Nem tudom van e még valaki, aki nem olvasta Dominikánál az interjút, ami velem készült. Nem magamat akarom fényezni most, a legkevésbé sem. Én semmi mást nem tettem, mint válaszoltam a kérdéseire. Ő volt az, aki a múlt heti Lila nap kapcsán kicsit továbbgondolta, hogy mit tud erről a betegségről, és mi mindent nem. Írt nekem egy levelet, amiben megkérdezte, mit gondolok arról, hogy készítene velem egy interjút, mert igazából sok minden van, amit ő sem tud, és érdekelné. Én pedig azt gondoltam, miért ne.. Így aztán, mikor végre akadt egy kevés szabad agykapacitásom, akkor nekiültem, és megírtam a válaszokat, ma reggel pedig megjelent nála a poszt.
Bevallom, miután megválaszoltam a kérdéseit, és elküldtem neki a levelet, egy egészen rövid ideig gondolkodóba estem, hogy vajon szabad e ennyire őszintének lenni, és így felvállalni ezt az egészet. Sokkal inkább a magam őszintesége ejtett gondolkodóba, mint a felvállalás, mert nem voltam benne biztos, jó dolog e ennyi furcsaságot megosztani, és nem riasztok e el még inkább olyanokat, akik amúgy tényleg soha nem találkoztak ezzel.
De aztán úgy döntöttem, meglátjuk. A fogadtatás minden képzeletemet felülmúlta, mert nemhogy sokan olvasták, de nagyon sokan tettek fel még kérdéseket, amik nem szerepeltek eredetileg, de bennük felmerültek. Azóta ezekre is válaszoltam, remélhetőleg nem riasztó őszinteséggel. :)
Igazából egy pár éve dédelgetem magamban, hogy majd egyszer, amikor lesz erre elég energiám, akkor fordítok arra időt, hogy még szélesebb körben mondjam el, hogy ne féljenek tőlünk. Fogalmam sincs, hogy kéne elindulni egy ilyennel, de annyi biztos, kellene hozzá pár ember, akik szintén az árnyékban élnek. És persze, kellene hozzá pár elfogadó közösség, ahol meg lehetne szólalni, meg lehetne mutatni magunkat, hogy igen, nézz meg, nem látszik rajtam semmi.
Nem tekintem magam betegnek, és másnak másoknál. Egyszerűen van valami, amivel együtt kell élnem, amit el kellett fogadnom, bele kellett nyugodnom, de itt vagyok, és élek, mint bárki más. Ugyanazok a gondok nyomasztanak, és ugyanazoknak örülök, aminek bárki más. "Sírok, ha fáj, remegek, ha félek.. örülök, hogy élek.."
Az viszont bántó, és biztosan nem csak nekem, hogy míg a cukorbetegeket mindenki gond nélkül elfogadja, és azonnal próbál segíteni, vagy legalább támogatni, addig rajtunk még mindig ott a bélyeg. És ezzel nem a cukorbetegeket akarom bántani, egyáltalán.. azért épp ők a példák, mert rajtuk pont annyira nem látszik, mint rajtunk, és pont annyira csak meg kell tanulni együtt élni ezzel, mint nekünk. Másképp, persze.. és belátom, nekik nehezebb dolguk van. De azért értitek mire gondolok, remélem..
Talán emiatt nehezebb az egésznek az elfogadása, emiatt az árnyék-lét miatt. Mert hogy fogadjam én el maradéktalanul, ha úgy egyébként meg titkolnom kell akár körmömszakadtáig is?
Azt remélem, a jövőben egyre többen és többen lesznek olyanok, mint Dominika, és Ti, akik nálam is, nála is őszinte érdeklődéssel olvastatok minden információt.
Egészen biztosan kisebb lett most az árnyék körülöttünk. Köszönöm Neked, Dominika. :)
Diusos volt, őszinte és átgondolt. Dominika és te is szuperek vagytok! :-*
VálaszTörlésÉn köszönöm, hogy belementél!
VálaszTörlésAzt gondolom én is, amit te, hogy amíg valami idegen számunkra, hajlamosak vagyunk félni tőle, illetve tévképzeteket gyártani hozzá. Viszont így, hogy ismerünk és szeretünk téged, talán sokkal nyitottabb az ember az ismeretlen megismerésére. A blogod mindenképp kiindulási pont lehet majd a kampányodban! :-)) Vagyunk egy páran, akik olvasnak téged, és akiket mások olvasnak. Így gurul majd szépen az infó tovább... :-)))
És igen, tényleg nagyon sokan olvasták, és remélem, hasznos is volt. Nekem mindenképp.
Emelem kalapom előtted és a családod előtt!
Attól mindenképpen félünk, amit nem ismerünk, ezért kell beszélni őszintén mindenről, mert így megismerjük, és máris nem olyan félelmetes. Köszi az interjút, meg úgy egyébként mindent. :)
VálaszTörlésAzt hiszem, az is a baj, h mig egy bekomalofelben levo cukrosban altalaban van meg annyi szusz, h kerjen egy kockacukrot, egy hirtelen rohammal az emberek tobbsege nem tud mit kezdeni. Es annyira vad, remiszto, megallithatatlan az egesz. Sokkal tobb oktatas kellene errol, oviban, iskolaban kezdve. Meg kellene tanitani, h mit kell csinalni, ha baj van, hogyan kell segiteni masokon. Manapsag mar sokkal kevesebb massagot takargatnak az azzal elok, nincs szegregacio, legalabbis kevesebb, de meg mindig nincs megfelelo felvilagositas, oktatas.
VálaszTörlésA fiam kapott alapfoku elsosegely oktatast az iskolaban is meg mashol is es nemregen meg a helyi ujsagba is bekerult, mert egy, az utcan rosszul lett, elesett, verzo es zavart idos nenihez hivott segitseget a tarsaival, kertek takarot a szomszed hazakbol, megvartak a mentot. Tudtak mit kell csinalni, nem estek panikba, nem mentek el mellette. Nem hos a fiam, nem egy segitokesz kisangyal, de megtanult valamit, amit alkalmazott. Ha nem tanitottak volna, csak tovabbmegy.