16

 évvel ezelőtt ilyenkor még csak indultunk a kórházba, és fogalmam sem volt arról, hogy még ezen az estén meg is érkezik hozzánk teljes valójában a mi utolsó kisfiunk, a mesebeli kiskirályfi. Meseszerű volt a születése is, az a fajta szülés élmény, ami szerintem mindenkinek "járna", mert az ő esetében tényleg nem emlékszem semmiféle fájdalomra, nem volt egy pillanata sem kellemetlen, vagy kényelmetlen. Úgy született, ahogy sok helyen leírják azokat a bizonyos háborítatlan szüléseket. 

Ahogy azt sem sejtettem még ekkor, hogy az angyali kisbaba, aki sokáig szinte észrevétlenül vett részt az életünkben, mert leginkább evett, és aludt, később micsoda kalandvágyó rosszcsonttá alakul át. Haragudni sosem lehetett rá, még a legnagyobb hülyeségei után sem. Pedig voltak bőven. 

Kétségtelen, hogy a családi gipszes napok számát toronymagasan vezeti, ráadásul akkora előnnyel, ami valószínűleg behozhatatlan. De legendás a családban az ő kétballábassága is, ő az, akivel mindenhol történik valami. Beleesik, leesik, belelép, nekimegy stb stb. 

Mára ő is magasabb, mint én, nagyobb lába van, mint az apjának, és már semmiből sem jó rá a legnagyobb gyerekméret.

Valószínűleg valaha ő lehetett Pató Pál úr, mert a halogatás nagymestere. Mindent az utolsó pillanatig halogat, kivéve, ha evésről van szó. 

Még mindig tőkéletes keveréke a két bátyjának, mindegyikre hasonlít, de leginkább önmagára. 

Ami érdekli, annak végtelen türelemmel és kitartással néz utána, mindent tud az őt érdeklő dolgokról, és mindent meg is oszt ezekről. 

Két év múlva minden fiam felnőtt lesz.