Holnap megint mennem kell a mumust legyőzni. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fog idegesíteni, vagy hogy ennyire fogok agyalni rajta, és mégis. Najó, biztos az sem teszi könnyebbé, hogy pont most lett vége a párom szabijának, így mától megint egyedül vagyok esténként. :( De amúgy sem. Eleve vívódtam rajta egy csomót, hogy egyáltalán visszamenjek e. Mert minek is? Nem szedem a gyógyszert, csak néha egy-egy hétig napi egyet (pirulós szmájli, mert most lebuktam). De ahhoz, hogy elkezdjem, mindig kell valaminek történnie, amitől kicsit megijedek, vagy totálisan bepánikolok (és a kettő között ugye végtelen számú a variációk lehetősége). Aztán végül mégiscsak felhívtam őket, és kértem időpontot, bár még akkor sem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy végül mégis elmegyek. Aztán meggyőztem magam, hogy nagy kaland... kapok egy újabb fél évre javaslatot, hogy olcsóbban kaphassam a gyógyszeremet, és kész. De mégis jönnek itt a motoszkáló gondolataim.. hogy de mi van, ha mégis jó alaposan meg akarnak vizsgálni? Mert akkor lehet, hogy lebukok, hogy annyira nem is vagyok húdenagyonjól? Semmi különös nincs, mondhatnám említésre sem méltó, mert tök jól élek vele, és nem is zavar a mindennapjaimban, de tény, hogy bármikor rá tudnék mutatni, hol van a hiba a készülékemben. Ott mindig van egy kis tompa fájdalom. Aztán mikor olyan nagyon fejfájós napom van, akkor persze ott sem tompa. És néha lezsibbadok.. de én aztán hétszentség, hogy ezt magamtól nem fogom bevallani. Különben is épp győzködöm magam, hogy újra szedjem rendesen a gyógyszert, és akkor hiperszuper lesz minden. Meg hogy nincs mitől tartanom... csak bemegyek normálisként az ideggyógyászatra.. nagy kaland. :D :D
Azért most nem kell mégsem sok ahhoz, hogy felhúzzam magam. Pörgök, mint a duracell nyuszi... De majd holnap megnyugszom. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése