Jó nekem..

Nem ítélkezem. Soha, senki felett nem török pálcát, mert nem én élem az ő életét, ahogy ő sem az enyémet. Mégis, néha az van, hogy nehezemre esik nem kioktatónak lenni, vagy nagyképűen példálózni akár magammal is. Igaz, a kettő szerintem nem ugyanaz, de sokan nem értenék ezt, így aztán inkább bele sem megyek.
De... egyre inkább kerülöm azoknak az energiarablóknak a társaságát, akik folyamatosan szívják mások "vérét", és attól érzik jól magukat, hogy kisezren sajnálják őket. Nem.. nem vagyok egy érzéketlen tuskó, sosem voltam, és remélhetőleg soha nem is leszek. Egészen biztosan segítő kezet nyújtok bárkinek, ha tehetem, bármiben. Nem szoktam nézni mennyi időbe és energiába kerül valaki baján segíteni, vagy épp valakinek örömet szerezni. Ezt nem mérem én semmiben. Megteszem, amikor lehetőségem van rá, és kész. Nem is várok érte cserében semmit. Nem azért teszem, hogy "jó legyek náluk", vagy hogy még akármennyi idő múlva is hálálkodjanak érte.
De! Az utóbbi időben egyre csak szaporodik a tömeg körülöttem, akik csak hajtogatják, hogy "mennyire rossz nekik", és pl. engem irigyelnek, amiért nekem meg pont most jó. Eddig megálltam szó nélkül, mert még emlékszem, milyen is az, amikor az embernek csapkodnak a feje fölött a hullámok, és kilátástalan minden.. akár még az is, hogy mit fogunk enni fizetés előtti héten. Ma sem kezdtem el magyarázni, amikor újra belefutottam ebbe, hogy "jó nekem", neki meg milyen sz.r, hogy helló, emlékszel, még egy éve sem volt nekem ennyire jó? Emlékszel, hogy mit megtettem azért, hogy jobb legyen? Egyetlen percre sem adhattam fel, mert nem engedhettem ki a kezem közül a reményt, hogy majd egyszer.. majd csak... Pedig még így, visszanézve is.. olyan nagyon nehéz volt néha. És olyan egyszerű lett volna feladni mindent, és azt mondani, kész, elég.. menjünk innen, vagy csak én megyek.. vagy akár lenyelek egy-két-három doboz akármilyen gyógyszert, és megoldódik egycsapásra minden. Ó, persze.. megoldódna.. marhára.. Probléma nélkül nincs élet.. és még a túlvilágon sem fogadnának tárt karokkal, ha így mennék.. sőt..
Ráadásul itt vannak évek óta a gyerekeim. Akik látnak minket nap mint nap, és minden gesztusunkból, minden gondolatunkból, tettünkből tanulnak. Akkor is, ha nem tanítjuk őket erre... vagy akkor talán még sokkal jobban is. Nekik  nem mutathatom azt, hogy valamit is feladunk.. csináljuk, ahogy tőlünk telik, és előbb-utóbb majd megtérül minden befektetett energia. Eddig a mi életünk ezt a példát hozza. Ha türelmesek vagyunk, megtérül minden. Kérdés, van e türelmünk kivárni? Van e kitartásunk hozzá, hogy egy esetleg rosszabb helyzetben is arra gondoljunk, majd milyen jó is lesz nekünk, amikor..
Tényleg lehetséges az, hogy vannak, akik nem tudnak/mernek álmodni még saját magukkal kapcsolatban sem? Pedig álmodni mindig kell.. merészen, kitartóan, és amint itt az ideje, megvalósul.
Nem vagyok egy bölcs ember, csak egy egyszerű valaki. Nem tudok nagy szavakkal odaállni senki elé, és megmondani a tutit. Nem akarok odaállni, és magamat mutogatni, hogy nézz rám, ne add fel Te sem... nekem is sikerült.
Nem vagyok én senki.. de mégis valaki vagyok. Valaki, aki nem adta fel.. és most (minden torokfájás ellenére) is a lehető legjobb neki. Megtanultam mindennel együtt élni, mert meg kellett tanulnom. És közben megtanultam, hogy minden tanulható. :) Még az életszeretet is.. ha nem hiszed, próbáld csak ki.. tanuld meg Te is. :)