Lecseréltem...

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy amit most itt találtok, az hosszú ideig így is marad, de tettem egy lépést végre afelé, hogy már ne a tavaszi blogsablon virítson itt. Bár az lenne aktuális.
A sablon maga tetszik, de a benne lévő betűtípussal nem vagyok éppen megelégedve, meg van egy pár dolog, ami nem teljesen olyan, amilyennek szeretném.
De majd meglátjuk, meddig marad. Addig véleményezhetitek nyugodtan. Őszintén. Lehet azt mondani, hogy "na neeeee", mert nem sértődök meg.
És egy kérdés: hol kell azt beállítani, hogy a kommenteknél megjelenjen a válasz gomb, amit olyan sokaknál láttam már?

Mára ennyi, mert belefáradtam ebbe a nagy átalakításba. Meg amúgy is. Legkisebb "gyerekünket", akinek négy lába van, ma megint orvoshoz vittük. Ezúttal a füle van begyulladva. Még ilyet... tisztára, mint a gyerekek, de tényleg.

Hát akkor beszéljünk róla...

... csak már legyen ennek is a végén pont. Na persze fogalmatok sincs róla, hogy mire is gondolok, de majd mindjárt megtudjátok.
Napok óta el-elcsípek részleteket a híradóból. Ugye a kisfiú eltűnése-megölése vezető hír volt mindenhol, de ezen kívül még másik emberölés, gázolás, baleset, halálos baleset, rossz idő. Rossz hír, borzasztó hír, sokkoló hír. Komolyan az ember fellélegzik, ha csak áremelést jelentenek be. De lehet, hogy épp ez a cél. Hogy az ilyenek már fel se tűnjenek, vagy ha feltűnik, akkor is gyorsan szégyelljem el magam miatta, hogy engem ez zavar, mikor másnak meg most ölték meg a gyerekét/szomszédját/munkatársát.
Fb-on boldog-boldogtalan osztogatja a gyertyát, és a részvétnyilvánító képet ezért a kissrácért. Ami szép, szép, de őszinte leszek, nekem már taszító, mert nem érzem őszintének. Természetesen engem is, mint mindenki mást, akinek érzelmei vannak, felháborított, sokkolt, megdöbbentett, és ledermesztett a hír, amikor kiderült, hogy mi is történt vele. Sajnáltam őt azért, amit át kellett élnie, mert biztosan félt. Megrendültem, mert szinte egyidős az én fiammal. De ez minden. Nem tudok részvétet nyilvánítani, mert nem ismerem őket, így nem tehetem meg. De nem vagyok hajlandó az ő halálából mém-et gyártani a facebook-on, és napjában ötvenszer megosztani. (még mielőtt bárki megsértődne, nem rátok gondolok, akik olvasnak)
Sok minden másra sem vagyok hajlandó, ilyen például a halálbüntetésért tüntetés. Tudván, hogy az Unióban tilos. Tehát ez megint csak egy hülyeség.
Szóval, rossz hírek. Ömlik ránk mindenhonnan. És csodálkozunk, ha a gyerekeinkből eltorzult személyiségű emberek lesznek? A mindennapjaik részét képezik azok a szavak, hogy "megölte", "szabályosan kivégezte", "korrumpálható", "szabadlábon", meg még egy csomó minden. Amiket amúgy nem is kéne ismerniük, hiszen állítólag a 21. századi civilizációban élünk. De olyanok vagyunk, mint az állatok. Vagy rosszabbak.
Most egy darabig megint nem nézek majd híradót. Az biztos.



És legyen: annyira rendes vagyok, hogy bejelentkeztem az orvosomhoz. December 17-én megyek EEG-re, és másnap pedig az epilepszia rendelésre. Ez így azért rendben van, ugye?

Az a helyzet,

hogy tökmindegy milyen nap volt ma, mert utáltam már korán reggel. Utáltam volna akkor is, ha történetesen épp szerda van. Reggel hat tízkor kelni eleve borzasztó dolog. De még úgy, hogy sötét van, szakad az eső, és fúj a szél, na, az mindennek a teteje. Kedvem lett volna hozzá, hogy azt mondjam, a mai nap akár el is maradhat, és a másik oldalamra fordulva aludtam volna tovább.
De persze nem maradt el, és csinálni kellett mindent, ami a mai nappal járt. Iskolába indítani mindenkit, dolgozni menni, stb. Túl vagyunk rajta.
Ami viszont a nap gondolata számomra, hogy egyre kevésbé vagyok jelen a jelenben. Folyton azon kapom magam, hogy már megint lemaradtam dolgokról. Nem tudok normálisan részt venni egyik gyerekem iskolai életében sem, és mérhetetlenül idegesít, hogy csak rájuk hagyatkozhatom akkor, amikor információt akarok megtudni. Azt látom, Roland mégsem úgy járja ezeket az iskolás napokat, ahogy én azt gondoltam, és néha felmerül bennem, hogy vajon mikor lesz már végre érett ehhez? Tudom, nem szabad összehasonlítgatni őket sem, és az élethelyzeteket sem, amiben épp voltunk, amikor a bátyjai elkezdték az iskolát, mégis bánatosan gondolok arra, hogy már megint csak neki nem tudom megadni azt, ami a többieknél még olyan természetes volt. Ha akartam, napi kapcsolatban voltam a tanító nénikkel, mert bármikor megtehettem, hogy bemegyek hozzájuk, amikor az iskola előtt vártam őket. Nos, éppenséggel megtehetném, mert a tanító nénik most is várnak szeretettel bármikor, csak épp sosem várom az iskola előtt. :(
Erikhez is rengeteg változás kellett részemről. Mert rájöttem, hogy mekkora nagy firma is ő. Ha valami kötelező, akkor azt utálja (de ez normális viselkedés egy tíz évestől szerintem), és morog, tombol, könyörög, hogy ne kelljen csinálnia. Ha ráhagyom a döntést, akkor nem tudja mit csináljon. Mert egyfelől szeretné azt csinálni, amiről tudja, hogy a felnőtteknek tetszene, másfelől nagyon menőnek érezné magát attól, ha csak úgy "dafke" nem csinálná. De egyik sem jó neki. Így aztán most az van, hogy elmondom az álláspontomat, és végül ő dönt. Vagy amikor sehogy sem sikerül, akkor eldöntjük együtt. Finoman rávezetem, miből mit profitálhat, és mit veszíthet. Működik, de nagyon fárasztó. És belegondoltam, hogy ez még rosszabb is lesz, mert még csak tíz éves.
Patrikkal pedig....hát kezd a helyzet fura lenni. Néha közlöm vele, hogy "úgy képen töröllek, hogy magam is megbánom", mert olyan érdekes angol humora van, amitől nekem néha a bicska nyílik a zsebemben. Szégyellős már a végtelenségig, és bevallom, nagyon fura nekem is, hogy a szemem előtt lesz az én kicsi fiamból egy férfi. Ijesztő, és pont úgy nem tudok vele mit kezdeni, mint ő. Egyébként még mindig a legkiegyensúlyozottabb a gyerekek közül, stabilan ugyanolyan egy csomó mindenben.
De mindez hosszú hónapok krónikája. És nem tudok túl sok mindent mesélni sem ezekről a hónapokról, mert csak a testem volt itt. Nagyon hamar össze kéne kapnom magam...

Ez van

Egy-egy szünet végén mindig úgy vágyódom arra, hogy ne kelljen iskolába járniuk a gyerekeimnek. Valahogy annyival egyszerűbb így, hogy minden megy a maga tempójában, és nem kell alkalmazkodni százfelé, meg menni időre. Persze, cseppet sem lennék alkalmas rá, hogy itthon tanítsam őket, csak jó lenne még nyújtani az időt, amikor itthon vagyunk minden. Az most nem könnyíti meg a dolgomat, hogy Balázs ráadásul jövő héten itthon lesz szabin, míg nekünk, mindenkinek menni kell. De mindegy, hipp-hopp elszalad majd az idő, és már itt is lesz a téli szünet, aztán a tavaszi szünet, és mire feleszmélünk, addigra ennek a tanévnek is vége lesz.
Mielőtt nagyon utálnátok, azért elárulom, nem volt ám ez mindig így. Volt idő, amikor vágtam a centit, hogy mikor lesz már vége a szünetnek. Volt pár nehéz nap mögöttünk olyankor. Amikor még Balázs állandóan éjszaka dolgozott, és napközben pihennie kellett, ezek meg hárman olyan hangosak voltak, hogy az valami őrület. De most már ezen túl vagyunk, és mióta én is minden nap dolgozom, azóta sokkal értékesebbek az ilyen nyugis napok, mint valaha.
Valamit vártam ettől az őszi szünettől. Valamiért azt gondoltam, hogy majd ez most megint meghozhatja nekem az új munkahelyet, mert már kétszer is megtörtént, hogy ugyanazon a napon kezdtem el dolgozni valahol. Félretettem, hogy ez az október 27 eddig már kétszer nem jött be, mert gondoltam, ha harmadszor is bejön, az már csak jó lehet. Hát ezt már nem tudom meg, mert nem történt semmi. Pedig vártam nagyon. Na de majd most akkor megint minden napnak adok ilyen esélyt, aztán valamelyik csak bejön.
Vannak mindenféle őrült ötleteim egyébként, hogy ha minden kötél szakad, és sehogy sem tudok innen megmenekülni, akkor mihez kezdek. Az idő egyre rövidebb, amíg még ép ésszel bírom én ezt. Úgy gondolom, tökéletesen felkészültem a változásra, bármilyen legyen is az.
De ez is kiderül majd. Hogy lesz e, és milyen lesz.

És akkor még elmesélek egy tegnapi rövid beszélgetésemet Erikkel. A szobájukban az ágy alól ismét egy óriási kupac bigyó (papucs, lego, társasjáték darab, peonza) került elő, és egy másik kupacnyi szemét. Odahívtam mindegyiket, hogy leteremtsem.
-Ismeri valaki ezt a járgányt? -kérdeztem a partvisra mutatva, ami a kezemben volt.
-Én igen. -mondta Erik
-Na -mondom-, hát hogy hívják?
-Partvis.
-És hol lakik a partvis?
-A wc-ben.
-És hogy működik?
-Hát így. -és mutatja nagy büszkén
-És akkor miért nem használod, fiam? Mikor mindent tudsz róla...
-Nem vettem észre, hogy kell...

Szóval, nem vette észre. :D Azt hiszem, megtanítom a partvisnak, hogy szóljon már, ha úgy gondolja, ideje lenne járnia egyet... Titokban azért röhögtem ám, mert ennek a párbeszédnek így nem nagyon van semmi vicces felhangja, de ha látnátok hozzá Erik mimikáját, hát... :)

Játsszuk azt,

hogy megállsz egy pillanatra, elcsendesedsz, és hagyod megszületni..... a gondolatot, vagy az érzést, vagy akármit. Mindegy mi az. Engem érdekel, mi lesz belőle, ha most itt ülve becsukod a szemed, és megvárod, hogy minden kiürüljön a fejedből. Ne gondolj azokra a dolgokra, amiket olvastál itt-ott, mielőtt hozzám érkeztél, ne gondolj arra, hogy mi mindent kell még megcsinálnod ma, ne gondolj semmire.
Nem is olyan könnyű, igaz? Mert folyton bedübörög valami kis apró gondolat. Amikor már nagyon erősen koncentrálsz a semmire, akkor is jön valami kis banális gondolat, és már visz is.
De egy idő után sikerül. Tudom. Mert még én is képes vagyok rá. Pedig én aztán tényleg folyton agyalok.
Nekem megvan a magam gondolata, érzése. Meglepett.
Majd ha Ti eláruljátok, hogy mi született, akkor én is. :) Mert ez egy ilyen játék. :)

Mondtam én...

Nem nagyon tudom visszakeresni, hogy hol és mikor (ennek egész egyszerűen az az oka, hogy fogalmam sincs róla), de nem lehetett az olyan nagyon régen, amikor azt írtam itt, hogy csak olyan egyszerű dologra vágyom, mint nyugodtan kitakarítani a szabadnapomon.
Na kérem, hát ilyen az, amikor az álmok valóra válnak. Igazán nem lehet rám mondani, hogy nagyravágyó lennék, vagy ilyesmi, amikor ilyenekkel beérem. De ma... frenetikus élmény volt, hogy lepakoltam az összes könyvet, fényképalbumot, mütyürkét, bigyókát a polcokról, mindent lemostam, leporoltam, és most katonás rendben van minden újra. Tiszta is.
Az jól tükrözi az egyébként csak olyan ötvenes állapotomat a megszokott százas helyett, hogy mindez mindösszesen kettő órát vett igénybe, de a végére remegtek a lábaim. De nem baj. Mert annyira jó, hogy végre ezt is megcsináltam.
És a héten már a konyhaszekrény teteje is tiszta lett. Meg a poharak a sarokpolcon.
Ebben az ütemben mondhatom, hogy elkezdtem a karácsonyi nagytakarítást. Addigra készen is lesz minden. :D
Utána meg úgyis kezdhetem majd elölről.

Mindenszentek

Az üdvözült lelkek emléknapja van ma. Holnap pedig Halottak Napja lesz, az elhunyt, de még üdvösséget el nem nyert hívek emléknapja lesz. A kettő nem ugyanaz, de ebbe ne menjünk most bele, mert tulajdonképpen a legtöbbünknél úgyis ugyanazt jelenti.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.