"A probléma gyökereit a kora gyermekkorban, sőt néha a terhesség alatti időben kell keresni. Sok esetben gyermekként igen mély bűntudatot élt meg a páciens, mely egész élete során végigkíséri. Szó lehet szexuális bántalmazásról, súlyos elutasításról (válás), egy fontos személy elvesztéséről, mellyel megszűnik a gyermekek számára fontos fizikai kontaktus."
Ezzel kapcsolatban azért azt gondolom, van benne valami.. Következzék akkor gyermek, és kevésbé gyermeklétem ilyen-olyan emlékeinek megörökítése. Ami nem mondom, hogy könnyű, és szívmelengető, de ugye ez is én vagyok/voltam. Kicsit filmszerűen...
1. csapó: Egészen kicsi gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem. Arra igen, hogy mindenhova csak és kizárólag anyu jött velünk, aki mániákusan öltöztetett bennünket szép és tiszta (szigorúan ránctalanná vasalt) ruhába. Arra is, hogy a téli/tavaszi/nyári szünetet mindig négyesben töltöttük az unokatesóimmal. Meg arra, hogy hétvégenként mindig a mamáéknál ebédeltünk közösen (régebben anyu sosem főzött), ültünk 7-en, vagy 9-en körbe az asztalnál, és már mire a leves elfogyott, valaki tutira sírt. Apám addig szekált valamelyikünket, míg nekiálltunk sírni, azon megsértődött, állt a bál, sírt anyám is, aztán sírt nagyanyám is (ő mindig sír, ha valakit sírni lát), és a végén ott ült apám egymagában tök elégedetten. Ja, és ami még élénk emlék, hogy sosem volt szabad kiabálni, futkározni, mert ebéd után lefeküdt apám is, nagyapám is, és sosem volt szabad pacsálni (értsd: nyáron hőségben gutaütés ellen locsolni egymást).
2. csapó: Kiskamaszkorom azzal telt, hogy esténként a fejemre húztam a párnát, hogy ne halljam, hogy már megint veszekednek. Napközben pedig készenlétben kellett állnom, mert bármikor elküldhettek a boltba "még pár üveg sörért". Vagy ha valamit épp fabrikált, akkor képes volt az ablakból leszólni, miközben épp bőszen ismerkedtünk, hogy "gyere söpörni". Anyám pedig mindig mindent megtiltott, soha nem ért rá beszélgetni, és nem értette "hogy lehet fél napokat olvasni".
3. csapó: Kamaszkorom azzal kezdődött, hogy végighallgattam egy válás előkészületeit, végignéztem, ahogy apám, aki mindig azt mondta nekem, én vagyok a kedvence összecsomagolja az összes holmiját, az általam is annyira szeretett könyveket mindet elviszi, még a könyvespolcot is. És végül, mikor már minden dobozban van, bejön hozzám egy este a félhomályos szobába, és azt mondja: "Ha akarsz, velem jöhetsz, Téged elviszlek." Aztán azzal folytatódott, hogy egy héttel később megtaláltuk a barátnőjénél, és abban a pillanatban szembesültem azzal, hogy hiába kellett nekem mindig igazat mondanom, ő hazudott. És megkaptuk, hogy "pofa alapállás", nem mondhattuk el anyunak sem. Aztán végignéztem ahogy azt a barátnőt szeretgeti, segít neki főzni, mosogatni (sosem láttam a konyhában előtte), majd ahogy kikérte magának, hogy nem tudom őt anyámnak tekinteni. És akkor életemben először kiálltam magamért. És azok után még végigcsináltuk a bírósági tárgyalást, ahol arról alkudozott a fülem hallatára, hogy mennyit NEM akar fizetni utánunk.
4. csapó: Még mindig kamaszkor. Rosszullét a mozgólépcsőn. Orvos, kórház, semmit nem találnak. Idegosztály, pszichológus, tesztek, beszélgetések, aztán nyugtató felírás. (sosem szedtem be) Rosszullétek sorozatban, oka nincs, majd jönnek a mindenféle nyavalyák. Sokizületi gyulladás, napokig tartó elviselhetetlen fájdalommal, napi injekciókkal, vesemedence gyulladás embertelen görcsökkel, majd epekövek, műtét.. természetgyógyász, közben suliban évhalasztás, majd másik suliba készülődés, különbözeti vizsga. Közben persze azért szerelem is... akkor már Ő volt Ő.
5. csapó: Fiatal felnőttkor. Nagyjából elfogadva a korlátokat teljes élet. Nem volt piálás, bulizás, mert nem lehetett. Volt helyette kocsikázás, barátokkal beszélgetés, olvasás. Meg suli mellett dolgozás. És akkor jött derült égből először a rosszullét.
Nem mondom, hogy csak nekem jutott ilyen, mert biztosan kismillóan (igazából remélem csak pár tíz ember rajtam kívül) vannak, akiknek hasonlókban volt része. És nem mondanám azért azt sem, hogy milyen boldogtalan gyerekkorom volt, mert azért az nem igaz. Még talán jól is jártak a gyerekeim, mert tudom, milyen nem szeretnék lenni, és igen élénken emlékszem is dolgokra. Az tény, hogy öleléseket nemigen kaptam, valahogy nálunk nem volt "divat" a szeretet kimutatása. És az is tény, hogy amikor azokat a veszekedéseket hallgattam, nagyon sokszor gondoltam azt, hogy biztos miattam veszekszenek. Mégis a legmélyebben gyökerező bűntudatom az az, hogy nemet mondtam neki, pedig magával vitt volna. Felnőtt-fejemmel tudom, szemét dolog volt tőle egyáltalán megkérdezni is. A gyerek-énem meg még mindig azt gondolja, cserbenhagytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése