Emlékek

Ma amellett, hogy szép napunk volt, mégis szomorúan emlékeztünk vissza az épp egy évvel ezelőtt történtekre. És nem is csak annyira arra, ami akkor rossz volt, mert arra inkább nem... elég volt átélni, és sosetöbbet nem szeretnénk, ha nem muszáj..
Egy éve elvesztettünk valakit, aki a páromnak a legjobb barátja volt, és nekem is nagyon sokat jelentett. Barátként, kicsit apapótlékként, vagy nagytesóként, vagy nem is tudom. És ma annyi minden jutott eszembe vele kapcsolatban. Amiket együtt átéltünk, személyesen, vagy telefonos beszélgetések kapcsán.
Eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Másképp képzeltem, akkor még sosem hallottam a hangját, csak írásban ismertem a stílusát. Az alapján sokkal, sokkal fiatalabbnak hittem, mint valójában. Nem okozott csalódást, csak pillanatnyi meglepődést. Egyébként meg olyan természetes volt később a hangja is, meg az az érdekes, sokszori csípőműtét miatt kicsit döcögős-bicegős járása. Hihetetlen egyéniség volt, aki számos embert hozott össze pusztán azzal, hogy mindenkinek segített, és azzal, ahogy megpróbálkozott a fájlcserélő hubokat legálissá tenni. Tanúja lehettem egy kerekasztal beszélgetésnek, ahol az ASVA emberét is megmosolyogtatta, ahol az egyik neves énekes-zeneszerzőnkkel közölte, hogy ugyan... hiszen Te nem nyertél Megasztárt. (később persze bocsánatot kért tőle). Néha idegesítő volt ugyan az örökös továbbgondolásaival, meg azzal, hogy mindig mindent háromszor-négyszer is megfontolt, mire valami lett belőle, vagy épp semmi. De emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor egyszer-egyszer kicsit rosszabb passzban voltunk a párommal. És soha senki nem tudta még úgy elmagyarázni, hogy mit érezhet és gondolhat a párom, mint ő. Soha senki nem tudta úgy egyszerre mindkettőnk "pártját fogni", hogy mindkettőnknek igaza is volt, meg nem is. Megmosolyogtatott az az emlék, amikor egy téli este csak úgy beállítottak (300 km-re lakott tőlünk), mert az egyik győri áruházban látott olyan 10-es elosztót, amit szerettünk volna, de nem kaptunk. Megvette, hozta, és örült, hogy hozhatta. Kicsit keserédes a mosolyom ugyan, de mosolygok az emléken, mikor jött, és megkérdezte: "Diuska, van egy kávéd?" Vagy mikor megkérdezte, ugye csinálsz nekem császármorzsát? (mert olyat csak én tudtam, mint az anyukája) A gyerekeinkhez érdekes volt a viszonya. Sosem voltak gyerekei, és a társaságában sem igen voltak kisgyerekek, ennek megfelelően először nem igazán találta meg a hangot velük. Aztán valahogy Roli volt, aki annyira megtörte a jeget, hogy végül imádta. Komolyan beszélgettek, lenyűgözte hogy milyen sok minden érdekli őket. És aztán hatalmas örömmel hozta nekik a playstation-t két hengernyi játéklemezzel, mert ő már nem játszik vele, hát játszanak a gyerekek.
Hihetetlen megnyugtató volt beszélgetni vele, ha az ember rossz passzban volt, mindig volt valami, amit úgy tudott mondani, hogy aztán már nem is tűnt olyan rossznak az a rossz. Hihetetlen volt látni, ahogy a szemünk előtt lettek szerelmesek egymásba Erikával. Ahogy udvarolt neki, ahogy telefonált tanácsot kérni a páromnak, mint egy kiskamasz.
Aztán egy időre megszakadt a barátság. Semmi sem történt, amitől így kellett lennie, csak épp ott és akkor a pillanatnyi nézeteltérés dühében mindketten úgy zárták le a beszélgetést, hogy ugyan istenhozzádot épp nem mondtak egymásnak, de látszott, hogy ebből lesz egy hosszú mosolyszünet. Lett is. Igaz, tudtunk róluk, kevesebbet, mintha nem történt volna meg az a vita. Aztán szép lassan mégiscsak újra közeledtek egymáshoz. Óvatosan, mintha a tojáshéjat rakták volna újra össze. És mire már újra nyíltan beszélgettek, beszélgettünk, félretéve minden régi sérelmet, és továbblépve rajtuk.. addigra a sors úgy döntött, hogy valahol máshol nagyobb szükség van rá. Letaglózó volt, és hihetetlen. Napokig vártam, hogy mégis felhív... A temetés után már nem. Megviselt, hogy ennyire múlandók vagyunk, megviselt, hogy nem tudtunk elköszönni, bár fogalmam sincs, mit is mondtam volna neki, ha megtehetem... Mondtam volna, hogy köszönöm? Vagy mondtam volna, hogy hiányozni fog? Vagy mit mondtam volna? Nem tudom. Biztosan mindig bánatosak leszünk kicsit, ha eszünkbe jut. Biztosan mindig kicsit haragudni is fogunk a sorsra amiért így vette el. De kicsit hálásak is lehetünk azért, amiért így vette el. Fájdalom és megaláztatás nélkül. Egy pillanat alatt.
Hiszem, hogy Neki jobb most. Hiszem, hogy Ő boldog ott, ahol van. És hiszem, hogy fogunk még találkozni is egyszer valahol.
De azért szívesebben csinálnék császármorzsát gyertyagyújtás helyett.