2009. aug. 31.

Évnyitó

Elérkezett a nap, amikor Erikkel mentünk évnyitóra. Csinos volt, mondhatnám végtelenül nagyfiús abban a fekete nadrágban, és fehér ingben. :-) Patrikot leadtuk a tanító néniknél, akik nagy örömmel, és nagy puszikkal köszöntötték, és nagy csodálkozásba fogtak, mikor rájöttek, hogy bizony, már Erik is iskolás. Erikkel megkerestük az osztálytermet, ahova ki van írva: 1/E. És kint van a névsor is. A tanító nénik mosolyogva várták, megkapta a nyakkendőjét, meg egy csigabigát a nyakába, mert hogy az osztály jele csiga (Patrikék macik voltak). Aztán vártak, meg méregették egymást gyerekek és szülők. Egyszer, egy röpke pillanatra úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, mert sehol egy ismerős arc. Kicsit megszeppenve kérdezte: Olivér mégsem jön? Megnyugtattam, hogy jönni fog, ellenőriztük, hogy ott van a neve az ajtón. Nekem pár perc elég volt ahhoz, hogy felmérjem a "terepet", és bevallom, ki kellett mennem.... hogy ne lássa, hogy elsírom magam. Tudom, hogy ezügyben a kákán is csomót keresek, és tudom, hogy ezügyben nehéz nekem jót tenni (főleg az előzmények után), de nem mondanám, hogy hú, de nagyon jó kis közösség lesz ebből. És lehet mondani, hogy ezt nem lehet megállapítani öt perc alatt, mert dehogynem.. az látszik. Bár, ne legyen igazam, mert nyolc évig ezeket az arcokat kell néznie, rájuk számíthat majd később, közülük kerülnek ki a barátai majd.
Szóval, ezután a kis bambulás után a szülők kimentek az udvarra, gyerekekhez megérkezett a tanító nénik volt osztálya (akik ugye most ötödikesek), hogy majd odakísérjék őket az évnyitóra. És jöttek. Felolvasták az osztály névsorát, úgy vonultak be. Megszeppent kis arcocskák, köztük az én komoly nagyfiamé, aki elöl jött, mert verset mondott. Bevallom, nem bírtam ki, hogy ne érzékenyüljek el. Rövid kis bevezető után már szólították is a versmondókat (egyetlen fiúként Eriket négy kislány között), akik még végighallgatták a Himnuszt, majd elszavalták a verset. Még ha leszámítom azt, hogy elfogult is vagyok kicsit, akkor is gyönyörűen mondta (a legszebben?). Hangosan, de nem kiabálva, érthetően, tisztán, hangsúlyozva. Egyszer sem akadt el, egyszer sem rontott, és végig felemelt fejjel, büszkén mondta.
"Dankó László: Szeptember elsején
Az én bátyám több éves már,
irigylem is miatta.
Édesanyám egyik nyáron,
iskolába iratta.
Elsején ment legelőször,
vitt nagy csokor virágot,
Azt mondta, hogy meg akarja
ismerni a világot.
Hátán táska, benne könyvek,
nem hiányzik füzet sem.
Jó tanuló lett a bátyám,
sosem volt ő ügyetlen.
Sebaj, ez év őszén én is
első osztályba járok.
Megismerem, mint a bátyám,
majd az egész világot. "
Ezután még végighallgatták az igazgató bácsi beszédét, aztán bemutatták az új tanárokat. És még egy utolsó kis kedvesség az elsősöknek, kaptak ajándékot (ceruza, nyalóka, filctoll, lufi), és már vége is volt. Aztán még az osztályban megtudtuk amit tudni kellett mindenképpen holnapra, mit kell hozni, be lehet e kísérni őket, és már jöhettünk is.
Patrik lelkesen várt kint, mert neki egy csomó változás lesz. Első körben ugye felkerültek az emeletre, meg matek tagozatos lesz, meg lesz már angol óra (amit az egyik új tanár fog tanítani), meg informatika, és már nem lesznek bent egész héten a tankönyvek sem, hanem minden napra vinni kell. De a legfontosabb, és legörömtelibb mégis az úszás. Mert mennek, benne lesz az órarendben, és nagyon örülnek neki.
Nekem pedig már más dolgom nem is maradt, mint hogy a holnapi napra előkészüljek.

Vége

Visszavonhatatlanul és végérvényesen vége van a nyárnak, és vele együtt annak a gondtalan és felhőtlen életnek is, amit éltünk június közepe óta. Olyan igaz az, hogy a szép dolgokra emlékszünk csak, hogy már csak akkor fogom tudni visszaidézni a keményebb napjainkat, ha innen visszaolvasom (bár a fogvisszaragasztatós esetre emlékszem). Nem csináltunk sok mindent, nem voltunk nyaralni, mégis összességében azt gondolom, jó kis nyár volt ez. A fiúk is, én is élveztük a szabadság minden pillanatát, akkor keltünk, amikor kialudtuk magunkat, akkor feküdtünk le, amikor elálmosodtunk. Játszottak reggeltől-estig, mikor épp hol és mit.. nyüstölték a számítógépet, meg egymást, sok-sok kilométert tekertek le biciklin, tönkretettek fejenként egy pár cipőt. Ettek, amikor megéheztek, hihetetlen mennyiségeket. Nem tudnám számszerűsíteni, vajon hány karton túrórudi fogyott el nálunk ezen a nyáron, vagy épp mennyi fagyi.
Azt hiszem, ezen a nyáron lettek igazán testvérek, amikor kialakult közöttük az az igazi és széttéphetetlen véd és dacszövetség, ami ugyan magában foglalja azt is, hogy nehéz elviselni a másikat, ha itt van, de még nehezebb elviselni a hiányát. A két nagyobb, mint valami ikerpár folyton egymás sarkában volt, mindig ugyanazt csinálták, a kicsi pedig bármikor beállhatott közéjük, és annak ellenére is, hogy mindig övé volt a leghálátlanabb szerep a játékban foggal-körömmel kiálltak érte. És ilyenkor igazán komolyan hálás vagyok a sorsnak, hogy szemtanúja lehettem, és megélhettem ezt. Annyira jó látni, hogy anélkül, hogy külön kérném tőlük, a nagyobb vigyáz a kisebbre, segíti, ha valami nem sikerül neki, vagy épp ahogy komolyan megbeszélik egymással az élet nagy dolgait.
Mindegyikőjük egyetért abban, hogy kár, hogy már kezdődik a suli. És szegény Roli, már nem lesz tesója az oviban. De a nagy iskolás a kis elsősnek már előre elmagyarázta gondosan, hogy mit hogyan kell csinálni a suliban, és megígérte, hogy majd a szünetben megkeresi. Ezek is azok a pillanatok, amik könnyet csalnak a szemembe.
Na, és azoknak, akik megkérdeznék majd a jövőben, hogy minek ennyi gyerek, majd ajánlom a fenti sorokat. :-) Mert ennyi gyerek nélkül sokkal szegényebb lennék. Csak eltelt volna a nyár. Így eseménydús volt.

2009. aug. 28.

Meglepetés

Körülbelül egy éve, nem, nem körülbelül, hanem egész pontosan egy éve motoszkál már a fejemben a gondolat, hogy valahogy meg kéne lepnem Őt egy tortával. Tavaly még odáig is elmerészkedtem gondolatban, hogy elküldöm postán, de aztán nem mertem bevállalni. Így torta nem volt. Akkor. De azt elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, az idén lesz. Még egy hónapja sem voltam biztos benne, hogy tök egyszerűen sikerül kiviteleznem, de sziklaszilárdan elhatároztam, hogy tortát fogok sütni, és személyesen fogom átadni. Nekem is meglepetés volt, mikor először említettem a Páromnak, hogy hát én ezt szeretném, de ugye egymagamban pont annyit érek, mint a sünben a dauer, így hát kéne nekem egy önként vállalkozó sofőr, mondjuk hogy pont ő.. akkor nem mondott nemet, hanem közölte, hogy megoldjuk. :-) Egész komoly nyugalommal töltött el, hogy megoldjuk, már csak azon kellett aggódnom, hogy akkor épp ne a lehető legrosszabb beosztása legyen. Aztán ez is megoldódott, mert jó előre tudtam, hogy ezen a héten "C" műszakos lesz, ami azt jelenti, hogy pont ugyanúgy nappal dolgozik, mint bármelyik normális ember. A csütörtökre eső szülinap miatt annyi kérése volt, hogy inkább pénteken menjünk, amikor már nem kell másnap dolgozni mennie. Ezen kicsit "húztam a számat", de aztán hamar megtudtam, hogy Neki sem lenne az igazi a csütörtök. Mindeközben a háttérben leleveleztem a lányaival, szereti e a meglepetéseket, és hogy milyen torta is legyen szerintük. Aranyosak voltak, ahogy segítettek, és lelkesedtek, és titoktartást fogadtak. Csak a hét elején mertem felhívni a párját, akkor már remélve, hogy tényleg nem jöhet közbe semmi. Az a beszélgetés kicsit egyoldalú volt (vagyis én elmondtam, mit szeretnék, ő meg nagyokat hallgatott), mert mint később kiderült, akkor épp nem tudott volna úgy válaszolni, hogy ne "bukjunk le". Az egész hetem ebben a különös izgalomban telt, annyira izgultam, mint egy kisgyerek, reméltem, hogy tényleg örülni fog nagyon, meg ilyenek..
Aztán csütörtökön elkezdtem megsütni a tortalapokat, megcsináltam a pillecukor rózsákat. Ma reggel pedig igen komoly izgatottsággal ébredtem. Volt még elintéznivalóm, mielőtt kikevertem a túrókrémet, de egész jól osztottam be az időmet, mert végül négy órával a tervezett indulás előtt bekerült a hűtőbe a betöltött torta. Aztán már csak kinyújtottam a marcipánt, feldíszítettem, és kész. :-) (najó, ennyire nem volt egyszerű, mert vagy ötször pakoltam rá előtte, hogy hogy is legyen, hogy mutat jól...)
Szerencse, hogy azért volt mivel elfoglalnom magam, különben simán a saját idegeimre mentem volna indulás előtt. Végre-valahára eljött a három óra, és mindenki az autóban ült. Még gyors egyeztetés a párjával, hogy elindultunk, és tényleg elindultunk. Nagyon szép vidéken mentünk, néhol kicsit félelmetes és vadregényes utakon. Aztán végre megláttuk a táblát... hogy megérkeztünk. Hamar megtaláltuk az utcát és a házat (köszönjük, GPS :D). Kiszálltunk az autóból, bementünk a kapun, halkan, csendben... Szembejött velünk a nagyobbik fiú mosolyogva, suttogva köszönt. Beljebb óvatoskodtunk, kopogtunk, de nem hallotta. A két lány nagy nevetések közepette csalogatta kifelé. Egy-két percig vártunk, aztán elindultunk, és a konyhaajtóban összetalálkoztunk. :-) Nem készült fotó a pillanatról, de úgysem fogom elfelejteni sosem. Meglepődött, meghatódott, örült, és nem jutott szóhoz. :-) Ezért a pillanatért nagyon érdemes volt szervezkedni, titkolózni, meg mindent... :-)
A délután nagyon jó volt. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, gyerekek medencéztek, játszottak.
És most majd gondolkodhatok nagyon, hogy mivel is tudnám legközelebb jól meglepni. :-) :P

Itt is köszönöm a családjának a titoktartós és a szabaddá tett délutános segítséget, és a vendéglátást is. :-)

2009. aug. 27.

Szülinapra

Ha virág lenne az ablakomban, ma biztosan leszedegetném az elsárgult leveleit, és különös gonddal locsolnám meg,
Ha könyv lenne a polcomon, ma biztosan elolvasnám.
Ha egy hely lenne, akkor ma biztosan elmennék oda.
Ha egy érzés lenne, akkor ma biztosan sokszor szeretném átélni.
Ha egy étel lenne, ma biztosan megfőzném.
Ha egy ital lenne, ma biztosan csak azt innám.
Ha egy fa lenne, ma biztosan ott ülnék az árnyékában.
Ha egy állat lenne, ma biztosan külön is kényeztetném.
Egyik sem, és én örülök ennek nagyon. Örülök neki, hogy embernek született, mert így ma köszönthetem őt a születésnapja alkalmából. :-)
Ha JóTündér lennék, varázsolnék neki valamit, amire vágyik.
De nem vagyok, így csak apró örömöket tudok ma csempészni az életébe.

Boldog Születésnapot, drága Barátnőm! :) Kívánok Neked erre a napra is, meg az összes többire a következő szülinapodig sok-sok apró örömöt a hétköznapokban, csodákat amikor arra van szükség, mosolyokat, és nevetéseket. :)
születésnap képek

2009. aug. 25.

Ez van

Nincs semmi baj.. ez csak olyan iskola/óvoda előtti utolsó hét. Amikor is tényleg eszembe jutott, hogy húúúú, az ünneplős ruhák, húúú, a tornacipők, és jajj, hova is tettem a tornanadrágokat? Meg szekrényrendezés, ruhapróbálás... ami iszonyat három fiú gyerekkel...

Így telnek a napok. És nyűgös vagyok. Meg ideges. Meg fáradt. Meg mégis inkább visszacsinálnám, és kezdődjön most a nyári szünet. Vagy nem is tudom. Mert azért már fárasztó egész nap hallgatni a mindenféle gondolataikat, vitáikat, egész nap enni adni, inni adni, vigasztalni, döntőbírónak lenni, és még egy csomó minden...

Na, és a hab tortán. Szedem a gyógyszeremet, így aztán újfent előkerült a viszketés, mint rég nem látott és egyáltalán nem hiányolt ismerős, ismét átélem nap mint nap a "vízalattiság" érzést is.

2009. aug. 22.

Disz... mi?

Soha nem voltam még ilyen tehetetlen. Vagyis igen, csak másképp. De ez mindegy is. Itt van nyakunkon az iskolakezdés, már csak egy hét van hátra a gondtalan nyári szünetből (rosszabb pillanataimban ezt úgy mondanám, még egy hét...). Patrikot egyáltalán nem féltettem az első osztálytól sem, meg most a negyedik osztálytól sem. Eriket annál inkább. Persze, közrejátszik ebben igen komolyan a két tanító néni, vagyis az osztály, ahova került (vagy ahova nem, nézőpont kérdése). Meg millió kétség, kérdés, és a tehetetlen kétségbeesés. Miért is? Merthogy ugye az oviban rákerült a "diszlexia-veszélyeztetett" bélyeg, óvónénik már kb. 5 és fél évesen kissé lekezelő kézlegyintéssel közölték, hogy "ááá, diszlexiás". De a diszlexia ugyebár olvasási zavar. És az én fiam értő olvasással olvas, bármilyen nehéz és bármilyen ismeretlen szöveget. Bárhol, bármikor. Beleolvas a leveleimbe, ha nem figyelek oda, sőt, képes blogbejegyzés közben is megállni a hátam mögött, és olvasni, majd visszakérdezni, hogy ezt miért írtam. Felolvas az öccsének mesét, tud hangsúlyozni, elég hamar és minden segítség nélkül rájött arra, hogy meseolvasás közben mikor változtatjuk el a hangunkat. De nem is ez a lényeg, hanem hogy el tudja mondani később, hogy miről olvasott, képes szó szerint is visszamondani rövidebb párbeszédeket egy-egy könyvből, vagy meséből, hangosan röhög, ha vicceset olvas. Tehát ezt a részét szerintem kipipálhatjuk. Gondjai voltak az egyensúlyozással, de ezt a trambulinon ugrálás, és a biciklizés szépen megoldotta. Az, hogy nem tud végigmenni egy vékony vonalon (nem biciklivel, hanem lábbal) nem tudom, mekkora baj. Gondjai voltak a ceruzafogással, ezt is megoldottuk, vettünk háromszögletű ceruzát, vastagot ráadásul, ami jól beleillik a kezébe, és nem is tudja rosszul fogni. Na de az egy dolog, hogy jól fogja, ha ezen kívül minden más gondot okoz. Ma elővettük nagy unatkozásunkban a "Tappancs iskolába megy" könyvet. Előtte a kezeit rajzolta át, de mikor a hatodik lapot tette félre, mert még mindig nem lett olyan szép, mint a négy és fél éves öccséé, akkor megsajnáltam (pedig bőszen dícsértem addig is, de nem hitt ám nekem), és elővettem a könyvet, hogy na, majd szerzünk sikerélményt. Mert olvasni tud, számolni tud, mi lehet a gond. Hja, én kis naiv. Úgy kezdődött, hogy színezzünk. Ez olyan nála, hogy na, kézbe veszek valamilyen színt (változó, hogy milyet), azzal végigfirkálom, és kész. De ez olyan volt, hogy megmondták, őszi színekkel kell a leveleket. Megbeszéltük, milyen is az, kiválasztotta, egy kis levelet kiszíneztem neki, hogy megmutassam, milyen is az, amikor szép. De ezt még gond nélkül megcsináltuk. Aztán megszámoltuk a bögrék alatt a gyufákat, belerajzolta a karikákat (krumplik inkább, minél több, annál kisebb és csúnyább), mindig annyit, amennyi a gyufa. Aztán jött a nagyon nehéz. És itt szembesültem igazán a hatalmas problémával(?) A lap tetején szaggatott vonallal jó nagy méretben voltak számok. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es. Az még tetszett is neki, hogy át kellett rajzolni a szaggatott vonal mentén, és csak a hármast akarta alulról felfelé kezdeni. Aztán mikor úgy tízszer átrajzolta már, kellett az alatta levő négyzetrácsokba ugyanezekből a számokból "rajzolni". Megdöbbentő volt, és nehezen álltam meg, hogy ne könnyezem meg. Csak az egyest mondtam, hogy próbáljuk meg.. (a többit nehéznek ítéltem). És ezzel is nagy kudarcot vallottunk. Mert sehogysem sikerült. Elkezdte alulról. Aztán mikor látta, hogy nem olyan, gondolkodott, újra nekiállt, ezúttal középről, de nem sikerült ferde vonalat csinálni. Sehogysem jött össze, akárhogy mutattam, ketten fogtuk a ceruzát, úgy rajzoltuk át, kicsiben, nagyban, csak a négyzetbe. Egyedül az istennek sem. Néztem, néztem hitetlenkedve, és azon gondolkodtam, van olyan, hogy nem látja arányaiban? Vagy nem látja hogy az egyik vonal ferde, a másik egyenes? Vagy csak a szeme látja, de nem képes feldolgozni az agya, és irányítani a kezét hozzá? Ez diszgráfia már? Azért én dícsértem, és biztattam, úgy gondoltam, ezzel okozok kisebb kárt. Aztán még színeztünk egy nagy képet, ahol meg volt határozva, melyik jelű képrészletet milyen színűre kell. És végigcsinálta becsülettel. Úgyhogy kitartása van, abból jeles.
De- bevallom- nagyon aggódom. Mi lesz vele? Képesek lesznek tolerálni a tanítók? Kap majd megfelelő segítséget? És azt hogy fogja megélni, ha csak ő nem tudja majd? (szemét dolog abban reménykedni, hogy lesz még ilyen gyerek az osztályban?) Én tudom, hogy ő egy nagyon intelligens, okos, könnyen tanuló gyerek. De vajon mibe kerül majd neki, mire a tanítói is megtudják, hogy ő milyen is valójában?
Verem a fejem a falba, amiért hagytam gyereknek lenni egész nyáron csak úgy szabadon, és nem kerestem valakit, aki foglalkozott volna vele heti akárhányszor, hogy most előrébb tarthasson. Vagy miét nem lettem fejlesztőpedagógus legalább?

Kommentár II.

"A probléma gyökereit a kora gyermekkorban, sőt néha a terhesség alatti időben kell keresni. Sok esetben gyermekként igen mély bűntudatot élt meg a páciens, mely egész élete során végigkíséri. Szó lehet szexuális bántalmazásról, súlyos elutasításról (válás), egy fontos személy elvesztéséről, mellyel megszűnik a gyermekek számára fontos fizikai kontaktus."

Ezzel kapcsolatban azért azt gondolom, van benne valami.. Következzék akkor gyermek, és kevésbé gyermeklétem ilyen-olyan emlékeinek megörökítése. Ami nem mondom, hogy könnyű, és szívmelengető, de ugye ez is én vagyok/voltam. Kicsit filmszerűen...
1. csapó: Egészen kicsi gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem. Arra igen, hogy mindenhova csak és kizárólag anyu jött velünk, aki mániákusan öltöztetett bennünket szép és tiszta (szigorúan ránctalanná vasalt) ruhába. Arra is, hogy a téli/tavaszi/nyári szünetet mindig négyesben töltöttük az unokatesóimmal. Meg arra, hogy hétvégenként mindig a mamáéknál ebédeltünk közösen (régebben anyu sosem főzött), ültünk 7-en, vagy 9-en körbe az asztalnál, és már mire a leves elfogyott, valaki tutira sírt. Apám addig szekált valamelyikünket, míg nekiálltunk sírni, azon megsértődött, állt a bál, sírt anyám is, aztán sírt nagyanyám is (ő mindig sír, ha valakit sírni lát), és a végén ott ült apám egymagában tök elégedetten. Ja, és ami még élénk emlék, hogy sosem volt szabad kiabálni, futkározni, mert ebéd után lefeküdt apám is, nagyapám is, és sosem volt szabad pacsálni (értsd: nyáron hőségben gutaütés ellen locsolni egymást).
2. csapó: Kiskamaszkorom azzal telt, hogy esténként a fejemre húztam a párnát, hogy ne halljam, hogy már megint veszekednek. Napközben pedig készenlétben kellett állnom, mert bármikor elküldhettek a boltba "még pár üveg sörért". Vagy ha valamit épp fabrikált, akkor képes volt az ablakból leszólni, miközben épp bőszen ismerkedtünk, hogy "gyere söpörni". Anyám pedig mindig mindent megtiltott, soha nem ért rá beszélgetni, és nem értette "hogy lehet fél napokat olvasni".
3. csapó: Kamaszkorom azzal kezdődött, hogy végighallgattam egy válás előkészületeit, végignéztem, ahogy apám, aki mindig azt mondta nekem, én vagyok a kedvence összecsomagolja az összes holmiját, az általam is annyira szeretett könyveket mindet elviszi, még a könyvespolcot is. És végül, mikor már minden dobozban van, bejön hozzám egy este a félhomályos szobába, és azt mondja: "Ha akarsz, velem jöhetsz, Téged elviszlek." Aztán azzal folytatódott, hogy egy héttel később megtaláltuk a barátnőjénél, és abban a pillanatban szembesültem azzal, hogy hiába kellett nekem mindig igazat mondanom, ő hazudott. És megkaptuk, hogy "pofa alapállás", nem mondhattuk el anyunak sem. Aztán végignéztem ahogy azt a barátnőt szeretgeti, segít neki főzni, mosogatni (sosem láttam a konyhában előtte), majd ahogy kikérte magának, hogy nem tudom őt anyámnak tekinteni. És akkor életemben először kiálltam magamért. És azok után még végigcsináltuk a bírósági tárgyalást, ahol arról alkudozott a fülem hallatára, hogy mennyit NEM akar fizetni utánunk.
4. csapó: Még mindig kamaszkor. Rosszullét a mozgólépcsőn. Orvos, kórház, semmit nem találnak. Idegosztály, pszichológus, tesztek, beszélgetések, aztán nyugtató felírás. (sosem szedtem be) Rosszullétek sorozatban, oka nincs, majd jönnek a mindenféle nyavalyák. Sokizületi gyulladás, napokig tartó elviselhetetlen fájdalommal, napi injekciókkal, vesemedence gyulladás embertelen görcsökkel, majd epekövek, műtét.. természetgyógyász, közben suliban évhalasztás, majd másik suliba készülődés, különbözeti vizsga. Közben persze azért szerelem is... akkor már Ő volt Ő.
5. csapó: Fiatal felnőttkor. Nagyjából elfogadva a korlátokat teljes élet. Nem volt piálás, bulizás, mert nem lehetett. Volt helyette kocsikázás, barátokkal beszélgetés, olvasás. Meg suli mellett dolgozás. És akkor jött derült égből először a rosszullét.

Nem mondom, hogy csak nekem jutott ilyen, mert biztosan kismillóan (igazából remélem csak pár tíz ember rajtam kívül) vannak, akiknek hasonlókban volt része. És nem mondanám azért azt sem, hogy milyen boldogtalan gyerekkorom volt, mert azért az nem igaz. Még talán jól is jártak a gyerekeim, mert tudom, milyen nem szeretnék lenni, és igen élénken emlékszem is dolgokra. Az tény, hogy öleléseket nemigen kaptam, valahogy nálunk nem volt "divat" a szeretet kimutatása. És az is tény, hogy amikor azokat a veszekedéseket hallgattam, nagyon sokszor gondoltam azt, hogy biztos miattam veszekszenek. Mégis a legmélyebben gyökerező bűntudatom az az, hogy nemet mondtam neki, pedig magával vitt volna. Felnőtt-fejemmel tudom, szemét dolog volt tőle egyáltalán megkérdezni is. A gyerek-énem meg még mindig azt gondolja, cserbenhagytam.

2009. aug. 21.

Kommentár

Ha Ti nem tettétek, kénytelen leszek én megtenni, hogy kommentáljam azt a postot. Két részletben teszem meg. Először elmondom, mivel NEM értek egyet. Vagyis inkább mi az, ami szerintem nem vonatkozik rám.
"Elutasítják az életet, amely makacsul szenvedésre ítéli őket" Ez rám sosem volt igaz. Egyrészt, nem szenvedek, másrészt szeretek élni minden nehézség ellenére is.
"Megvetik magukat" Ez csak nagyon ritkán jellemző rám. És ha igen, akkor annak komoly oka van.
"mely arrogánssá teszi"
Ebben nem vagyok 100 %-ig biztos, csak reménykedem benne, hogy még sosem voltam arrogáns senkivel szemben sem.
" és fogadjuk el, hogy erőinket nem csak a negatív dolgok felé lehet irányítani" Szerintem ezzel nekem a világon semmi teendőm nincs. Pozitívan gondolkodom, a legnagyobb sz.rkupac tetején is képes vagyok meglátni azt az egy szál véletlenül ottmaradt virágot.
A másik dolog, ami ül, nemkicsit... az egy következő post lesz inkább. Mert az nem olyan, amit kétperc alatt képes vagyok begépelni szinte semmi gondolkodással. De ha kiírom magamból, azzal egy újabb lépést teszek majd valami felé, így megteszem. Végül is épp itt az ideje. Mondjuk holnap, ha már ráért 17 évig.. ez az egy nap igazán nem számít majd.

Névnap


Nálunk semmi sem szokványos. A névnapok sem. Mert amikor a naptárban van, akkor nem tartjuk. Ellenben olyankor igen, amikor épp egész más névnap van a naptár szerint. Mint ma is. Mert nálunk ma Erik nap volt.
ERIK
- alnémet-északi germán eredetű; jelentése: nagyrabecsült.


Nem mellesleg.. arról is nevezetes az ő névnapja (de ez csak nekünk), hogy 2002-ben pont a névnapján keresztelték meg.

Boldog Névnapot Neked, kis-nagyfiam!

2009. aug. 17.

Kommentár nélkül

AGY - EPILEPSZIA

Az epilepszia az agysejtek közötti elégtelen kommunikáció, a nem megfelelő kapcsolat folytán jön létre. Az ennek következtében létrejövő idegfluidum(folyadék) túlterheléshez és olyan hullámok keletkezéséhez vezet, amelyek agyunk többi részét megtámadják. Az epilepsziás rohamok különféle erősségűek lehetnek. Vannak, akik csak pár másodpercre "hagynak ki", és vannak, akik az akár 5 percig is eltartó rohamok alatt teljesen elveszítik öntudatukat. Akik ilyen betegségben szenvednek, bizonyosan azt gondolják, az élet számukra dühöt, reményvesztettséget és elutasítást hoz. Az a benyomásuk, hogy állandóan harcolniuk kell. Üldözöttnek érzik magukat, bűntudatuk van a bennük keletkező agresszivitás miatt, és inkább elfojtják azt. Elutasítják az életet, amely makacsul szenvedésre ítéli őket. Úgy akarnak érzéketlenné válni, hogy magukba fordulnak, visszahúzódnak, melyet gyakran dühből vagy elkeseredettségből tesznek. Megvetik magukat, ezért még intenzívebb konfliktust élnek meg. Az epilepsziás roham során testük merevgörcsbe rándul azért, hogy ezek ellen a sérülések ellen protestáljon. A roham rendkívül erős, hullámszerű rángásokkal zajlik le, hogy a felgyülemlett, túlságosan hozzsú ideig visszafojtott düh, keserűség és agresszió távozhasson. A beteg úgy érzi, nincs más választása, mint hogy hagyja magát sodortatni a benne lakozó erős érzésekkel. A kínzó szituációkat félelemből a tudattalanban " menekíti", így elméjének nincs semmi irányítása felettük. Az epilepszia tudtára adja a környezetnek, hogy a beteg szeretetre és érzelmekre vágyik. A probléma gyökereit a kora gyermekkorban, sőt néha a terhesség alatti időben kell keresni. Sok esetben gyermekként igen mély bűntudatot élt meg a páciens, mely egész élete során végigkíséri. Szó lehet szexuális bántalmazásról, súlyos elutasításról (válás), egy fontos személy elvesztéséről, mellyel megszűnik a gyermekek számára fontos fizikai kontaktus. Egy epilepsziás roham jelzés lehet arról is, hogy a beteg több figyelmet akar kivívni, esetleg megerősítheti felsőbbrendűség érzését. Mivel az epilepszia az idegpályák túlterheltségét jelenti, mindaz, amit fel kell dolgoznia, túl sok számára, olyan helyzet alakul ki tehát, amelyben választania kell. Időnként eltúlozza, felnagyítja a rá váró feladatokat, mely arrogánssá teszi, hiszen úgy gondolja, neki többre kell képesnek lennie, mint másnak. Az epilepsziás emberek hajlamosak túlságosan elvontan, absztrakt módon gondolkodni, és saját lelki birodalmukhoz nagyon erősen ragaszkodnak, így nem kell az objektív valósággal foglalkozniuk. Az epilepszia lehet bénító félelem következménye (halál, betegség, valakinek az elvesztése), és ez a bénultság bizonyos esetekben "kibúvót" is adhat, hiszen ilyenkor a beteg mozgásképtelen (például temetésre kell menni, és nem akarunk ezzel szembenézni). Tudatosítsuk, mi zajlik bennünk, és fogadjuk el, hogy erőinket nem csak a negatív dolgok felé lehet irányítani - idővel meglátjuk, hogy a világ öröm és szépség forrása is lehet.
(forrás: Jacques Martel: Lelki eredetű betegségek lexikona)

A kommentálás pedig ezúttal a tietek. Én még "emésztem" a dolgot.

2009. aug. 16.

Uncsi

Nem történik semmi. Csak telnek a napok, már augusztus közepe van, ami ugye azt jelenti, hogy vészesen közeleg az ősz. Az esténként egyre hűvösödő idő is ezt jelzi, meg azok a gesztenyefák is, amit a héten Fehérvárra menet láttunk. Nagyjából mindegy mondjuk, hogy milyen hónap és milyen nap van. A változás csak annyi lesz, hogy szeptembertől többet fogok "unatkozni". Az egyedül alvós napok száma ugyanannyi lesz, csak majd korábban kell kelni, meg majd kell járni szülői értekezletre. Azon kívül semmi. Nem vár rám egyetlen munkahely sem, előreláthatóan tanulni sem fogok, legalábbis a munkaügyi központ nem kecsegtet semmivel, de még a jövő héten megint benézek, hátha... Állásügyben nulla az előrelépés, annyit tudok, hogy az a helyi állás, ahova minimum három hete jelentkeztem már, ismét csak álom marad. Azt nem tudom, vettek e végül fel valakit, azt tudom, hogy Környéről hívtak be állásinterjúra embert... Érdekes mondjuk, hogy őt igen, aki helyben van, tehát esőben, hóban, fagyban, szélben mindig kijut dolgozni (a várostól igen kieső helyen van), azt meg nem. Ilyenkor mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon miért van az, hogy be sem hívnak? Mi alapján döntik el, hogy tutira nem kellek? Nem is ismernek. Látnak rólam egy önéletrajzot, száraz tényadatok halmazát, de az nem Én vagyok, csupáncsak egy kevéske belőlem. És már nehéz úgy is felfognom, hogy ők kevesebbet veszítenek velem, mint én velük. Körülnéztem képzés-ügyben a neten, bőven van lehetőség akármit szeretnék is... csak épp tőkehiányban szenvedek. A legolcsóbb is 76.000+30.000 vizsgadíj (logisztikai ügyintéző távoktatásban) Nem mondom, lehet, hogy megérné ez a plusz papír, és "eladhatóbb" lennék, de a bizonytalanra nem verném magunkat adósságba. Mondjuk azon tátva maradt a szám, hogy van takarítói képzés is. El sem tudom képzelni, mit oktatnak ott. :D
Ezeknek tükrében újabban megint jól el vagyok foglalva saját magammal, minden nap megállapítom (hangulatomtól függően), hogy épp naggggyon csúnya vagyok, vagy épp na, azért ez nem is rossz egy 31 éves háromgyerekestől. És ha már jól el vagyok foglalva magammal, akkor újabban megint türelmetlenebb vagyok a megszokottnál, mert minden rögtön és azonnal kéne, és kicsikarom a válaszokat a kérdésekre, amiket eddig csak feltettem, de aztán sosem kaptam rá választ. Néha magamból is nagyon elegem van ám... és néha azt gondolom, azért is nem kellek sehova, mert biztos azt gondolják rólam, hogy ennyi év itthonlét után teljesen befásult vagyok. És ez akár igaz is lehet(ne).
Arra meg kifejezetten sz@r dolog ráébredni, hogy mennyire jó lenne egy-egy olyan hétvége, vagy csak egy-egy nap, mikor barátokkal (de közös nincs is) lehetne beszélgetni, enni, jól érezni magunkat, és nem kéne közben inni önteni, enni adni, kibékíteni, beragasztani, meg ilyenek...
Na, ez egy igen depisre sikeredett post, pedig ennyire talán nem is rossz a helyzet. Csak épp vasárnap este van, én meg itt ülök egyedül... (és nem bírok a három ördögfiókával sem)

2009. aug. 13.

500 Ft

Az a helyzet, hogy megszívtam. Annak idején, mikor először szó volt róla, hogy le kéne szokni a cigiről, mert drága, szabtam egy összeghatárt, ami fölött már majd biztosan nem. És most, tegnap pont annyiért vettem már a cigimet, mint az a bizonyos határ. Kereken ötszáz forint. Bevallom, annak idején azt gondoltam, hogy ez elég magas ahhoz, hogy sose érje el, így aztán pont úgy, mint a mesében, ígértem is, meg nem is... Erre hogy járok? Hát így.
És most itt dilemmázok. Mert -bevallom- nemigen fűlik a fogam a leszokáshoz. Jó, hát néha én is utálom a cigit, mert büdös, meg minden.. de alapjáraton meg nem utálom, sokkal inkább szeretek cigizni. Persze, ebben azért az is benne van, hogy ebben a témában megrekedtem azon a tizenhat éves kori lázadó énemben, mert minél többen mondják, hogy le kéne szokni, én annál többet cigizek. Azt nem tartom igaznak, hogy minden dohányos belebetegszik a dohányzásba. Azt értem, hogy a cigiszag zavaró, épp ezért eszembe sem jutna a lakásban dohányozni. Viszont láttam a közvetlen környezetemben három embert is, akik leszoktak.. és meghíztak. De nem kicsit ám. Minimum 20 kilót szedtek magukra hamarjában. Na, azt meg aztán végképp nem... elképzelem magamon azt a 20 kilót.. brrrr. Igen, ezek kifogások. De jók, nem? :D
Azért ez olyan jellemző, hogy pont a határon van az ára. Nem kevesebb 5 Ft-tal, vagy nem több. Pont annyi. :D Így legalább van ürügyem gondolkodni.
De bevallom, tényleg gondolkodóba estem a témában, hogy akkor hogyan is tovább? Mert ennél több pénzt tényleg nem szeretnék adni érte. Persze, kereshetek valami olcsóbb márkát, sőt, még van a "sodrok magamnak egy cigit" alternatíva is, de az az utolsó kétségbeesett rúgkapálás lesz csak.
Hátha egyszer úgy ébredek, hogy jóTündér idevarázsolt a pocakomba egy kislányt (manapság kisebbfajta csoda azért szükségeltetik hozzá), és soha többet nem akarnék rágyújtani. Hogy értsétek: meggyőződésem volt, hogy ha kislánnyal lennék terhes, akkor azonnal úgy megundorodnék a cigitől, hogy rá sem bírnék nézni. (innen tudtam Rolinál is, hogy bizony, kisfiú, és igazam lett)
Amíg jóTündér szabin van, addig meg gondolkodom. :)

Ügyintézés

Megígértem, hát meg is írom. :) Szóval, szerdán reggel cseppet sem jókedvemben elindultam a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár ügyfélszolgálatára. Felszerelkeztem mindenféle papírral, fogalmam sem lévén róla, ugyan mit kérhetnek, de ne azért kelljen még egyszer menni, mert valami nincs ott. Még az előző napinál is jobban utáltam a Fehérvárra vezető utat, akkor is, ha ezúttal más sofőrrel, más útvonalon mentünk. Az ügyfélszolgálaton már kívülről látszott a rengeteg ember, el is képzeltem magamban, hogy még délután kettőkor is ott fogok ücsörögni kisebb agyvérzéssel szorongatva a sorszámomat. Ügyfélhívó rendszerrel dolgoznak, jó sok ablakkal. A 250-es sorszámot kaptam, alatta kis betűkkel ott volt, hogy 9 várakozó van előttem. Még ekkor is simán elképzeltem, hogy az minimum két óra. Aztán kellemes meglepetésként alig félóra céltalan (de az elveszett szociológus szememmel) bámészkodás után már a 248-as számot mutatta az ablak fölötti képernyő. És hipp-hopp máris az ablak előtt találtam magam. Azt, hogy nem köszönt a hölgy, azt fogjuk arra, hogy csak azért vettem észre, mert túl sok próbavásárlást csináltam ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni. Még mielőtt nekilátott volna engem meghallgatni, befejezte az előző ügyfél dolgait. Az gondolom kötözködés, ha halkan, zárójelben idekommentálnám, hogy tudnám, akkor minek hívott oda, ha még dolga volt, na mindegy.. Szóval, elkezdtem mondani arra a kérdésre, hogy "Miben segíthetünk?" (utálom ezt a királyi többest, de szó szerint ezt mondta) hogy tegnap orvosnál jártam... erre kapásból közbevágott, és megkérdezte: "igen, és mit mondtak?" Egy pillanatra bevallom, megdöbbentem, hogy most remélhetőleg nem kell előadnom az ott elhangzottakat.. Mondtam, hogy azt mondták, nem érvényes a Taj-számom, ami számomra igen furcsa, lévén gyes-en vagyok, és tudtommal akkor jár az ellátás. Azonnal kért egy igazolást a gyes-ről. Én meg készültem, és megkérdeztem, mit szeretne látni? A tavalyi éves kifizetést igazoló papírt, vagy a bankszámlakivonatot, amin rajta van. Beérte a bankszámlakivonattal. És már mondta is, hogy hibakódon van a Taj-számom, azért piros. Március óta. De ő most belenyúl, és kijavítja. Én meg megkérdeztem, hogy akkor most teljes nyugalommal elmehetek a háziorvosomhoz gyógyszert iratni, nem kell attól tartanom, hogy újra kapok egy papírt, hogy jönnöm kell? Erre megsértődött. Pedig komolyan tök udvariasan kérdeztem. És sértett hangon visszakérdezett, hogy: "Ugye nem gondolom, hogy ő csak itt ül, és nem csinál semmit?" Kissé értetlenül néztem rá, és mondtam, hogy én egy szóval sem mondtam ilyet, csak feltettem egy kérdést. Erre kinyomtatta azt az ablakot, amiben dolgozott (nagyot nőtt a szememben, hogy két kattintással el tudta intézni), és megmutatta, hogy tessék, megcsinálta, és már csak iktatnia kell (majd). Nekem pedig nincs más dolgom, mint nyugodtan hazamenni, és szép napot kíván. És ezzel sitty-sutty már hívta is az utánam következő ügyfelet.
Azt nem mondom, hogy teljesen megnyugodva jöttem haza, de nagyon nem tudok mit csinálni. Ott voltam, mert muszáj volt. A többi rajtuk múlik. Mindenesetre az cseppet sem világos, hogy hogy a fenébe került márciusban hibakód oda? Mert ha a volt munkahelyem miatt (erre hivatkozott, hogy ők jelentettek le valamit rosszul), akkor sem stimmel, mert 11.27-én megszűnt a munkaviszonyom, 01.07-én pedig a passzív táppénzem is. Az sem stimmel, hogy bevallási időszak után, mert a kilépő-belépő embereket köteles lejelenteni 15 napon belül (de lehet, hogy már csak 8). A gyes-ben nem történt megszakítás, vagy változás, ami bekevert volna.. illetve annyi, hogy az új tartós beteg igazolást április végén postáztam, május elején kellett, hogy feldolgozza a MÁK. De egyébként sem okés a dolog, mert május 15-én irattam még gyógyszert, és akkor minden rendben volt a rendszer szerint a Taj-számommal. Szóval, valaki hülye.. vagy engem néztek annak.
Azt még nem tudom, hogy megoldódott e, majd kiderül. Nagyon dühös leszek, és cseppet sem udvarias, ha nem oldódott meg, és újra mennem kell.

2009. aug. 11.

A rendszer...

Szóval, ahogy már az előző postomban írtam, nagy meglepetés várt, mikor beléptem a rendelő közvetlen várójába. Az a nővér(?) vagy asszisztens(?) vagy nem is tudom hogy hívják őket most, akit úgy egyébként magamban nemnormálisnak tituláltam már rögtön rámnézett, és már elém is tolt egy papírt, hogy ezt itt alá kéne írni, mert a gép szerint nem rendezett a jogviszonya. Kikerekedtem a szemeim, hogy mi van? Mi az, hogy nem rendezett? Azt mondja, nem szűnt meg a munkahelyem? Hát mondom... nincs is. Tíz éve itthon vagyok gyesen... Akkor a rendszer hibája, de neki akkor is alá KELL iratnia, nekem meg akkor is el KELL mennem az OEP-hez. Nagyon nem volt más választásom, mint aláírni.
"Tisztelt Ügyfelünk!"
Ezúton értesítem, hogy Ön nem szerepel az egészségbiztosítás egészségügyi szolgáltatásaira jogosultként az OEP nyilvántartásában.
Felhívom figyelmét, hogy amennyiben tudomása szerint Ön mégis rendelkezik jogviszonnyal, haladéktalanul keresse fel a lakóhelye szerint illetékes Megyei Egészségbiztosítási Pénztárat. A jogosultak köréről, illetve a bizonyításra alkalmas okiratokról a betegváró helyiségben kifüggesztett tájékoztatón értesülhet. További információkat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár honlapján (www.oep.hu) olvashat.
Tájékoztatom, hogy amennyiben nem kezdi meg jogviszonya rendezését, 2008. január 1-től az OEP átadja az Ön adatait az Adó és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnak, amely szerv vizsgálatokat kezdeményezhet, és az elévülési időre visszamenőleg behajthatja az elmaradt járulékokat. "

Nem mondom, hogy nem rágtam be hirtelenjében, mikor végigolvastam. Alig vártam, hogy kiérjek a rendelőből, és bizony, nem átallottam menni egy kört a papírosban szereplő "betegváró helyiségben" keresve azt a kifüggesztett tájékoztatót. Persze nem volt. Még egy nyamvadt elérhetőség sem a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár elérhetőségéről. Felhívtam a tudakozót, hogy legalább a telefonszámot megszerezzem. Az hamar megvolt, rögtön hívtam is őket, de nem vette fel senki, közölte velem a géphang, hogy minden kezelőjük túlterhelt, és hívjam később. Akkor hívtam először Esztert, aztán mivel ő sem volt épp elérhető, utána anyámat, hogy ugyan keresse már meg gugli barátunknál, hogy mikor van ügyfélfogadás. Mire megtalálta, már egy szfvári nagynéném útba is igazított. De nem volt szerencsém... mert ügyfélfogadás csak délig volt, és persze hogy 1 órával utána már senki sem állt velem szóba, csak a portás. Tehát haladéktalanul nem sikerült felkeresnem őket, mert nem akartak velem haladéktalanul foglalkozni. Itthon megnéztem a fent említett honlapot, ott világosan feketén-fehéren le van írva, hogy a gyesen lévők biztosítottak. Mondjuk az is le van írva, hogy kb. 10 naponta frissül az adatbázis, és ha nem tesznek eleget a jelentési kötelezettségüknek mondjuk a MÁK-nál, akkor azt bizony én fogom észrevenni, nem más. Merthogy pirosan villog a TAJ-számom a számítógépben. Ezt meg tudták csinálni. Hogy villogjon... jó hogy nem ad valami szörnyű szirénázó hangot is mellé. De hogy normális és működő rendszert dolgoztak volna ki, azt nem.. Mert már eleve nem értem azt sem, ha az államkassza bal zsebéből átteszik a jobb zsebébe a pénzt, akkor mi a jó büdös francnak kell még azt lejelenteni is? Nem tök egyértelmű?
Arról nem is beszélve, hogy hogyan van az, hogy azt a dolgot KELL nekem HALADÉKTALANUL elintéznem, és bebizonyítanom, amit ŐK közös erővel elcsesztek. Nekem van ebből kellemetlenségem, plusz költségem, plusz energiát pazarlok rá, időt pazarlok rá, mert az Ő hibájukat rajtam fogja a HARMADIK ZSEB behajtani. Egy vicc, én mondom... mondjuk nem egy jó vicc, mert nevetni nem sikerült még rajta.
Mindenesetre holnap kíváncsi leszek az ügyintézésre, valamint arra, mit fog válaszolni az ügyintéző arra a kérdésemre, hogy akkor ha elmegyek gyógyszert iratni a háziorvosomhoz, és újfent kapok egy ilyen gyönyörűen megfogalmazott aláírandót, akkor mi legyen? Használjam fel wc-papírnak? Vagy etessem meg az első utamba kerülő köztisztviselővel, aki nem végzi jól a munkáját? És én kin hajtsam be azt a benzinköltséget, amit kifizetek amiatt, hogy az ő hibájukat helyrehozzam? És ki fog addig vigyázni a gyerekeimre? És ki fog helyettem megfőzni?
Vagy majd mondjam a családomnak, hogy összeomlott a rendszer, és ebéd helyett vacsorát eszünk, mert elfelejtették lejelenteni mit kérnek?
Be fogok számolni az ügyintézés menetéről... és kíváncsian várom, mennyire gyorsan fogják helyrehozni a hibát. És vajon... de ez tényleg csak nagyon zárójelben.. lesz valakiben annyi, hogy elnézést kérjenek? (szerintem nem... de majd ezt is elmondom)

Egy év szabadság...

Nehezemre esett reggel felébredni, már csak azért is, mert tudtam, hogy mi is vár rám. Bevallom, próbáltam kitalálni magamban valamit, ami miatt el lehetne halasztani. Aztán meggyőztem magam, hogy semmi értelme, ha menni kell, hát menni kell. Így aztán elindultunk. Drága Eszter barátnőm, szerintem idelát, mert abban a pillanatban kaptam tőle "Gondolok rád" sms-t, ahogy beültem a kocsiba. :) Fehérvárig úgy egyébként nem olyan rövid út vezet, bár kissé unalmas. Most túl hamar értünk oda, nekem még akkor semmi kedvem nem volt hozzá, hogy máris ottlegyünk. Na de az egész félelmem olyan gyerekesnek tűnt még nekem is, hogy győzködtem magam, hogy minden rendben lesz, gyorsan sorra kerülök, aztán még gyorsabban végzek odabent, és kész is. Párom a gyerekekkel célbavett egy játszóteret, már csak azért is, mert a fiúk folyton kérdezősködtek egész úton, hogy bizos, hogy nem kell ottmaradnom? Biztos, hogy nem csinálnak velem semmit? Így aztán, bár kivételesen sokkal szívesebben ücsörögtem volna a játszótér padján, egyedül indultam legyőzni a mumust.
A váróban a megszokott hangulat fogadott. Szokás szerint megint én voltam a legfiatalabb (lesz, amikor irigykedve fogom nézni a nálam fiatalabbakat biztos), és szokás szerint mindenkin látszott valami... És ilyenkor mindig úgy reménykedem, hogy rajtam azért nem... Mindenesetre belemerültem a könyvembe inkább, nehogy elkapjon a hangulat... és valami látható nyoma legyen annak, hogy az idegosztályon jártam. :D Na, viccet félretéve. Jó sokat vártam, aztán ahogy bejutottam a rendelő külön várójába máris nagy meglepetésben volt részem (de erről szól majd a következő post). Doki a szokásos kézfogással, és érdeklődő kérdéssel várt, miszerint: "Hogy van?" Mondtam jól. Roham nem volt? Nem volt. Egyéb? Izomgörcsök, zsibbadás, fejfájás? A kérdés után bevallottam (pedig jajj, de nem akartam), hogy bizony, a nagy hidegfrontok annyira megviseltek, hogy úgy fájt a fejem, hogy mozdulni sem tudtam. Nem lepte meg, sőt, közölte velem, hogy még örülhetek, hogy így megúsztam, mert igen sok betegtársamat (a hideg kirázott ettől a szótól, de ő mondta így) vitte a mentő akkor. Mondjuk tényleg, így nézve hatalmas mázlim volt. Még megnézte a reflexeimet, amik szokás szerint a jobb oldalamon eltúlzottak, meg kellett érintenem csukott szemmel mindkét mutatóujjammal egyszerre az orromat (ez nem ment), aztán kitartott kézzel csukott szemmel egyenesen állni, hogy szédülök e közben (kicsit). És még meg kellett szorítanom a kezét mindkét kezemmel (a ballal feleannyira sem tudtam). De összességében ezzel elégedett volt, semmi nem lett rosszabb, mint eddig, és ez is valami. Még megkérdezte, mikor voltam eeg-n, és mikor megtudta, hogy decemberben, akkor mondta, hogy oké, akkor ennyi. Megkaptam a gyógyszerem felírására vonatkozó javaslatot 1 évre, és elbocsátottak egy évre. Jelentkeznem akkor kell, de akkor KELL, ha roham jelentkezne. Akkor haladéktalanul. Ha sérülés érne, azonnal. Ha nem, megvárhatom a rendelést. De ilyen nem lesz. Jövő augusztusban szándékozom menni arrafelé, addig nem. :)
Azért amit olvastam róla abban, amit belinkeltem, nagyot nőtt a szememben. :) Lehet, hogy legközelebb kevésbé fogom már mumusnak tekinteni... :)
A fiaim pedig megkönnyebbülhettek, hogy tényleg hazajöttem velük, és tényleg csak papírt kaptam. :)

2009. aug. 10.

Mumus újfent

Holnap megint mennem kell a mumust legyőzni. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fog idegesíteni, vagy hogy ennyire fogok agyalni rajta, és mégis. Najó, biztos az sem teszi könnyebbé, hogy pont most lett vége a párom szabijának, így mától megint egyedül vagyok esténként. :( De amúgy sem. Eleve vívódtam rajta egy csomót, hogy egyáltalán visszamenjek e. Mert minek is? Nem szedem a gyógyszert, csak néha egy-egy hétig napi egyet (pirulós szmájli, mert most lebuktam). De ahhoz, hogy elkezdjem, mindig kell valaminek történnie, amitől kicsit megijedek, vagy totálisan bepánikolok (és a kettő között ugye végtelen számú a variációk lehetősége). Aztán végül mégiscsak felhívtam őket, és kértem időpontot, bár még akkor sem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy végül mégis elmegyek. Aztán meggyőztem magam, hogy nagy kaland... kapok egy újabb fél évre javaslatot, hogy olcsóbban kaphassam a gyógyszeremet, és kész. De mégis jönnek itt a motoszkáló gondolataim.. hogy de mi van, ha mégis jó alaposan meg akarnak vizsgálni? Mert akkor lehet, hogy lebukok, hogy annyira nem is vagyok húdenagyonjól? Semmi különös nincs, mondhatnám említésre sem méltó, mert tök jól élek vele, és nem is zavar a mindennapjaimban, de tény, hogy bármikor rá tudnék mutatni, hol van a hiba a készülékemben. Ott mindig van egy kis tompa fájdalom. Aztán mikor olyan nagyon fejfájós napom van, akkor persze ott sem tompa. És néha lezsibbadok.. de én aztán hétszentség, hogy ezt magamtól nem fogom bevallani. Különben is épp győzködöm magam, hogy újra szedjem rendesen a gyógyszert, és akkor hiperszuper lesz minden. Meg hogy nincs mitől tartanom... csak bemegyek normálisként az ideggyógyászatra.. nagy kaland. :D :D
Azért most nem kell mégsem sok ahhoz, hogy felhúzzam magam. Pörgök, mint a duracell nyuszi... De majd holnap megnyugszom. :)

Tízmillió szakértő országa

Ez sajnos nem az én találmányom, mármint a cím. És sajnos arra sem emlékszem, hol mindenhol olvastam már, de az biztos, hogy teljesen igaz. Azt ugyan nem tudom, hogy más országokban hogy is van ez, de itt mindenképpen mindenki ért mindenhez. De úgy ám, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy hű, meg ha, és persze rögtön eszébe is jut valami frappáns dolog, amit valahol olvasott, vagy hallott, vagy látott. Na jó, persze, a tízmillióban bőven benne vagyok én is, mert bizony hogy vannak dolgok, amikben abszolút meg vagyok győződve arról, hogy tökéletesen tudom. Ami persze nem igaz, csak én hiszem azt, de ez mindegy.. Na, hogy vegyünk konkrét példát. Itt volt Massa balesete a Hungaroringen nem is olyan régen. Rögtön mindenki tudta, hogy az a bizonyos csavar, v. mi hány G-vel csapódott be, és rögtön mindenki tudta azt is, hogy már nem lesz belőle soha többet nemhogy autóversenyző, de egészséges ember sem. Lépten-nyomon lehetett hallani, olvasni a "szakértőket", akik tudták, hogy mi miért történt, ki hibázott, mit kellett volna csinálni, hol kellett volna a sisakot tesztelni, megrendelni, meg ilyenek. Sőt, aztán mindenki felcsapott orvossá. Mert az, hogy még mindig altatják, az tuti, hogy csak kamu, és valójában mély kómában van, és fel sem fog ébredni. És az is tuti, hogy ha felébred, nem fog tudni sem beszélni, sem járni. Egész komoly "szakértőnek" számít ilyenkor, akinek az ismerősének az ismerőse már látott valakit, aki így járt... és aztán meg lehet nézni... Szóval, ilyen szempontból elég viccesek vagyunk. Én is. Mert egész komolyan és mély meggyőződéssel tudok "szakérteni" egy csomó mindenben, pedig úgy egyébként baromira nem értek hozzá.Amihez meg elvileg értenék, abban meg elég ritkán "szakértek". De hogy miért is jó ez, azt nem tudom.
De azért azt elárulom, hogy végül azoknak a "szakértőknek" lett igazuk, akik azt mondták, tökéletesen egészséges emberként fog újra autóba ülni. Mert tényleg. Már a saját lábán érkezett haza. :)
Azt nem tudom, milyen apropóból született ez a post. Nem szánom senkinek sem sértésnek, vagy ilyesmi. Csak úgy eszembe jutott, és leírtam. :D

2009. aug. 6.

Csak, mert tetszik..

Ez a video Belgiumban, 2009. március 23-án, reggel 8 órakor az Antwerpeni Központi Pályaudvaron készült...
Az utastájékoztató hangosbeszélőn keresztül elkezdték lejátszani Julie Andrews dalát a "Do Ré Mi" (a Muzsika hangja című musicalből).
Ahogy a mit sem sejtő utasok meglepődve észrevették, kb. 200 táncos lepte el a váró közepét (kilépve a sorban állók közül, ill. a bejáratokon át). Ezt a csodálatos táncot táncolták el, 2 próbával a hátuk mögött. A hatása önmagáért beszél!
A lelkiállapotomról pedig jól tanúskodik, hogy végigbőgtem a 4 percet, mert csak...

2009. aug. 5.

Most már biztos...

..hogy megtanultam nemet mondani. Azt nem mondanám, hogy micsoda jó és felemelő érzés volt, mert egyáltalán nem volt az. Megelőzte egy áttöprengett este és éjszaka, egy jó kis fejfájás, és kedvetlenség, és még mindenféle, mi szem-szájnak ingere.
Tegnap este kezdődött, tökéletesen hétköznapi és ártalmatlan Dorka-látogatásként. Ami abból állt, hogy még "átszaladtam" megnézni, mielőtt két kisebb csemetémet begyűjtöttem volna esti fürdés céljából. Aztán úgy jártam, ahogy még nem... A szülei azzal leptek meg, nem épp kellemes meglepetésként, hogy megkérdezték, lennék e a keresztanyja. Én egyszemélyben. Őszintén szólva, az a tipikus köpni-nyelni nem tudtam érzés következett. Mert persze, hízelgő, ha valaki arra gondol, pont én lennék a megfelelő arra, hogy segédkezzek a gyermekük "nevelésében", és én lennék az, akire jó szívvel rá mernék bízni, ha velük történne valami. Ez tényleg jó érzés. Csakhogy... én nem vagyok szingli. Van párom, aki nem is csak a párom, hanem történetesen Isten is tanúja volt a házasságkötésünknek, épp abban a templomban, ahol a szülők szándéka szerint nekem egyedül kéne megkeresztelnem ezt a kislányt. A keresztszülőség számomra azt jelenti, hogy egy pár, aki valóban mint (kereszt)anya és (kereszt)apa áll a gyermek mellett egész életében. Valószínűleg begyöpösödött és konzervatív álláspont, de nem tudok, vagy nem akarok ezen változtatni. Így érzem helyesnek. Van egy férjem, akivel olyanok vagyunk (minden apró-cseprő v. épp nagyobb bajunk ellenére is), mint a balkéz és a jobbkéz. Nem mehet oda csak az egyik kezem.... vagy épp csak a másik. Hogy is vállalhatnám valakiért a felelősséget nélküle?
Mégis elrágódtam ezen egy egész estét. Nem másért, csak azért, mert az én két kisebb fiamnak épp a fent nevezett szülők a keresztszülei, és valóban egészen evidens, hogy viszonozzuk ezt. Na de itt ugye többes számról van szó, míg ők csak egyes számban számítanak rám, mert a jobbkezemmel lassan két éve már, hogy nincs kapcsolatuk.
Végül a sok-sok töprengés után eljutottam oda, hogy nem tagadhatom meg a saját elveimet, vagy ha úgy tetszik, saját magamat ezügyben, mert utána nem tudnék tükörbe nézni. Olyan lenne, mintha a férjem háta mögött csinálnám. És szembeköpném magam, ha azok után, hogy a sógorom azért nem lett egyik gyerekünk keresztapja sem, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy keresztszülőknek olyat válasszunk, akik valóban egy (stabil) párt alkotnak, és neki nem volt ilyenje... azok után most hogy állnék oda megkeresztelni egy gyereket csak én?
Aztán délelőtt megmondtam, hogy ugyan kicsit beleszakad a szívem, de nem vállalhatom. És elmondtam neki, hogy attól még nem számíthat rám kevésbé majd bármikor az életében, hogy a "hivatalos" keresztlevélben nem az én nevem lesz ott, mint keresztanya.
Azt mondta, tudták. Ami igaz, tudnia kellett, ha ismer.. márpedig ismer, mióta megszületett. Tudja, hogy bármilyen helyzetben a férjem mellett állok. Bármi történik, én és ő alkotunk egy egészet, nem bonthatja ketté. Nem értem mondjuk, hogy akkor miért hozott ilyen helyzetbe?
Nem volt könnyű nemet mondani, és nem esett jól megtenni. És lehangolt, és nehezen számolok majd el a lelkiismeretemmel, de ebben a helyzetben nincs jó, csak megfelelő döntés. Meghoztam.

2009. aug. 2.

Emlékek

Ma amellett, hogy szép napunk volt, mégis szomorúan emlékeztünk vissza az épp egy évvel ezelőtt történtekre. És nem is csak annyira arra, ami akkor rossz volt, mert arra inkább nem... elég volt átélni, és sosetöbbet nem szeretnénk, ha nem muszáj..
Egy éve elvesztettünk valakit, aki a páromnak a legjobb barátja volt, és nekem is nagyon sokat jelentett. Barátként, kicsit apapótlékként, vagy nagytesóként, vagy nem is tudom. És ma annyi minden jutott eszembe vele kapcsolatban. Amiket együtt átéltünk, személyesen, vagy telefonos beszélgetések kapcsán.
Eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Másképp képzeltem, akkor még sosem hallottam a hangját, csak írásban ismertem a stílusát. Az alapján sokkal, sokkal fiatalabbnak hittem, mint valójában. Nem okozott csalódást, csak pillanatnyi meglepődést. Egyébként meg olyan természetes volt később a hangja is, meg az az érdekes, sokszori csípőműtét miatt kicsit döcögős-bicegős járása. Hihetetlen egyéniség volt, aki számos embert hozott össze pusztán azzal, hogy mindenkinek segített, és azzal, ahogy megpróbálkozott a fájlcserélő hubokat legálissá tenni. Tanúja lehettem egy kerekasztal beszélgetésnek, ahol az ASVA emberét is megmosolyogtatta, ahol az egyik neves énekes-zeneszerzőnkkel közölte, hogy ugyan... hiszen Te nem nyertél Megasztárt. (később persze bocsánatot kért tőle). Néha idegesítő volt ugyan az örökös továbbgondolásaival, meg azzal, hogy mindig mindent háromszor-négyszer is megfontolt, mire valami lett belőle, vagy épp semmi. De emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor egyszer-egyszer kicsit rosszabb passzban voltunk a párommal. És soha senki nem tudta még úgy elmagyarázni, hogy mit érezhet és gondolhat a párom, mint ő. Soha senki nem tudta úgy egyszerre mindkettőnk "pártját fogni", hogy mindkettőnknek igaza is volt, meg nem is. Megmosolyogtatott az az emlék, amikor egy téli este csak úgy beállítottak (300 km-re lakott tőlünk), mert az egyik győri áruházban látott olyan 10-es elosztót, amit szerettünk volna, de nem kaptunk. Megvette, hozta, és örült, hogy hozhatta. Kicsit keserédes a mosolyom ugyan, de mosolygok az emléken, mikor jött, és megkérdezte: "Diuska, van egy kávéd?" Vagy mikor megkérdezte, ugye csinálsz nekem császármorzsát? (mert olyat csak én tudtam, mint az anyukája) A gyerekeinkhez érdekes volt a viszonya. Sosem voltak gyerekei, és a társaságában sem igen voltak kisgyerekek, ennek megfelelően először nem igazán találta meg a hangot velük. Aztán valahogy Roli volt, aki annyira megtörte a jeget, hogy végül imádta. Komolyan beszélgettek, lenyűgözte hogy milyen sok minden érdekli őket. És aztán hatalmas örömmel hozta nekik a playstation-t két hengernyi játéklemezzel, mert ő már nem játszik vele, hát játszanak a gyerekek.
Hihetetlen megnyugtató volt beszélgetni vele, ha az ember rossz passzban volt, mindig volt valami, amit úgy tudott mondani, hogy aztán már nem is tűnt olyan rossznak az a rossz. Hihetetlen volt látni, ahogy a szemünk előtt lettek szerelmesek egymásba Erikával. Ahogy udvarolt neki, ahogy telefonált tanácsot kérni a páromnak, mint egy kiskamasz.
Aztán egy időre megszakadt a barátság. Semmi sem történt, amitől így kellett lennie, csak épp ott és akkor a pillanatnyi nézeteltérés dühében mindketten úgy zárták le a beszélgetést, hogy ugyan istenhozzádot épp nem mondtak egymásnak, de látszott, hogy ebből lesz egy hosszú mosolyszünet. Lett is. Igaz, tudtunk róluk, kevesebbet, mintha nem történt volna meg az a vita. Aztán szép lassan mégiscsak újra közeledtek egymáshoz. Óvatosan, mintha a tojáshéjat rakták volna újra össze. És mire már újra nyíltan beszélgettek, beszélgettünk, félretéve minden régi sérelmet, és továbblépve rajtuk.. addigra a sors úgy döntött, hogy valahol máshol nagyobb szükség van rá. Letaglózó volt, és hihetetlen. Napokig vártam, hogy mégis felhív... A temetés után már nem. Megviselt, hogy ennyire múlandók vagyunk, megviselt, hogy nem tudtunk elköszönni, bár fogalmam sincs, mit is mondtam volna neki, ha megtehetem... Mondtam volna, hogy köszönöm? Vagy mondtam volna, hogy hiányozni fog? Vagy mit mondtam volna? Nem tudom. Biztosan mindig bánatosak leszünk kicsit, ha eszünkbe jut. Biztosan mindig kicsit haragudni is fogunk a sorsra amiért így vette el. De kicsit hálásak is lehetünk azért, amiért így vette el. Fájdalom és megaláztatás nélkül. Egy pillanat alatt.
Hiszem, hogy Neki jobb most. Hiszem, hogy Ő boldog ott, ahol van. És hiszem, hogy fogunk még találkozni is egyszer valahol.
De azért szívesebben csinálnék császármorzsát gyertyagyújtás helyett.