Ma reggel nagy meglepetésemre megint úgy ébredtem, hogy deréktól lefelé az összes porcikam fájt. Rég volt már ilyen szerencsére, és nagyon nem is hiányzott ez az érzés, de úgy látszik, ez nem kívánságműsor. Azért kitartottam egész nap fájdalomcsillapító nélkül, és annak is ellenálltam, hogy csak feküdjek.
Párszor elképzeltem, hogy milyen jó lenne most a Balaton parton lenni, és hekket enni, vagy lángost, és sétálni nagyot a parton. Amikor már nagyon fáj, akkor megpihennék egy kicsit egy padon, és aztán mehetnénk tovább. Ilyenkor, amikor már a nyári hónapoknál tartunk, minden nap a csodában reménykedem, ami megadja és lehetővé teszi, hogy legyen ott egy házunk, ahová akar egész nyárra is leköltözhetünk. Igaz, ehhez az is kéne, hogy dolgozhassunk home office-ban, vagy maximum heti két napot bejárva (azt még be is vállalnánk, másfél óra reggel is, délután is). Vagy az sem baj, ha akkora csoda történik, hogy munkára gondolni sem kell. Ott a Balaton mellett mindig megvan az a fajta nyugodtság bennem, ami hiányzik a mindennapokból. Mert persze, meg lehet tanulni félretenni a sérelmeket, nem észrevenni dolgokat, de az hosszú távon nem az a megoldás, amitől el lehet érni a zen állapotot.A nyugodtság érzés mellett én szeretem azt is, amikor nyáron életre kel a part, és sok-sok ember érzi jól magát.
Szóval ilyen gondolatokkal próbáltam elterelni a figyelmemet a fájdalmakról, több-kevesebb sikerrel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése