem is megszokott tőlem egy kicsit sem, hogy indulatosan reagáljak bármire. Élőszóban is ritka, nemhogy írásban. Mindegy, akkor sok-sok apróság összeadódott bennem, az volt a jéghegy csúcsa csak. Persze, ez sem mentség. Bocsánatot kértem érte elsősorban attól, akinek válasz volt az indulatom. De ő addigra törölte magát onnan. Ami akárhogy is... bántja a lelkem, mert olyan messze áll tőlem, hogy bárkit is "elüldözzek valahonnan", mint Makó Jeruzsálemtől. Írtam neki iwiwen is, és azt kaptam válaszul, hogy nem haragszik, de nála is ez volt az utolsó csepp, és jobb lesz így, etc. etc. Most így még kevésbé van jó szájízem, mert így meg olyan színezete lett a dolognak, mintha csak simán bűnbaknak tettek volna meg.
Azok után meg végképp olyan érthetetlen az egész, hogy előtte egy héttel írta azt, hogy sokkal inkább "szereti", ha nyíltan elküldik a fenébe, mintha sunyi módon a háta mögött csak. Ezek szerint mégis a sunyi mód a megfelelőbb?
Majd túl leszek ezen, nyilván fel tudom dolgozni azért, ennél különb dolgokat is sikerült már, de mégis olyan érzékeny helyzetemben talált meg a dolog. Mert a héten ápoltam én már lelket két olyan embernek is, akinek nem feltétlenül akartam volna, mégis.. Na, nem, senki nem erőszakolta rám, nyilvánvalóan. Meghallgattam az egyiket együtt érzőn, miközben néha egy világ omlott bennem össze, mert olyan dolgokat tudtam meg valakiről, akiről azt gondoltam, hogy ugyanolyan őszinte hozzám, mint én voltam hozzá mindig, amiket álmomban nem gondoltam. A másik pedig, akinél lelket ápoltam, egy másik véglet. Mert itt nem elég az együtt érzésem, sőt, mondhatnám, már nem is szabad annak lennem. Itt a sarkamra kellett állnom, pedig úgy éreztem, nem nekem kéne. Mégsem teszi senki, én pedig képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni, ahogy tönkreteszi magát. Nehéz volt mindez lelkileg. Kimerített, lemerített (megint nincs koronám sem), és gondolkodásra késztetett. Az emberek felől. Mert azt látom, tapasztalom, hogy még mindig olyan sokan egészen mást mondanak, mint amit mutatnak. Mert nem is azok, akiknek hiszem őket. Persze, naiv vagyok a végletekig, tudom. Mert azt gondolom, hogy ha én egy utolsó tróger vagyok, akkor nem fogom azt közvetíteni magamról, hogy én vagyok Tündérkeresztanya személyesen. Najó, ez a két véglet. De sem ezt, sem ezeknek semmilyen enyhébb variációit nem szabadna senkinek sem. Mert attól, hogy nem vagyok Tündérkeresztanya, attól még én én vagyok. Olyan, amilyen. Az ember az élete során mindig tanul, és változik, még akkor is, ha az egész egy körforgás. Mert oda jutunk vissza, ahonnan indultunk. De közben... nem mindegy, hogy hogy is zajlik. Nem volt jó nekem sem soha szembesülni a korlátaimmal, a gyengeségeimmel, és nem is mindenre lehetek büszke. Nem is vagyok mindenre az. Sem a múltbéli tetteim közül, sem akár a mostaniak közül. De felvállalom mindet, jót, rosszat egyaránt, mert így vagyok én. Na persze, most eszembe jut a másik, végletekig elcsépelt szöveg is, miszerint "mindenki magából indul ki". És lehet, hogy csak ezért vagyok naiv, és ezért gondolom azt, hogy ha valaki azt mondja magáról, hogy ő szereti szemtől szemben tisztázni a problémákat, akkor az úgy is van. És ezért gondolom azt, hogy ha valakivel bizalmasan beszélek meg valamit, akkor azt gondolom, nyilvánvaló, hogy nem tud róla más, csak mi. Mert tőlem akkor sem tudná meg senki a rám bízott bizalmas infokat, ha pisztolyt szegeznének a fejemhez. De nyilván attól (is) színes a világ, hogy nem vagyunk egyformák.
Kicsit dühös vagyok most ezekre az emberekre, akik miatt születtek ezek a gondolatok. Kicsit megbántottak, kicsit csalódtam, és kis, szomorú  mosollyal vettem azokat a megjegyzéseket, amik úgy kezdődtek tőlük, hogy "Te könnyen vagy.."
A tanulság ebből is az, hogy mindig tanul az ember valamit. Tudom, mikor, és kivel lehetek őszinte, mert szerencsére azért van, akivel bármivel kapcsolatban lehetek az. És tudom, hogy azt kapom vissza is.
De érlelődik bennem nagyon, hogy egyszer megírom... mindent.. amit már tapasztaltam, láttam, éreztem, és átéltem. Lehet, hogy sikerkönyv lenne belőle. :)