Soha nem voltam még ilyen tehetetlen. Vagyis igen, csak másképp. De ez mindegy is. Itt van nyakunkon az iskolakezdés, már csak egy hét van hátra a gondtalan nyári szünetből (rosszabb pillanataimban ezt úgy mondanám, még egy hét...). Patrikot egyáltalán nem féltettem az első osztálytól sem, meg most a negyedik osztálytól sem. Eriket annál inkább. Persze, közrejátszik ebben igen komolyan a két tanító néni, vagyis az osztály, ahova került (vagy ahova nem, nézőpont kérdése). Meg millió kétség, kérdés, és a tehetetlen kétségbeesés. Miért is? Merthogy ugye az oviban rákerült a "diszlexia-veszélyeztetett" bélyeg, óvónénik már kb. 5 és fél évesen kissé lekezelő kézlegyintéssel közölték, hogy "ááá, diszlexiás". De a diszlexia ugyebár olvasási zavar. És az én fiam értő olvasással olvas, bármilyen nehéz és bármilyen ismeretlen szöveget. Bárhol, bármikor. Beleolvas a leveleimbe, ha nem figyelek oda, sőt, képes blogbejegyzés közben is megállni a hátam mögött, és olvasni, majd visszakérdezni, hogy ezt miért írtam. Felolvas az öccsének mesét, tud hangsúlyozni, elég hamar és minden segítség nélkül rájött arra, hogy meseolvasás közben mikor változtatjuk el a hangunkat. De nem is ez a lényeg, hanem hogy el tudja mondani később, hogy miről olvasott, képes szó szerint is visszamondani rövidebb párbeszédeket egy-egy könyvből, vagy meséből, hangosan röhög, ha vicceset olvas. Tehát ezt a részét szerintem kipipálhatjuk. Gondjai voltak az egyensúlyozással, de ezt a trambulinon ugrálás, és a biciklizés szépen megoldotta. Az, hogy nem tud végigmenni egy vékony vonalon (nem biciklivel, hanem lábbal) nem tudom, mekkora baj. Gondjai voltak a ceruzafogással, ezt is megoldottuk, vettünk háromszögletű ceruzát, vastagot ráadásul, ami jól beleillik a kezébe, és nem is tudja rosszul fogni. Na de az egy dolog, hogy jól fogja, ha ezen kívül minden más gondot okoz. Ma elővettük nagy unatkozásunkban a "Tappancs iskolába megy" könyvet. Előtte a kezeit rajzolta át, de mikor a hatodik lapot tette félre, mert még mindig nem lett olyan szép, mint a négy és fél éves öccséé, akkor megsajnáltam (pedig bőszen dícsértem addig is, de nem hitt ám nekem), és elővettem a könyvet, hogy na, majd szerzünk sikerélményt. Mert olvasni tud, számolni tud, mi lehet a gond. Hja, én kis naiv. Úgy kezdődött, hogy színezzünk. Ez olyan nála, hogy na, kézbe veszek valamilyen színt (változó, hogy milyet), azzal végigfirkálom, és kész. De ez olyan volt, hogy megmondták, őszi színekkel kell a leveleket. Megbeszéltük, milyen is az, kiválasztotta, egy kis levelet kiszíneztem neki, hogy megmutassam, milyen is az, amikor szép. De ezt még gond nélkül megcsináltuk. Aztán megszámoltuk a bögrék alatt a gyufákat, belerajzolta a karikákat (krumplik inkább, minél több, annál kisebb és csúnyább), mindig annyit, amennyi a gyufa. Aztán jött a nagyon nehéz. És itt szembesültem igazán a hatalmas problémával(?) A lap tetején szaggatott vonallal jó nagy méretben voltak számok. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es. Az még tetszett is neki, hogy át kellett rajzolni a szaggatott vonal mentén, és csak a hármast akarta alulról felfelé kezdeni. Aztán mikor úgy tízszer átrajzolta már, kellett az alatta levő négyzetrácsokba ugyanezekből a számokból "rajzolni". Megdöbbentő volt, és nehezen álltam meg, hogy ne könnyezem meg. Csak az egyest mondtam, hogy próbáljuk meg.. (a többit nehéznek ítéltem). És ezzel is nagy kudarcot vallottunk. Mert sehogysem sikerült. Elkezdte alulról. Aztán mikor látta, hogy nem olyan, gondolkodott, újra nekiállt, ezúttal középről, de nem sikerült ferde vonalat csinálni. Sehogysem jött össze, akárhogy mutattam, ketten fogtuk a ceruzát, úgy rajzoltuk át, kicsiben, nagyban, csak a négyzetbe. Egyedül az istennek sem. Néztem, néztem hitetlenkedve, és azon gondolkodtam, van olyan, hogy nem látja arányaiban? Vagy nem látja hogy az egyik vonal ferde, a másik egyenes? Vagy csak a szeme látja, de nem képes feldolgozni az agya, és irányítani a kezét hozzá? Ez diszgráfia már? Azért én dícsértem, és biztattam, úgy gondoltam, ezzel okozok kisebb kárt. Aztán még színeztünk egy nagy képet, ahol meg volt határozva, melyik jelű képrészletet milyen színűre kell. És végigcsinálta becsülettel. Úgyhogy kitartása van, abból jeles.
De- bevallom- nagyon aggódom. Mi lesz vele? Képesek lesznek tolerálni a tanítók? Kap majd megfelelő segítséget? És azt hogy fogja megélni, ha csak ő nem tudja majd? (szemét dolog abban reménykedni, hogy lesz még ilyen gyerek az osztályban?) Én tudom, hogy ő egy nagyon intelligens, okos, könnyen tanuló gyerek. De vajon mibe kerül majd neki, mire a tanítói is megtudják, hogy ő milyen is valójában?
Verem a fejem a falba, amiért hagytam gyereknek lenni egész nyáron csak úgy szabadon, és nem kerestem valakit, aki foglalkozott volna vele heti akárhányszor, hogy most előrébb tarthasson. Vagy miét nem lettem fejlesztőpedagógus legalább?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése